Ahhoz, hogy a mai bejegyzésemet lekerekítsem, másfél napi keresgélésre, nekivesel-
kedésre volt szükségem. Pedig a fotó régóta a kezemben van, éppen csak az nem volt világos, hogyan közelítsem meg a mögötte rejlő történetet.
A felvétel a múlt század hetvenes éveiben készült, tipikus korabeli sajtófotó Erdélyből, méghozzá egy besztercei középiskola egyik magyar osztályából, és az Előre c. napilap egyik riportját kellett illusztrálnia, amely az Erdély szerte ismert és elismert Horváth Pál magyar nyelv és irodalom szakos tanárról és tanítványairól szólt. Aki(k) arról volt(ak) nevezetes(ek), hogy nem egyszerűen csak elvégezte/elvégezték mindazt, amit az iskola rá(juk) rótt, hanem a környéket sűrűn bejáró magyar színjátszócsoporttal tartották a lelket a mezőségi emberekben, néprajzi gyűjtéseket végeztek, irodalmi kört szerveztek - a szórványban, a végeken. A korabeli magyar sajtónak kedvenc pozitív hőse lett a bánsági születésű tanár, a központi és a vidéki lapok egymás kezéből adták-vették a témát s korai haláláig (l978 végén szívroham vitte el) gyakran tűnt fel muszájherkulesi példája ("lehet, mert kell") a lapok hasábjain. Nem véletlen, hogy mind a Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990, mind a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikket szentel neki és művelődésszervezői áldozatvállalásának.
A képről nem lehet tudni, megjelent-e egyáltalán, vagy csak tartalékolták egy riporthoz, de aztán kimaradt ("nem fért"). Jól látható, hogy az osztálybeli életkép a mindent megszépítő "realizmus" kánonjai szerint készült, szerzőjét ma már nem lehet azonosítani: a gyerekközösség, akár egy nagy család, ott tüsténkedik a közöttük álló, magyarázó, tekintélyével és meggyőző erejével mindenkit lenyűgöző tanárral. A tekintetek az övét keresik, ő pedig valahova a meghatározhatatlan messzeségű, de mégis földi célra összpontosít... Egyszóval minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve (á lá Ferenc József császár), pedig a kép hátterében akkor már annak is ott kell lennie, persze kimondatlanul, hogy tanítványai egy elgurult írószer után kutatva, a katedra alatt rejtett mikrofonra bukkantak, ezt az igazgatóság még aznap jelentette a megyei pártbizottságnak és a minisztériumnak, az iskola pedig felbolydult, mint egy méhkas, senki nem értett semmit, és mégis mindenki megértett mindent, nagy néma csönd minden vonalon, de az idillnek annyi volt, amit aztán tetézett a kedvenc tanár elvtárs halálhíre...
Legendák? Igaz történetek? Horváth Pálról lapok gyűjteményeiben találni még képi emléket. Ezt a fotót a szerkesztőségi szemétkosárból mentettem meg, kb. húsz évvel ezelőtt. Most vettem hozzá magamnak a lelkierőt, hogy legalább ennyit elmondhassak róla...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése