Fotográfia, 1972

Fotó, amelyen az alany nem ismer magára...
(Jelenet a Fotográfia c. filmből)

Közel negyven éves filmet nézek a jútub és egy derék feltöltő jóvoltából. Filmet a fotózás értelméről. Egy többszörösen is díjazott remek dokumentumfilmet, amelynek tanulságai filozofikus magasságba emelkednek.


Zolnay Pál és Ragályi Elemér Fotográfia c. 88 perces fekete-fehér alkotásáról van szó. Nem fogom elmesélni, s ahhoz, hogy a továbbiakban szót értsünk, föltétlenül meg kell nézni; annak is, aki már látta. Mint én is, például. Mert minden szónak, képnek, vágásnak, dallamnak jelentése, fontossága van a maga helyén.


Amiben kimagaslik ez az alkotás, az a készítők zseniális alkalmazkodása a valósághoz. Nem erőszakolták rá a filmre az előre elgondolt és fölépített konfliktust a két főszereplő, a vándorfényképész és jobbkeze, a retusőr között, akik közül az előbbi mindegyre azt szeretné, ha a felkeresett falusi emberekről valósághű, esztétikai követelményeknek is megfelelő képeket készítenének. (De van-e erre egyáltalán vásárlói igény???)  Így minél jobb képeket csinál a megrendelőkről, a retusőrnek annál több a dolga, s az elképzelés az volt, hogy ez a feszültség végül robbantja a filmet...


Nem így történt. A vándorfotósok addig-addig járták a falu házait s beszéltették alanyaikat, hogy végül őket magukat hálózta be a valóság kiszámíthatatlan, sorsalakító sodrása, s rá kell jönniük, hogy nem lehetnek kívülálló szemlélők, maguk is részesei annak a nagybetűs Életnek, amelyet mindenáron szeretnének megörökíteni. Hogyan? Kinek? Miért? - erről szól az alkotás. És teremtődik meg a szinte hihetetlen csoda, hogy a filmet képesek vagyunk fotóként értelmezni, a fotókat pedig filmként szublimálni. Valóság és művészet egymásba játszása végigkíséri az egész alkotást, ott van minden képi-akusztikai fordulatában. A Sebő Ferenc betétdalai költői szövegekre maguk is részei lesznek a nagy Tanulságnak: a Mát és a Valóságot csak nagy-nagy alázattal és a tényekhez való ragaszkodással lehet megközelíteni. Nem véletlen, hogy a film vezérmotívumaként többször is felhangzó Szécsi Margit-vers (Fotós-ének) Zsákai Péter barátunk figyelmét már 2009-ben felkeltette, s ma sem hanyagolható el nem évülő üzenete:

"Ő! Ő! Ő!

A fotóé a jövő!"

...mert nem tud beletörődni az optika kérlelhetetlenségébe: hát tényleg ilyen lennék?
(jelenet a Fotográfia c. filmből)

Magyar világhíradók

November 5-e óta a korfestő, dokumentarista fotók ügye újabb "erősítést" kapott a hálón: elindult az 1931 és 1943 között készült magyar filmhíradók anyagát bemutató weboldal, a Filmhíradók Online a Magyar Nemzeti Filmarchívum (MNFA) és a Neumann Nonprofit Kft.-hez tartozó Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA) gondozásában.

Ami praktice azt jelenti, hogy az ember fia 5183 filmhírt, 63 órányi anyagot nézhet meg a jelzett időszak híradóinak anyagából, amelyhez rendelkezésére áll a hírek írott szövege is.

Vasárnap óta tesztelem az oldalt, az első megjegyzés mindjárt az, hogy Internet Explorer böngészővel, csakis flash lejátszóval (flash player) látható a filmanyag és a hang minősége olykor kívánnivalót hagy maga után, viszont a keresési lehetőségek (témák, szereplők, helyszínek alapján) kárpótolnak az archív anyag sérült állapotáért.

Az érdekesség kedvéért fotótörténeti anyagra kerestem rá, s meg is találtam egy 1939 februári híradóban, a rövidhír a daguerrotypia száz esztendejének fontosságát és rövid történetét pergeti le az alig egy perces képsor révén, bemutatva a fotózás hőskorának néhány kulcsfontosságú trófeáját, úgymint: id. Alexandre Dumas író portréját (jobbra fent), a munkások távozását a mozgófilmet feltaláló Lumiere-testvérek üzeméből, illetve a XIX. század írófejedelmét, Victor Hugo-t a ravatalon (jobbra lent).

Szakértők hangsúlyozzák ugyanakkor, hogy a híradók hitelét kritikával kell fogadni, hiszen mindenkori szerepük az volt, hogy az informálás mellett kirakatba állítsa a mindenkori hatalom fegyvertényeit, sikereit, érdekeit és gondolkodásmódját. Propagandacéllal készültek, Sajnálatos módon, a második világháború végén a híradók eredeti filmnegatívjait tévedésből felgyújtották az oroszok, az anyagot jórészt az innen-onnan megmentett pozitív kópiák alapján rekonstruálták.

Magyar filmhíradók 1924-1992 között készültek heti rendszerességgel, két kiesés történt: az egyik 1945-ben (az év első felében), illetve 1956 októbere és decembere között. A teljes anyag digitalizálása tovább folyik...

Capa és a szerelem

Azt hittem, majd újat mondok azzal, hogy közelebbről Capa életrajzi film készül, de mert kivártam, a hírportálok, amelyek a startpisztoly ütemére dolgoznak, egymást lekörözve, megelőztek.

Sebaj, Robert Capa /Friedmann Endre Ernő megérdemli, hiszen elég, ha csak szóba kerül a neve, mindenkinek szuperlatívuszok jutnak az eszébe.

A készülő film (Columbia Pictures stúdió) alkotói viszont Capáról mindjárt a szerelemre gondoltak, s ők is csak azért, mert a film alapjául szolgáló, idén megjelent regény (Susana Forter: Robert Capára várva), amivel a spanyol írónő díjat nyert, erre építi könyve cselekményét.

No persze, Capának nem csupán a kamerája volt világraszóló, de sármja folytán a nők körében is nagy sikere volt szerte a világon (amerre megfordult, háború vagy béke idején), s 1933-ban Párizsban Gerda Tara /Pohorylle fotográfusnő, aki Németországból menekült a francia fővárosba, meghódította Capa szívét. Együtt vettek részt a spanyol polgárháborúban, amelyben a tehetséges Gerda Tara halálosan megsebesül.

Hogy mennyiben befolyásolta, határozta meg e kapcsolat Capa egész életét és életművét, valóság- és igazságszomjának kiteljesedését, talán a készülő film sem fogja tudni megválaszolni. Tanulságos, látványos románc lesz majd, ízléses sikerfilmek stílusában, egy olyan emberről, aki mindent feláldozott a fotográfiáért - még a szerelmet is.

Bár ez - a kapcsolat.hu-ról kölcsönzött kép tanúsága szerint, amely Gerdát és Capát ábrázolja, az egymásra találás hangulatában - úgy tűnik, itt még csak a jövő zenéje...

Ujjlenyomat

Helyszín: a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubja, Csíkszeredában, másfél méterrel a föld alatt, vakító fehér, boltíves környezetben. Akik nem látszanak (baloldalt, a szöveg helyén), az a közönség, akik Ádám Gyula riportképére fértek, az a: moderátor Ferencz Angéla (HMKK) és 5 helybeli női filmrendező (Bálint Ibolya, Kacsó Edit, Daczó Katalin, Nagy Anikó Mária, Csúcs Mária), akik munkája nyomán elmondható, hogy a Székelyföld csíki és udvarhelyi sarkában is létezik (néminemű) filmművészet.

A hölgykaréj hétfői (május 25) beszélgetése jó kis házivetítést előzött meg, ahol valamennyi meghívott egy-egy filmjével tette le a garast, s mutatta be, hogy amit a bevezetőben állított, az a gyakorlatban is állja a helyét. érzékeny, női szemléletű és finomságú, dokumentum értékű darabokat láthattunk. Egyeseket ismertünk korábbi alkalmakról, de szívesen néztük újra valamennyit, ami arra utal, hogy a fotótanúság mellett a film tanúsága is ugyanazon áll vagy bukik: a lényeget kell mondania, azt, amivel az alkotó bennünk hagyja művével az ujjlenyomatát.