Sylvia Plachy Kolozsváron

A kiállítás plakátja

Nagy élménye lehetett a Photo Romania Festival 2015 szakmai és laikus közönségének a magyarországi származású Sylvia Plachy május 24-én zárult fotótárlata a kolozsvári művészeti múzeumban. Az 1956-ban Budapestről Amerikába emigrált művésznő mögött nagy fotóriporteri tapasztalat áll, amelynek tanulságaiból elmondott néhányat a kolozsvári közönségnek is, egy izgalmas, vetített képes előadáson. A képeihez fűzött érdekes magyarázatokon túl jó volt hallani néhány olyan személyes intelmét, amelyeknek bármelyik fotográfus valamilyen formában hasznát veszi.

Nem szégyellte ugyanis bevallani, hogy ő maga szégyenlős természetű, nem szívesen tolakodik közel egy látványhoz, bár tudja: az újságírónak, a riporternek könnyebb a dolga, hiszen a háttérben is jegyzeteket készíthet, figyelhet, dokumentálódhat. A fotósnak azonban nyíltan a színre kell lépnie, hogy képe megszülethessen, s ez sokszor erkölcsi dilemmákat okoz. Megörökíteni vagy beavatkozni? - teszik fel sokszor a kérdést magukban a fotósok, amikor egy balesetet, szerencsétlenséget látnak s szeretnék rögzíteni. Az amúgy törékeny riporternő válasza: ha segíthetsz, akkor segítsél, ha meg nem, akkor fotózzál! Nagyjából ilyen egyszerű a válasz a dilemmákra - fölösleges sokat problémázni.

Sylvia Plachy: Adrien Brody (1998)

Azt is elmondotta, hogy munkásságában fontos helyet foglal el a fia, Adrien Brody fotózása. Szeretne külön albumot szentelni e számára kedves témának, mert úgy érzi, hogy fotós érdeklődésével és következetes dokumentálásával tulajdonképpen a fiát segítette fölkészülni a színészi létre, amelyre elhivatott. Bevallotta: ha nem kötötte volna Kolozsvárhoz mostani tárlata, valószínűleg a fiát követte volna Cannes-ba, a filmfesztiválra, hogy újabb képekkel gazdagítsa a róla szóló portfóliót.

Sylvia Plachy fotója (1980)

Sylvia Plachy: Két hölgy Charlestonból

Ádám Gyula a Kolta Galériában

Blogom gyakran "meghívott" vendége, jóbarátom az utóbbi években teljesíti be fotós törekvéseinek javát. Az évtizedek során felgyűlt anyaga pedig egyre csak szaporodik, tárlatról tárlatra gazdagodik a kínálat, neghéz válogatni, mi kerüljön a falakra.

Most éppen a budapesti Kolta Galéria készül bemutatni A megkerült Paradicsom című kiállítását. A tárlat március 5-én, a jövő héten nyílik, Korniss Péter fotóművész nyitja meg, s úgy hallottam, csodaszép katalógus is készül az eseményre, amelynek néhány - lehetséges - lapját e bejegyzéshez mellékelem. A tárlat tanulságairól igyekszem majd a művész elmondása alapján, alkalomadtán itt beszámolni.

Ádám Gyula fotói

PéldaKÉPek

A budapesti Urbán Ádámtól kaptam rövid, örömteli híradást. Levelén látszik, hogy lelkesülten fogalmazta. Íme: "A magyar fotóművészet talán utolsó nagy nemzedékének tagjait kértem arra, hogy életművük legkedvesebb felvételével együtt fényképezhessem őket. Képsorozatom szereplői mindig is a példát, a követésre méltót, az eredetiséget, az igényességet jelentették számomra. A PéldaKÉPek sorozat szereplőinek képein nőttem fel, a valóság iránti érzékenységtől és tisztelettől a látásmódig sok mindent ellestem és megtanultam tőlük. E nemzedék tagjai képviselik számomra azt a szakmai és az emberi mércét, amelyre mintaként tekintek, valahányszor fényképezőgépet veszek a kezembe. Az ifjabb fotográfus generáció tagjaként bízom benne, hogy kiállításom képei méltó bizonyságát jelentik a sorozatban szereplő fotóművészek iránti őszinte tiszteletem."

A hvg honlapján szereplő kiállítási képekhez vezető linkre lépve, megnyílik előttünk a Mai Manó Házban kiállított sorozat: remek portrék, nagyszerű miliők, emberközelbe hozott alkotói egyéniségek. Valamennyi képen látszik készítőjük szakmai alázata és szenvedélyes ragaszkodása azokhoz az emberekhez, akik között ott van az édesapja is, a gazdag fotóriporteri tapasztalattal rendelkező képíró - és még annyian mások. 

Néhány portrét a fotótanúba is átmentünk, a szerző utólagos elnézését és egyetértését kérve.

Déri Miklós - Cím nélkül - 1993

Balla Demeter - Pipacs csokor - 2002

Drégely Imre - Hippodrom - 2008

Friedmann Endre - Fogságból a szabadságba, Vietnam - 1973

Haris László - Törvénytelen avantgárd - 1971

Keleti Éva - Ruttkai és Latinovits otthonában - 1971

Urbán Tamás - Bódulat - 1981-84

Balla 80

Igazi fotós fiesta volt a tegnap Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol születés-
napi kiállításá-
nak megnyitá-
sával köszöntötték a nyolcvan éves Balla Demetert. Ezt a sok regiszteren játszó, a művészi alkotás sok-sok pástján jelentőset teremtő embert innen, távolról is illő tisztelettel emlegetem, mert egész irodalmi és képírói tevékenysége példamutató, értékközpontú.


Az életnek minden zegét-zugát, alagsorait és emeleteit megjárta, közben lépcsőkön kaptatott fel, majd le, ahogy a helyzet hozta, életműve abban a sok-sok lapban, könyvben, sajtóközlésben, tárlatban testesül meg, amelyekről oly szűkszavúan és lényegrelátóan vall a jubileumi kiállitás meghivóján szereplő fotó, az Emlék, 1964.


Mert mi is a fotográfus tulajdonképpen? Jövő-menő ember, aki itt is felbukkan, ott is megfordul, leteszi a cuccát, cipeli a kellékeit, meghúzza magát egy sarokban, odatülekedik a látvány közelébe, hogyha kell, szóval mindent elkövet azért, hogy amit meglátott, azt érdemlegesen rögzítse is.


Egzisztenciája pedig legtöbbször nem több egy levetett kabátnál, a rátett kalappal és az emlékkel, hogy itt járt és valamikor mi is az objektívjébe néztünk. Az általa létesített Demeter-díj is jelzi, hogy nem is a saját, hanem a fotográfia sorsa érdekli, izgatja őt igazán. Valódi fotótanúság nyolcvan teremtő esztendeje.

Ifjúságom története

Tegnap nyílt meg, a fenti címmel, az MTI egy kiváló veterán fotósa, Molnár Edit önéletrajzi fotókiállítása a budapesti Vizivárosi Galériában (Kapás u. 55), mely a hasonló címen nemrég megjelent visszaemlékezéseihez kapcsolódik s 60 remek képben nyújt ízelítőt arról, amit a fotó legalázatosabb szolgálatában eltöltött egész élet megismételhetetlen értékként felhalmozott nem csak egy szenvedélyesen alkotó ember viszonylatában, hanem mindannyiunk hasznára. Úgy is mondhatnánk, hogy az örökkévalóságnak; ha nem volna ez a szó kopott és nagyzoló, hiszen lassan meg kell szoknunk, hogy semmi sem örök, mert minden átalakul, és sajnos, meg is semmisül - ha nem is mint anyag, de mint minőség, igen...


Molnár Edit életútját érdemes alaposan elolvasni. Ehhez hozzásegít ő maga, aki 2000-ben, a Fotóművészet-nek adott nagyszabású életinterjúban elmondott magáról és pályájáról mindent, amit tudni illik küzdelmeiről, a fotográfia magyarországi sorsáról a háború után. Nagyszerű érzés lehet, hogy miközben a fotós tisztességgel megöregedett, munkaeszközével a kezében, egy olyan képvilágot mentett át, amelyben fellelhetők mindazok a kiemelkedő művész-személyiségek, akik korunk szellemi horizontját meghatározták. Így aztán a képeken keresztül a közönség megismerkedhet például Áprily Lajossal, Füst Milánnal, Kassák Lajossal, Kós Károllyal, Illyés Gyulával, Nagy Lászlóval, Németh Lászlóval, Szent-Györgyi Alberttel vagy 95. születésnapját ünneplő művészettörténésszel, Lyka Károllyal. De a háború utáni Magyarország életének autentikus lenyomataival. A Magyar Távirati Iroda páratlan kincsként őrzi Molnár Edit és társai fáradhatatlan napszámos munkájának megannyi tanúságát. A soha megpihenni nem tudó fotóriporter ezer és egy arcát látta a valóságnak és igyekezett valamennyit illően megörökíteni.


A kiállítás meghívójáról  vettem kölcsön a fotóművész "névjegyeként" ezt az életképet, amely alatt az  MTI alábbi magyarázó szövege áll:


"MtI fotó: Molnár Edit – Illyés Gyula, Reggeli Tihanyban, 1960"


Fél évszázad történelem...

Egy láncszem

Fotó: Kardos Judit/Magyar Nemzeti Múzeum

Széchenyi-kiállítás készül a jövő hét végétől a Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten. A derék magyar ugyanis 150 évvel ezelőtt halt meg, illő megemlékezni róla.


Példája, öröksége amúgy is máig megemésztetlen, ellentmondásos, így is, úgy is értelmezett intése a történelemnek. Azoknak adok igazat, akik az építő, az alkotó, a gyarapító embert tisztelik s követik benne. Lehet, hogy gondolkodónak és szóforgatónak is zseniális, de végül is a tettei azok, amik tartósan elvezetnek a máig.


Itt van ez a láncszem...

Hallgatóság

Hallom a furulyaszót, bár csak látom a furulyázó férfit, de a dallam ott úszik a levegőben, fényekké és árnyakká oldva, láthatatlan hanghullámokként, és andalító csönddé halkul a felrebillent fejjel üldögélő kuvasz füleiben.

Idilli kép ez Balázs Ödöntől, de távolról sem olcsó líra az, amit kapunk a fotótól: ember és hűséges háziállata kapcsolatára vezet rá ez az életkép, olyan élesen, ahogy egy megvilágosodó pillanat tud felfényleni, hogy belénk égesse magát. Tiszta, meghatározó a környezetrajz. Az öltözék a mindennapokra utal, a valós idő is meglátszik a figurákon, akik úgy ülnek egymás közelében, mint akik kölcsönösen megszokták és elfogadták egymást és amikor hallgatnak, akkor is eredményesen komunikálnak.

Az Exposia alkotócsoport másik tagja az előző bejegyzésben bemutatott Fekete Rékával közösen ma délután nyitja meg Szegeden A vidék kitárul c. fotótárlatát, amelynek anyagát megtekinhetjük a Balázs Ödön honlapján . A két fotós egymás látásmódját és világát erősíti. Látásmódjuk rokonítható, lírájuk nagyjából azonos hullámhosszon mozog, a mai székelyföldi szociófotózás jó hagyományait és kifejezésmódját követik. Szívből kívánok nekik sikert a szegedi megméretkezéshez.

Isten áldja!

Fekete Réka köszönő figurája nagyszerű, jól elkapott életkép. Kellenek a fotósnak az ilyen szerencsés pillanatok, nagyot nő az önbizalma tőle, s ebből meríti az erőt a későbbi kudarcokhoz.

A Székelyudvarhelyen élő, magát amatőr fotósnak nevező alkotó az Exposia alkotócsoport tagja. Blogján látni lehet, melyek azok a területek, képi lehetőségek, amelyek között ő otthon érzi magát. Hétfőn Szegeden nyílik közös kiállítása (Balázs Ödönnel), A vidék kitárul címmel, amelyben a vidéki élet apró rezzenéseiről hoz székelyföldi látleleteket. A kiállítás anyagából kiemelt Isten áldja! c. képe mintha a fő gondolat hordozója is lenne egyben; a felénk köszönő, kalapját emelő sükői férfi jól felismerhetően hazai pályán van - csakis ott köszöntheti ennyi lezser otthonossággal a fényképeszkedő vendégeket, akikre azzal a fickós derűvel mosolyog, amivel megszokott társaságában a legjobb tréfákat elsüti, a legízesebb történeteket elmulatja. Pittoreszk figurája a vidéki életnek, anélkül, hogy bohóz szerepet játszana. Egy kicsit az erdélyi közvetlenség, lelki közelség valóságának hordozója is. Nem áll le bizalmaskodni velünk, csak egy pillanatra állt meg, a kedvünkért, de már indul is tovább, dolgára, csak ő tudja, hogy az miben áll, még hosszú a nap, volt szerencsém, Isten áldja!

Mulandóság

A nyolcvanas évek közepetáján, amikor az Előre c. napilapnál dolgoztam, egyik reggel valamelyik kollégám megszólít: XY fotósnak nem kellett volna közölni a felvételét, mert ő úgy tudja, hogy külföldre disszidált; még baj lehet az ügyből... Egyéni véleményként hangzott, de mindjárt hangulatot keltett. Én meg zavarodottan lapoztam fel a háromszéki napilap gyűjteményét, amelynél a fotós dolgozott. "Tessék - mutatom a kollégának -, tegnap is közöltek tőle fotót, vagyis rosszak a füleseid." A biztonság kedvéért azért felhívtam helyi tudósítónkat is, aki elmondta: igen, xy beadta távozási kérelmét, de még a lapnál dolgozik...

Bortnyik György fotóriporter - mert róla van szó - 1986-ban kiutazhatott Németországba, s azóta is ott él, de szellemileg-érzelmileg szorosan kapcsolódik ahhoz a környezethez, ahol pályája szárba szökkent. Gazdag, mintegy 6000 fotóból álló archívumát a szentgyörgyi Gyárfás Jenő képtárra hagyta, hol a digitalizált anyagból 2008-ban 200 fotót állítottak ki és terjedelmes albumot szerkesztettek. Az azóta több helyütt is meghordozott kiállítás arról győzött meg mindenkit, hogy a vérbeli riporter ezernyi tiltás közepette is megtalálja a valóság árnyalt, jelentéses arca rögzítésének módozatait.

Mulandóság c. képe valóságos "slágere" volt az elmúlt évtizedeknek. Ma is próbálom megfejteni, hogy az 1989 előtti előírások és kánonok közepette miként tudott érvényesülni ez a mélyen tragikus életérzést megfogalmazó, hagyománysirató művészi hitvallás. Azt hiszem, akkor járok közel az igazsághoz, ha kimondjuk, hogy Bortnyik György szó szerint "elaltatta" a sanda lelkeket, méghozzá képének idilli tisztaságával, formai szépségével, harmóniájával. Olyan képi nyelvezeten fogalmazta meg a bajt, mely félrevezette a gondolatfelügyelők éberségét. Hatása ma, annyi évtized távlatából is szívszorongató, súlyos - éppen az elmúlás és a szépség erőteljes kontrasztja miatt.

Örömmel fedeztem föl a Charta kiadó Özönvíz versek (2000) c. albumában, amely bő válogatást ad a fotóművész-riporter munkásságából (néhány fotója itt megtekinthető) - a valamikor az ugyanannál a lapnál (Megyei Tükör) dolgozó költőtársak: Bogdán László, Csiki László, Czegő Zoltán, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Tömöry Péter és Vári Attila verseinek társaságában.