A szerelmes versíró

Aki háttal áll, az éppen szaval. Verset mond. Ki tudja már, kiét? A fotó megmaradt. A lányok nevetésével együtt. Az emlék elszivárgott. Rémlik valami... Mintha cserebogárral tele lett volna a zsebem...

Tóni, a szavaló 1966-ban a marosvásárhelyi képző- és zeneművészeti líceumba járt. A képet osztálytársa, Pusztai Péter készítette, tőle kaptam én is, amikor megtudta, hogy Bálint nap tiszteletére, ami éppen a tegnap volt, a csíkszeredai könyvtárban Tóni nemrég megjelent szerelmesvers kötetét készülök bemutatni.

A bemutató jól sikerült, a szerelmes versíró, már maga is túl a hatvanon, kapott tíz keresztkérdést, amikre élőben kellett válaszolnia. Elmondta, hogy a verseskönyv egy kései, reménytelen szerelem fellobbanásának eredménye, egy-egy vers öntőformáiba gyömöszölte napi sóvárgását, de minden hiába, az illető megkapta ugyan a maga dedikált példányát, de az eltelt hónapok alatt is még csak a 6. lapig jutott az olvasással. Ebből már nem lesz szerelem, mesélte a Borszéken élő Tóni, összeveszés a feleségével annál inkább, de nincs mit tenni, már pszichológusnál is volt, segítene kiszeretni a jóval fiatalabb múzsából, a közönség tiltakozott, hogy ne fusson meg az élet kihívása elől, jelenlévő barátai tanúsították, hogy meglehet, a szerelem szenvedést hozott rá, de nyitottá tette a világgal szemben, megpezsdítette szellemét, régóta nem látták-hallották ennyire közvetlennek, őszintének.

Aztán persze, versek következtek, ő felolvasta öt kedvenc darabját, én felolvastam szintén öt jobbat, közben a vendégsereggel együtt elszopogattunk egy-egy pohár vörös bort, eladta valamennyi magával hozott kötetét (Ha félreáll az angyal), dedikált s igazi meglepetésként átnyújtottam neki ezt a fényképet, amitől - a szemén láttam - visszatért tűnni vélt ifjúi kedve...

Kamenitzky Antal

Nem vagy már sehol

Nincs pénzem annyi, hogy még bírjalak.

Nincs kertem, hogy átültesselek.

Nincs kötszerem, ha nyílnak a sebek.

Szenem kidobva: füstölgő salak.

Az ég bezárt, az Isten elpihent.

Mint kiskoromban, csak magam vagyok.

Ha még beszélek, úgy is hallgatok,

mert önmagamban nincsen már hitem.

Bolondnak tartasz, úgy van, az vagyok,

mert szétszakadtak mind a varratok.

Tied voltam, mint elszálló szavad.

Írás közben csak hozzád ballagok,

s bár kóbor pletyka körbe nem csahol,

minden bezárva, nem vagy már sehol.