...Rózsa Sándor, 1813-1878. A faragott, egyszerű sírkő a szamosújvári börtöntemetőben áll ma is, ahol a híres betyár távol a világ zajától, szép csendesen kiszenvedett. Élete kész regény - vélte Móricz Zsigmond mester s meg is írta két fokos kötetben (Rózsa Sándor a lovát ugratja, Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét), de film is készült belőle. A sokféle kalandról - rablások, fosztogatások, a 48-as szabadságharcban való részvétel, a bújdosás, később a vonatok kirablása, az orgazdaság - nem beszél a síremlék, viszont beszél arról a sokezer rabról, aki a várnak épólt, majd börtönné alakított erődítmény celláiban raboskodott, hunyt el s került örökre a szamosújvári földbe.
Az országút ott vezet el a börtöntemető mellett, a gyalogjáróról jól belátni a sírkertbe, a sírokon virág, látszik, hogy intézményként is gondját viselik, így fényképezte le Csomafáy Ferenc is, az RMSZ fotóriportereként, mintegy szimbolikusan újraélve olyan riporterek fegyvertényét, akik még láthatták a neves betyárt. Ez a riporter nem más, mint Jókai Mór, aki engedélykérés után jutott csak be a szamosújvári tömlöcbe s írt az ezernyolcszázhetvenes évek elején érdekes beszámolót közölt látogatásáról. Bár korábban már találkozott Rózsa Sándorral, nem ismeri meg egyből, a börtönigazgatónak kell megmutatnia neki az elaggott rabot:
"Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadsághős nimbusa vette körül; amit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árvíz közé szorult Návay-család agyonkínzásával s más aljas gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blouse-nak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszésű szelíd arca s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a puszták hajdani rém hősét.
Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a legelső amnestia-levelet, amelyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára.
Rám nem emlékezett; hanem az amnestiára igen.
– Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és aszerint élni!
– Mit tehettem? – mondá. – Mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát keresni, mindütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a veszedelembe.
– De hiszen fel volt önnek ajánlva a csendbiztosi állomás mondám neki.
– Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se írni, se olvasni.
Most azután tanítják írni és olvasni.
Mert a fegyenceknek iskolájuk is van, ahol naponként két óra hosszat kitűnő elemi oktatásban részesülnek."
Ez mind-mind ott lapul a sírkő tövén, a hant alatt ma is, csak meg kell kotorni egy kicsit a felszínt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése