Blogvizitek (14) - Zsákai Péter

Vonzóan találó címe van a Zsákai Péter blogjának: Néma tartomány. Ahogy az egy vérbeli fotós bloghoz illik. Amelyen a fotók beszélnek. És a rögzített pillanatok.


Az első benyomás mindjárt: a rend, a tisztaság, az elegancia a háziurak. S mindenek fölött: a finom utalások, a pontosan megfogalmazott képi üzenetek. Nem egyszer az értelmezést kitűnően segítik a telitalálatos címadások. Mindenütt a mindennapok, a hangulatok naplószerű lenyomatával találkozunk.A képek inkább jeleket hordoznak, utalásokat, amiből aztán kibomlik a tételes és az elképzelt látvány elegye.

Itt van elsőként A vadnyugat pora. Merészen kimetszett részlet, már-már közönséges utcai látvány, látómezőnkbe emelve figyelmeztetés az élet meredek kontrasztjaira. A pusztulás, a degradálódás pora szitál ma mindenre - akár a legcsillogóbb felületekre is.

Vagy itt a Megint egy új nap. Ez a szinte-banális, szinte-köznapi, de a rafinált vágás, a címből kisugárzó szimbolikus erővel átitatott csendélet a sivár közönségesség, a munkába tartó emberre váró monotonság és beletörődés félreérthetetlen megfogalmazása.


A blog gazdája jó fotós. Legalább is az én szememben bizonyított. Nagy érdeklődéssel majd jövök ide vissza.

Láncolat

Eszembe jutott a napokban Zsákai Péter. Aki egy időben mindegyre hozzászólt a Fotótanú-ban írottakhoz-látottakhoz. Jól állt neki, hiszen látszott a blogján is, hogy a fotó világát minden lehetséges oldalról, nézetből és elgondolásból szeretné megközelíteni és ehhez állandóan párbeszéd-partnerekre van szüksége.

Egy idő óta elhallgatott.

Most én mentem utána. És megkaptam rögtön a magyarázatot hallgatására: más projektek kötötték le a figyelmét, addigi mindenre figyelésében némileg kikapcsolt, de azt azért nem mulasztotta el megírni, hogy létezik egy Kerekes Zsuzsa nevezetű leányzó, akinek amellett, hogy működik egy remek, több mint egy esztendős fotósblogja, most abban sántikál, hogy egy, a fotós világra rátekintő, eligazító fotós oldalt hozzon létre, Fotós oldalak címmel.

Ez nekem elég volt ahhoz, hogy a feltüntetett láncszemeket összekössem és egyik kellemes meglepetésből a másikba essek. Egyrészt, rábukkantam egy portálra, amelyről messzire leri, hogy egy igen hozzáértő, a fotót benső szívügyének tekintő ember álmodta meg és kínálja fel önzetlenül mindenkinek, aki úgy érez mind ő, de nem csak...

Ugyanakkor megismertem egy igen érzékeny, nagy képzelőerejű fotóst, aki olyan látványait gyűjti be a való világnak, amelyekhez szükség van a saját képzeletre is. Sok-sok képe egyfajta valóságszimfónia: jó példa erre a nemrégiben készült felvétele a budapesti Erzsébet híd korlátjáról. Mintha a holt fém, beton és kő konstrukció megelevenedne a képen és úgy alakulna, töltené be a teret, ahogy az a fotográfia legraffináltabb törvényei szerint elő van írva. a Korlát-absztrakt c. fotó igenis reália, a fotós szeme avatja előttünk tüneménnyé. Rajtunk múlik ezek után, hogy mi is úgy lássuk - hogy ne csak kopott, megunt díszleteket lássunk magunk körül a világból, hanem képzelőerővel megteremtett csodákat.

Busójárás

Szívből irigyelte a székelyföldieket Zsákai Péter az elérhető közelségben felkínálkozó farsangúcsúztató látványosságok miatt. A hetekkel ezelőtti, témába vágó bejegyzéseimre írta volt, hogy ő maga is kedvet kapott a híres-nevezetes mohácsi busójárás fotózására, ami - mint tudjuk - egyedülálló hagyomány a környéken, megőrzött maradvány az ember ősi játékaiból.

Tetszik nekem ez a fajta vándorihlet, ahogy az irigységből valami pozitív születik, mégpedig az a gondolat, hogy mindenkinek azt és ott kell fotóznia, ami számára a legelérhetőbb, legkézenfekvőbb és legkönnyebben elmondható, képbe rendezhető. Zsákai Péter most felrakta blogjára azt a sorozatot, amit február közepén készített az idei busójárásról. Többedmagával, kíváncsi fotóstársakkal vágott neki a kalandnak, s egyik társa, aki Juice-ként szerepel kedves hangulatú fotósblogja szerzőjeként, saját fotói mellett a történetet is elmeséli.

Zsákai képsorából szándékosan ezt a dekoratív, némileg elvont, színvilágában behatárolt, ám nagyon erőteljes hangulatképet választottam, mert ebben éreztem igazából megtestesülni azt az eleven erőt, ami a már megszokottból kilendíti a tekintetet, mágikussá varázsolja az eseményt és lenyűgözővé a félelmetesnek szánt pillanatot.

Most a székelyföldi fotósokon a sor, hogy irigykedjenek a mohácsi terep távoli előnyei miatt. Lehetséges sóvárgásuk meglehet, hasonlóképpen újabb helyi akcióban fog majd kiteljesedni. Mintha csak a tájak és vidékek fognának össze ezáltal, valahol a magasban!

A nagy M cápafoga

Nem is az udvariasság, inkább a kíváncsiság és a felfedezés vágya vesz rá rendszerint arra, hogy valahányszor a fotográfia iránt érdeklődő, vagy a fotografálást valamilyen módon gyakorló látogató megjegyzést tesz e blogra, magam is tiszteletemet teszem ő nála, s az esetek döntő többségében kellemes meglepetésekben, tanulságos revelációban van részem.

Így történt ez Zsákai Péter esetében is, aki tegnap fűzött néhány közvetlen, elismerő megjegyzést a Fotótanúhoz, s örömmel tapasztaltam, hogy nem csupán komolyan érdeklődik a fotózás elméleti vonatkozásai iránt - blogja rendkívüli érzékenységgel pásztáz végig a világhálón, a szakirodalom különféle forrásoknál elérhető okos megállapításain, s dob be a köztudatba egy-egy alkotót, gondolatot, eseményt, blogot -, hanem igen jól fotózik is. Bár bevallása szerint csak alig egy esztendeje kezdte komolyan venni a képírást...

Másodrendű dolognak tartom, hogy nem kíván kilépni az amatőr státusból. Láthatóan jól érzi magát hobbifotósként, mert kedvére dolgozhat.

Szándékosan emeltem ki válogatott fotói közül ezt a Győrben készült városképet, amelyről a világhódító McDonald's mindenre rátelepedő nagy M betűjének zsarnokságát lehet leolvasni. A lényegében dísztelen, inkább csak dekoratív jelzésekkel jeleskedő, puritán fotó kompozíciója is azt sugallja, hogy az élet, az emberek valódi gondjai - melyeket a háttérben meghúzódó sivár emeleti gangok testesítenek meg - háttérbe szorulnak a hivalkodó gazdagsággal, a lélektelen üzlettel szemben. Még a gyorsétterem tetőszerkezete is cápafogsorra emlékeztető csipkézetben vágja keresztül a képet, mintha szeretné egészben lenyelni azt a világot, amelynek véréből és zsírjából mohón táplálkozik.