Lassan a hetven felé lépegetek, de még nem jártam igazi börtönben (vigasz: ami késik, nem biztos, hogy múlik...) Igaz, katonasági magánzárkában ültem egy éjszakát, de hát az csak olyan kóstoló a "benti" világból, mintha a konyhán odaadnák a kezembe a fakanalat, hogy nyaljam le róla az óriás torta maradék tejszínhabját...Ez a tábla - kilencvenes évek eleji állapotot ábrázol - a máramarosszigeti börtönmúzeum egyik rácsozatán állt, amikor Csomafáy Ferenc az RMSZ számára fotóriportot készített a hírhedt átnevelő intézményről. Ha kinagyítjuk a képet (egy ráklikkeléssel), akár a névsort is elolvashatjuk, mely apró töredéke az itt szenvedettekének; sokan közülük a börtöntemető jeles, de még inkább jeltelen sírjaiban alusszák örök álmukat. Közöttük mindannyiunk nagy embere: Márton Áron... Egyetemi tanárok, püspökök, államtitkárok, újságírók, miniszterek... Politikai irányultságuktól függetlenül csupa jeles, tanult, képzett embert kínoztak és semmisítettek meg ezen a helyen, amely ma már a totalitárius rendszerek mártírjainak múzeuma... Nem működő, halott börtön... Nem úgy, mint a szamosújvári vagy a nagyenyedi, ahol a rácsok megmaradtak rácsnak, a zárak zárnak, az őrök őrnek s a rabok raboknak...
Máramarosszigeten emlékezni lehet és tanulságokat levonni. meg ma már fényképezni is, esetleg legendákat szóni. A többi börtönben pedig inkább raboskodni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése