A blogokba való váratlan betoppanás eleddig mindig rendkívül hatásos volt számomra: akár az időugrás esetén, úgy frissülök fel az újabb benyomásokat számba véve.Dr. Hajdu Tamás blogjában tulajdonképpen annyi a változás egy korábbi szemléhez képest, hogy nőtt a bejegyzések száma, ami az ő esetében egy fotóból és egy jelentéses - legtöbbször angol nyelvű - beszélő címből áll. Következetesen keresi és meg is találja azt a szívszorító magányt életünkben, amelyet nem a képek hoznak létre, csupán megmutatnak.
Hol egy zsömleszínű kutya ül védtelenül a mindent beborító hóesésben, hol meg egy kint felejtett szánkó álmodik életet egy kihalt iskolaépület előtt. De a magányról szólnak cirkuszi életképei is - ha a kassza előtt fényképezkedő két kamaszra, hol a szeretetre vágyó, bekaszlizott oroszlán félszeg mosolyát szemléljük.
PetMan-ét, vagyis pillepalackot gyűjtő emberét nézve ez a magány némi derűben oldódik föl: a kellően rongyos, topis figura mesés zsákmánya, a kékesen-zöldesen a közönséges szürkébe játszó élénkség valahogy visszafog valamit elesettségéből. Korunk hőse ő, a túlélő, aki vészhelyzetben bennünket is leköröz majd, hiszen az ő életformája már adaptálódott mindahhoz, ami felé korunk behunyt szemmel és önkéntesen, saját akaratból menetel...
Fogalmam sincs, ki lehet ez a nagyon tehetséges majdnem-földim...de egyszusszra fogyasztottam most el. Meg vagyok győződve róla, hogy nagyszerű ember és fantasztikus a humora. Hogy milyen fotós, azt döntsék el a szakik.
VálaszTörlésNeked, Gábor meg köszönet, hogy felkutatsz annyi érdekességet, hogy mi csak kényelmesen hátradőljünk egy hosszú nap végén, és a blogodon át kiszabaduljunk a világba, ami körülvesz.