Öszzetartozás

Kovács László Attila (a továbbiakban: KLA) képeit nézegetni emlékezetes időtöltés. 2007 óta jár eszemben az itt látható két fotója - azóta több tucatnyi fotóját láthattam, különféle ki- és felállításban, de ez a kettő csak nem került elő, ha csak nem egy prezentáció formájában, ami - ahogy érkezett, úgy hamarosan nyoma is veszett.


Barátom asztalán pillantottam meg a napokban a KépVIDÉK alkotócsoport Háromszéki életképek c. 2007-es albumát, s lapozás közben örömmel bukkantam KLA képeire. Szó se róla, az egész gyűjtemény úgy, együtt, a háromszéki alkotócsoport maradandó fegyverténye s közösségi fellépésének példamutató bizonyítéka, a közös alkotói jegyek vállalásának tárhelye - amiként az előszót jegyző Szonda Szabolcs helyesen megállapítja. Ilyen szempontból markáns testvértörekvések mutathatók ki a Hargita Megyei Kulturális Központ körül kialakult fotós alkotótáborok közösségének szakmai hitvallásával, s érdekes módon, ez az összetartozásra predesztináló szellemi rokonság éppen napjainkban testesül meg egyre több közös projektben.

De KLA képei önmagukban is emblematikusak. Már-már eszköztelen egyszerűséggel, minden fölösleges külsőséget kiiktatva, a legprózaibb módon tud mélyen poétikus és lírai lágyságú lenni egyszerre. Meséi a derengő fények és a tűnékeny árnyékok szövevényéből kikevert arcok, gesztusok és helyzetek, egymásra vetülő síkok révén  tárják fel magukat előttünk, egyesítve nemzedékeket, életközösségeket és egymásrautalt sorsokat.

Girland

A fotó szerzője - Ambrus Imre Zsolt - erdőfülei születésű fotós, a KépVidék alkotócsoport tagja. Képét jó ideje ismerem s dédelgetem gyűjteményemben, egy 2005-ös közös bemutatkozásuk óta, amikor is helyet kaptak a hajdani RMSZ Színkép mellékletében.

A felvétel izgalmas összefonódása a dokumentarista szemléletnek a szimbólumteremtő mikroábrázolással. A képen látható állati tekintet és az azt körítő sokszínű, vásári vidámságú virággirland erőteljesen kontraszthatású. A már-már giccsbehajló színtobzódást melankolikusan igazítja helyre a borzas lófej megtört fényű, elcsigázott pillantása, amit még külön kiemel a szem felett ívelő néhány, az állatnak emberi tulajdonságot (gondolkodó lénynek is nézhetjük) kölcsönző ránc.

Látszat és valóság, ünnepi felszín és elgyötört sorsvonal illeszkednek egymáshoz olyan természetességgel, ahogy az életben is összefonódnak, falaznak egymásnak, megédesítve a pillanatot, amelyben a nevetés végül mindig árulkodó szájbiggyedésbe keseredik.

Személyesen örvendek, hogy a jópár éve készült fotó az én olvasatomban ragyogóan kiállta az idő próbáját; fotótanú lehet a javából.