1.
Olvasom Benedek Elek Édes anyaföldem! c. nemrég kiadott munkáját. Érzelmes, finom fogalmazású, játékos szöveg a saját életéről. Ott tartok, hogy 1884 nyarán éppen megházasodott, hazaviszi feleségét szüleihez, Kisbaconba, majd beutazza vele a Székelyföld és a Brassó környéki hegyek szépségeit. Eljutnak Szinajára is, a királyi nyaralóba, melynek festői helyét tudomása szerint Erzsébet királynő - írói nevén Carmen Sylva - szemelte ki. Így ír róla:
"Megnézzük Carmen Sylva szobáját is. Törökös dívány benne, a divány előtt a rokka, a rokkán patyolatfehér lencsomó. Vajon szokott-e fonni valójában? Mindegy: költő volt és szép verseket írt."
2.
Gyorsan keresek egy puritánabb, a mai percepciónkhoz közelebb álló darabot a hajdani királynő versei közül s lefordítom:
Carmen Sylva
A vihar szólal...
Furtuna zice ...
A vihar szólal: én ismerem
az embereket, ellenségük vagyok!
Szólal a dér: én is ismerem
őket, lelkükben sebet hagyok!
De a nap csak nevet: én jobban
ismerem őket, akiknek enni adok!
Furtuna zice: eu cunosc
Pe oameni că le sunt duşmană!
Iar bruma zice: îi cunosc
Şi eu, că-n suflet le fac rană!
Dar soarele râdea: îi cunosc
Mai bine eu, că le dau hrană!
3.
Az interneten rábukkanok a The Illustrated London News 1916. március 25-i számának fotóira, amelyek Carmen Sylva akkori temetésén készültek az argesi kolostor környékén. Különösen ez, a tábornokok által cipelt királynői koporsó remek korrajz és sokatmondó tudósítás. (Magamban kérdem: a szemfedél alatt vajon hány megiratlan vers szállt a királynővel sírba?)
4.
És vissza Benedek Elekhez. Akinek a költői érzékenységű királynőről eszébe jut Manole mester balladája és így elmélkedik:
"Valóban, költőhöz és királyhoz méltó hely Szinaja. Költői voltán még az a ronda külsejű ház sem ront, mely a királyi kastélytól nem messzire rejtőzködik s melynek udvarán vöröshagymát ebédelő szakállas barátok üldögélnek. Ha nem csal emlékem, ez az a híres zárda, melyet Negru vajda parancsára Manoli mester épített.
Igen szép népballada halhatatlanítja az argesi-i zárdát, magyar földbe rég elfeledett író, Ács Károly ültette át. Tíz kőmíves fog a munkába, de amit nappal építnek, éjjel romba dűl. És akkor álmot lát Manoli, a pallér. Azt álmodja, hogy mindaddig nem épül fel a zárda, amíg azt a nőt, aki elsőnek jön ide reggel, be nem falazzák. Manoli felesége jön elsőnek, befalazzák, s a zárda felépül. Azt kérdi akkor Negru a kőmívesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát építeni? Igennel felelnek, s a vajda most azt parancsolja, hogy szedjék el az állást, hadd szoruljanak fenn s pusztuljanak ott a kőmívesek. De a kőmívesek zsindelyből szárnyat csinálnak, repülnek, repülnek, mígnem lezuhannak és kővé változnak. Manoli röptében meghallja felesége jajgatását, eszméletét veszti s szintén lezuhan.
Rokon ezzel a népballadával a székely Kőmíves Kelemen, s egy időben sok vita folyt arról, hogy melyik az őseredeti s melyik az utánzat. Boldog idők, amikor nem a föld, Erdély földje, hanem egy népballada körül folyt a vita! Azt hiszem, ott az igazság, hogy sem egyik, sem másik nem utánzat: mindakettőnek ősrégi babonás hiedelem a forrása. Az újgörög népköltészetben is van hasonló tárgyú népballa, azzal a különbséggel, hogy a görög balladában hidat építnek a kőművesek, az oláhban zárdát, a magyarban várat: a dévai várat. Van egy szerb monda is, amely szerint háromszáz kőmíves dolgozik Skutari várán, de nem tudják felépíteni, mert Vila, a kárörvendő tündér, mitnappal építnek, éjjel lerombolja.
Igen, igen, boldog idők, amikor nem a föld, de egy népballada körül folyt a vita..."
5.
Lassan megszokhatjuk, hogy sok-sok ellenkező látszat dacára, valahol minden mindennel összefügg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése