2010. július 13., kedd

Furcsát álmodtam...


Ezt írta fotója hátára Tóth Feri bácsi (néhai Tóth Ferenc filmoperatőr), aki elsősorban a romániai filmezésnek egyik emblematikus figurája; ami nem gátolta őt meg abban, hogy mindvégig hódoljon eredeti szenvedélyének, a fényképezésnek is. Csakhogy azt hobbiból, szórakozásból űzte, sok invencióval és játékkedvvel.

Hosszú ideig élt Bukarestben, ott is halt meg a múlt század utolsó éveiben, 1987-ben azonban egy hosszú délelőttön, lakásában magnóra mondta életének sok-sok tartalmas epizódját, amit egy kalandos életű emberekről szóló riportkönyvemben fel is dolgoztam.

Mindenki Tóth Feri bácsinak szólította az erdélyi fotóstársadalomban, nem csak a fiatalok... A népi demokrácia hőskorában vált filmes szakemberré, miután bukaresti szakértők meglátták hegyi felvetéleit egy nagyváradi turisztikai iroda kirakatában, ahol dolgozott. Amikor egyetemre szólították a tehetségkutatók, már három gyerekes családapa. Bukarestben, bár alig tudott románul, egy órás látványos diavetítésével meggyőzte a bizottságot, hogy márpedig az egyetemen a helye. A több mint 100 jelentkezőből 12-őt vettek fel, köztük őt is. Az ezerkilencszáz negyvenes évek végén akkora operatőrhiány volt Románia-szerte, hogy számukra a négy éves tananyagot egyetlen évbe zsugorították. Ők voltak a romániai népi demokrácia első operatőr évjárata.

A végzős Tóth Ferenc az alig egy éve létesült Sahia dokumentumfilm stúdióhoz került, ahol a heti mozihíradó is készült. Képesítés nélküli, amatőr csapatot talált ott, aki olyan nehezen hozta össze a nyersanyagot, hogy a heti híradó négy hétben csak egyszer frissülhetett.

Feri bácsi és társai jövetelével látványosan meglendült a romániai dokumentumfilmgyártás. Tóth Ferencnek az egész élete a filmgyárban telt el. Kalandjai a szakmájával kapcsolatos változatos témákhoz és helyszínekhez kötődtek. Ő volt az a filmes, aki a dunai Vaskapu közelében valamikor idegenforgalmi szenzációként is közismert, török lakosságú, Romániához tartozó Ada-Kaleh szigetet a vaskapui vízierőmű megépítése előtt, elárásztását megelőzően a filmstúdió megbízásából még egyszer, utoljára lefilmezte. Ezt a riportot vetítik azóta naponta többször is a vaskapui vízierőmű mellett berendezett múzeum előadó termében, ahol a létesítmény története mellett a letűnt Ada-Kaleh és lakossága is feléled 20 perc erejéig.

Itt közölt felvételével nekem akart kedveskedni. Azt bizonygatta, hogy nem kell félni a trükkfelvételektől, a képtelennek tűnő montázsoktól, mert azok a szellem sziporkázását, ébrentartását szolgálják. Képe a román főváros, Bukarest majdnem abszolút központját ábrázolja, az épület nem egyéb, mint a Román Atheneum, az egyik legrégibb román kulturális intézmény és az előtte elterülő parkírozó hely. A kép alsó részében strandrészlet látható, s úgy hat, mintha a népes medence az akadémiai jelentőségű épülethez tartozna. A kontraszt kibékíthetetlen és annyira nyilvánvaló, hogy az eredmény nem több hüledezésnél...

Jobban megnézve, a felvételt sok százszorosára nagyítva kitetszik az, hogy a trükk rudimentáris retusálás és nem túl komplikált montázs révén lett azzá, ami. Az akkori technikai körülmények között ez is nagy teljesítmény, bravúros megoldás, ugyanakkor azt is jelzi, hogy a szemfényvesztésben akkor ér el sikert az ember, ha nem vakhitet vár el a szemlélőtől, csupán közös hullámhosszra hangolt együttműködést.

1 megjegyzés:

  1. Annyira ismerem Bukarestet, hogy egy pillantra sem hittem el, hogy a kép igaz. És annyira gyűlölöm Bukarestet, hogy azonnal elfogadtam, hogy a kép igaz. Mert emberi pillanatot formált abból a borzalomból, amit az a város jelent. Ettől nagyszerű ez a kép.
    Egy káprázat. Amire - amint mondom sokszor, igenis van szükségünk.
    És innentől kezdve elhiszem ezt a képet fenntartások nélkül.

    VálaszTörlés