1947-1989 között belső használatú, szakmai folyóirat jelent meg Magyarországon Magyar Rendőr címmel, amely képeslapként szolgálta a rendfenntartók tájékoztatását. A lapnál, története során egész sor fotós dolgozott, legtöbbjük kimondottan dokumentarista feladattal; a rendőri-nyomozati munkához szükséges képrögzítés szakemberei voltak. A munkájuk nyomán felgyűlt archívum - szerencsés véletlen folytán, mert a teljes megsemmisülés fenyegette - a Magyar Fotográfiai múzeuumba került, 500 000 képkockával, 20 ezer riporttal gazdagítva a magyarországi dokumentáris fotóanyagot a népi demokrácia rendőrségének működéséről.
Az anyagot, pályázati segítséggel, Urbán Tamás neves fotográfus kuratóriumi irányításával (aki 2008-tól a Nemzeti Kulturális Alap, majd "Soros" ösztöndíjasaként a Rendőrségi Fotó történetét kutatja) 1957-ig sikerült archiválni és elérhetővé tenni a világhálón. Innen megtudhatjuk, hogy "különösen a Rákosi korszakban, a belügy mindenütt ott volt. A villamosokon tujázó gyerekektől, a Tervkölcsön jegyzőkön át a bírósági tárgyalásokig és a szántás-vetéstől a beszolgáltatásokig, a rendőröket mindenhová elkísérték a tudósítók. A teljes gyűjtemény fókuszában a rendőrség belső élete áll (kiképzések, eligazítások, lövészetek, nyaralások, járőrök és helyszínelők), de nagy számban láthatunk izgalmas városképeket, sportfotókat, életképeket és úttalan utakon készített megdöbbentő útifotókat is. Így tehát miközben számtalan beállított, a valósággal még köszönőviszonyban sem álló tudósítást látunk, a fotókon folyamatosan jelen van, "kilátszik" a létező kommunizmus. "
Érdemes alaposan végigböngészni a sokszor eleve a fióknak vagy szűkkörű használatra készült képsorokat, amelyek között nem egy kimagasló történelmi jelentőséggel is bír. Különösen megrázó - a maga szakszerűségén túl - az itt látható exhumálási jelenet, ami a nyomozati munkában rutinos tevékenységnek látszik. A kép 1957 januárjában készült, amikor az ötvenhatos események utáni leszámolás időszaka dúlt Magyarországon, s a maga suta torzságával, szellemrajzával a terror és a káosz hangulatát idézi fel bennünk.
Szoktuk mondani, hogy a földi dicsőség hamar elporlad, az ember menthetetlenül halandó és be kell teljesítenie sorsát. E képet nézve úgy tűnik, a helyzet nem ilyen egyszerű: az elmúlás szakaszos, földi maradványunk még egy ideig hanyatt vetve magát pihenget a mélyben, anyagi jellegűségében viszont egyre kevésbbé esztétikus. De valóságos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése