A második világháborúnak régóta vége, Auschwitz lakói - akik csodálatos módon túlélték a halálgyárat - már-már nincsenek sehol, a lágermúzeumot mégis folyamatos érdeklődés kíséri.Ady Izabella csíkszeredai tanárnő egyike azoknak, akik saját szemükkel, közvetlen kontaktussal kívánták átélni annak a helynek a hangulatát, tárgyi kisugárzását, ahol milliók szálltak az égbe.
Nem állhatta meg, hogy amatőr fotós létére ne dokumentálja le a látványt, ami mélységesen megérintette. Élményeiről nem csupán képben, de szöveges vallomásban is beszámolt. A képsorából általam kiemelt múzeumbelső az egykori lágerszauna termét ábrázolja, az egyik falon az itt elgázosítottak emlékére, meggyilkoltak családi fotóit, emlékképeit helyezték el. Fotók a fotóban (a la színház a színházban...) - és a nagy üresség, a látványt diszkréten visszaverő márványpadló tompa fényei őrzik a perverz módon becsapott, pusztulásba taszított lelkek rettenetét, utolsó lehelletét.
A világháló tele van a halálgyárakról szóló úti beszámolókkal, fotókkal, elmélkedésekkel. Olyan téma, amit nem lehet eléggé kimeríteni. Számomra ez az egyszerű, diszkrét fotótanúság többet mond minden elrettentő látványosságnál. Hűvös iszonyat dermedtsége fog el, ha ránézek, s érzem, ahogy hirtelen a hátamra fagy az ing...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése