Tegnap késő este, a Duna kettő (avagy Autonómia, ki hogy szokta meg) 44 perces riportfilmet sugárzott Marx József néhai marosvásárhelyi fotográfusról, aki egyidős volt az első világháborúval. Biztosan sokan voltak, akik a hír hallatán felkapták a fejüket és végigkísérték ennek a tünemény számba menő személyiségnek az életútját.
Jóska bácsit sokfelé ismerték Romániában. Ott is, ahol az ő nyelvén egy kukkot se értettek. De na neve beszédes név volt; a marxizmus révén könnyen megjegyezhetővé és kiejthetővé vált, számos nyelvterületen. De ő nem törődött a rejtett kajánságokkal, a csipkelődésekkel. Fontosabb dolga volt: fotografálni.
Olvasom honlapján (amely a róla elnevezett alapítvány révén újítani készül, egyelőre a régi honlap látogatható haszonnal), hogy autodidakta volta ellenére több mint 60 esztendőn át több mint százezer negatívot hagyott hátra. Megszerzett minden elképzelhető fotográfusi titulust, évente 20-30 tárlatra nevezett be, az első romániai fotóklubot hozta létre Marosvásárhelyen 1953-ban s ő volt a kovásza számos más vidéki fotóklub elindításának, hosszú időn át az Új Élet c. képeslap vezető fotóriportere volt. Néprajzi felvételei, riportfotói, színházi képei zömmel ma is feldolgozásra várnak. A honlap galériája szerény válogatásban ad ízelítőt az ő érzékeny objektívjének dokumentációs erejéről.
Az itt látható portré Nagyváradon készült, a nyolcvanas években, az egyik Premfotó országos szalon megnyitásának alkalmával. Ilyen alkalmakkor fiatal kollégák, tanítványok tucatjai vették körül, s ő kézzel-lábbal mesélt, mondott, győzködött, mintha a hangjával, érvelésével munkára, cselekvésre sarkallhatta volna környezetét. A fotót személyes irataim között találtam, szerzőjét newm tudtam beazonosítani: valaki a résztvevő fotográfusok közül kattintotta el jó pillanatban a masináját, s egy esetleges beszámolóhoz elküldte számomra illusztrációként. Talán, ha véletlenül meglátja itt és ráismer, jelentkezik. Ha nem, hát marad az anonymus állapot.
Annyi bizonyos, hogy az ábrázolás hangulata és milyensége alapján csakis egy hálás tanítványra, a fotográfiát tisztelő és alapjaiban elsajátító fotósra gyanakodhatunk...
Marx Jóskával hosszú ideig jó barátságban voltam. Szinte naponta bejárt a szerkesztőségbe, mindig volt nála egy-két új fénykép. Irigyelt engem Marx Jóska, hogy nekem sakkozni is van időm. (Laziccsal sakkoztam) Irigyeltem én is Marx Jóskát, hogy ő annyi gyönyörű színéznőt lefényképezhet, ha úgy adódik, meztelen állapotukban is. Egy napon idegesen jött és panaszkodott, hogy neki mostanában nem sekerül semmi. Kérdem, hát mi történt, kifogytak a színésznők a városból ? Azt mondja, ő nem tud kifogyni soha abból a hitvány autóból, ami maholnap széthull egészen. A kutyának sem kell. Sokan megnézik, mert kihirdette, de amint meglátják, el is mennek. Mondom, míg egyet léptem a futóval, én azt az autót megveszem. De csak azzal a feltétellel, hogy azt a rozoga autóját ne kelljen előzőleg megnéznem. Látatlanban. Erre azt mondja, az nem rozoga. Majdnem minden alkatrésze ki van cserélve. Annál jobb autó nincs is. Sütő, hallgatván a beszélgetést, megjegyezte, milyen gyorsan meg tud változni egy autó állapota...Megvettem az autót (Dacia1100) Meg is voltam elégedve véle. Egyszer mondom neki, te, Jóska, nincs egy szép színésznőd, akit valahová el kellene vinni ? Mert ugye, nekem is van autóm...Azt mondja, olyan színésznő nincs, aki hajlandó lenne egy ilyen tyúkketrecbe beleülni.
VálaszTörlésKöszönöm ezt a brilliáns toldást, ami egyből emberi fénybe vonja Jóska bátyó tar kuglifejét...
VálaszTörléskellemes volt végigolvasni mind a bejegyzést, mind a hozzászólást. ennek hatására a honlapra is ellátogattam és végignéztem a fotókat. kérek szépen még ilyet! :)
VálaszTörlés