Magyari Hunor (a tábor családi fotóján balról számítva a negyedik a leghátsó sorban) ritka, de mindig emlékezetes vendége volt a HMKK-fotótáboroknak. Most úgy esett, hogy sikerült függetlenítenie magát pár napra, s munkájával gazdagabb lett mind az egyéni termés, mind a tábor egész hozama.
A mappából kiválasztott kép több mint sejtelmes. Mintha azt üzenné, hogy ezúttal nem jó mindent a néző orrára kötni. Ő csak azzal törődjön, hogy a borús, s alkonyinak is tűnő ég alatt valaki, egy körülkerített kőkeresztnél megáll és fejet hajt. Személyi, egyéni vonások sem fontosak, a kézben tartott szerszámnyél (vagy csak bot?) azt sugallja, nem jöhetett túl messziről, hiszen a kő és az ember közötti viszony a megadó tiszteleté, a reménységé, hogy a főhajtás valahol észrevétetik, a gondolat meghallgattatik, s a pillanat, elmúlván, ezzel el is veszíti varázsát.
De megmarad a képen belőle az és annyi, ami a napi áhítathoz elengedhetetlenül szükséges.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés