Ez a csibészesen ártatlan, enyhén pózoló alak néhai Nicolae Labis, a másodikvilágháború utáni román költészet nagy igérete.1935-ben született, de 1956 decemberében már halott volt. Azóta is siratja egy egész irodalom. Halála ostobán tragikus volt (enyhén illuminált állapotban egy villamos kerekei alá esett), mindenkit megrendített: nemzedéktársait mindenek előtt, de az irodalmi elitet is. A veszteséget siratták. Hogy ha életben marad, mekkora dísze lehetett volna a költészetnek.
(Magyarra Kányádi Sándor fordította igen sok versét - remekül. Itt olvasható néhány...)
Mára talán kissé megváltozott a szemszög: úgy tűnik, az alig 21 éves titán ha kissé korán is, de még idejében halt meg. Amíg a korszak még nem kényszerítette őt végzetes kompromisszumokra. Ahogy azt később sokunkkal megtette.
Ez a kép egyika annak a kevés dokumentumnak, mely tanúsítja, hogy a költészeti fenomén igen is élt és létezett. 1952-54 között pedig annak az Eminescuról elnevezett írófőiskolának volt a hallgatója, amely a mai irodalom hetven-nyolcvanas éveiben járó nemzedékét nevelték. Akik közül Gheorghe Tomozei, Labis egyik közeli jó barátja 1972-ben emlékkötetet szerkeszt a költő hátrahagyott dokumentumaiból, a kortársak emlékezéseiből, halálának tanúsítványaiból.
Nincs könnyű dolga: kéziratokon kívül alig maradt néhány fotó róla. Se filmfelvétel, se hanganyag nem őrzi alakját. (Lám, vannak pillanatok, amikor a fotó mindenhatóvá lép elő!)
Az itt látható felvétel az írófőiskola udvarán készült, egy korabeli autónak dőlve, mintha hosszú útján megállva időzne el egy szusszanásnyit, majd folytatná útját az ismeretlenben, a halhatatlanság felé.
Halála után jó pár évvel kiderült: az Ifjúmunkás Szövetség vezetősége, radikális, szélsőségesen forradalmi nézetei miatt kizárását tervezte. Labis megspórolta számukra a gesztust: beállt irodalomtörténetnek.
Pont nemrég írtam egy ismerősömnek, hogy bizonyos pillanatokat örülök, hogy megörökítettem régen, mert már lehetetlen reprodukálni. Főként családi pillanatokra, fotókra gondolok. Például amikor még teljes volt a család, nagy karácsonyi ebédekre összejöttünk. Ma már nem mindenki él a családból, illetve a főszervező nagymamám és nagypapám sem tudja már vendégül látni a sokaságot. A fotók őrzik, hogy milyen is volt régen. Ezeket például jó elővenni és ha majd egyszer elmesélem ezt valakinek, akkor könnyebben átélheti, ha meg is tudom mutatni a képeket. Ez jutott eszembe. Meg még az, hogy van egy kedvenc idézetem, ami sokszor eszembe jut: "minden ugyanúgy tűnik innen el". Talán a fotók egy kicsit túl tudnak élni bennünket. Kérdés, hogy lesz-e, akit érdekelnek. Lám, ez a kép, amit mellékeltél értékessé, érdekessé vált.
VálaszTörlés