Hajdú Tamás fotóblogján az utóbbi időben elszaporodtak az állatfotók. Feltételezem, hogy határozott szándékkal történik mindez nála, hiszen az emberétől különböző - és ahhoz mégis oly sok szállal kötődő, nem egyszer hasonló (hogy ne mondjam: azonos) - élővilág képi alakzatai legalább olyan jelentésesek számunkra, mintha a homo sapiens mai egyedeit fotóznánk.
A fotós ezzel az átlényegített, állatvilágba vetített vízióval kitűnően ábrázolja a magány, a számkivetettség, a megfontolt tűnődés vagy akár az agresszió lenyomatát, jelbeszédét. A kis semmi, általam bodobácsnak ismert bogár, amely nyüzsgésével megeleveníti a körülöttünk lévő természetet, falakon, kövek alatt, fák törzsén, fűben, kerítésen s még az ég tudja, merre rohangál, Hajdú képén felnagyítva, a sötét háttérbe illeszkedve, egyenesen kemény, ijesztő maszkot ír le páncélzatával, álcaként szolgáló díszeivel...
De hiszen mindannyian beöltözünk az életünkhöz szükséges apróbb-nagyobb képmutatás, szerepjáték követelményeihez igazodva, hogy megérhessük a holnapot, meg az azutáni napot, hogy el ne tapossanak, hogy tartsanak tőlünk, hogy számon tartsanak... Lám csak, mire (is) jó az állatfotó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése