Lassan kifogy a föld méhéből, de neve és ragyogása még ma is rabul ejti a szíveket, kiforgatja magából az emberiséget. Az aranyláz néha csillapul, egy ideig enyhe, de nagyon sokszor felszökik. Mint ma is, amikor az emberiség minden létező kincset, bármilyen kevés is legyen az, szeretne azonnal pénzzé tenni, s a pénzt oktalanul elkölteni...Verespatak csupán jelképe és ürügye ennek a szenvedélynek, s szinte tíz év telt el azóta, hogy a kanadai cég fűt-fát ígérve elkezdte beépülését a Nyugati Érchegység szívébe, oda, ahol nem lehet pontosan tudni, mi ér többet: a történelembe nyúló bányakitermelés és a körülötte épült emberi civilizáció után még a mélyben maradt aranyérc töredéke vagy az a kultúrhagyaték, amit az itt élők megteremtettek maguknak. Ki fog győzni e sokismeretlenes mérkőzésben?
Történelmi fotók tanúsága szerint a bányászat precíziós művészethez hasonló művelet, nem felelőtlen turkálás és nem is hegyek, felszínek, kistájak ide-oda mozgatása, megreformálása, átépítése. Molnár Attila, az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület vezetője több tucat régi, a 19. század második feléből származó fotót gyűjtött össze az erdélyi színesfémbányászat - köztük a verespataki bányavidék - akkori valóságáról. A gyarapodó gyűjtemény, amennyit láttam belőle, kitűnően példázza annak a kulturális értéknek a mértékét, amelynek a nevében ma olyan elgondolások körvonalazódnak, hogy a világviszonylatban ritka ipartörténeti emlékhelyeket bűn citromhéjként az utolsó cseppig is kifacsarni - vissza lehet viszont adni a hajdani rangot, ragyogást és prosperitást, védett örökségek formájában, hiszen ha jól körülnézünk, az egész föld lassan lyukas sajthoz hasonlítható, amelyből jól kirágtuk az ízletes falatokat, s jobbára már csak a járatok maradtak, illetve az emlékek, amelyek közül a képek - s mindenek előtt a fotók - segítenek eloszlatni a hamis illúziókat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése