A "szolgálatos"

Évről évre készítek fényképeket az erkélyünkön nyíló amaryli-

szekről. Furcsa virág ez: egy évben egyszer nekiveselkedik a hagymája, bő levélzetet-bimbózatot ereszt, megjelenik rajta négy-öt gyönyörű nyílás, aztán egy hét-tíz nap alatt szemünk láttára cseperedik serdülővé, majd érett, telt egyeddé, majd hajlik bele az élemedett korba, az öregségbe. Egy teljes fejlődési ív pár nap alatt, s utána a hallgatás, a bezárkózás, a hagymába rejtőzés, az áttelelés - a túlélés - művelete következik, s mi várjuk a következő évadot, hogy a csoda újra bekövetkezzék...

Képeim a legcsekélyebb művészi igény nélkül készülnek. Messze kerülök minden beállítást, a lényeg azon van, hogy a virág teljes pompájában, minden oldalról becserkészve, dokumentáltan is megmaradjon nem csupán romló emlékezetünkben, hanem tanúságként is.

Voltak évek, amikor ünnepek évadján szétküldözgettük rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek a látványt, részesüljenek ők is belőle. Az idén valahogy megkésett minden: vagy az ünnepi alkalmak - karácsony, húsvét - voltak túl korán, vagy a virágok késlekedtek. Így most csak a blogban kapnak helyett, amikor még kívánatosan gyönyörűek, de már diszkréten kerülgeti őket a dekadencia teltkarcsúsága - "szolgálatos fotótanúként"; majd részükről egy évig újabb néma csend...