Capa-sztori: A sziciliai

Sebesült troinai kislány. Szicilia, 1943
Fotó Robert Capa

Robert Capa regényében  (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúról. Park kiadó) csak úgy váltják egymást a helyzetek, s a szerző-fotóriporter is sűrűn alakul hozzájuk. Nemcsak azért, hogy életben maradjon, de azért is, hogy elvégezhesse munkáját. Mert nem elég az, hogy szorultságából rendszerint kivágja magát - bizonyatani is kell, hogy alapvetően a munka, a háború megörökítése foglalkoztatja.

A sziciliai partraszállást Capa úgy éli át, mint egy nagy versenyfutást: egyrészt keresik az ellenséget, aki oly gyorsan menekül, hogy szinte föl sem lehet fedezni, másrészt a csapatok azon versengenek, ki jut hamarabb Palermóba, a sziget fővárosába. A filmtekercsek fogynak, a partra szálló szövetséges csapatok rendületlenül haladnak - három hét alatt elérik Palermót. A németek elvonultak, nincsenek sehol, az olasz erők pedig örömmel emelik fel a két kezüket. A népség pedig tombolva ünnepel. A bevonulókkal érkező Capát mindenki sziciliainak nézi, hiszen úgy tűnik, az amerikai katonák mindegyikének van itt egy-egy rokona, barátja, jó ismerőse. Miért tegyenek épp vele kivételt?

"A lakosság azon hányada, amely a férfinemhez tartozott, mindenáron kezet óhajtott rázni velem, az éltesebb nők meg akartak csókolni, a fiatalabbak virággal és gyümölccsel gyömöszölték teli a dzsipet. A fotografálást egyik tevékenység sem mozdította elő különösebben.
Egyetlen puskalövés nélkül érkeztünk el Palermo kapujáig. A harckocsikat vezénylő hadnagy rádión kapcsolatba lépett a főhadiszállással, és engedélyt kért, hogy behatolhasson a városba. Amikor a főhadiszállás értesült, hogy Palermóban nincs semmiféle ellenállás, parancsot adott, hogy álljunk meg, és várjuk be a vezénylő tábornokot. A magunk részéről nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illettük a főhadiszállást, de várakoztunk. Rövidesen befutott a hadtest parancsnoka, Keyes tábornok szárnysegédeinek, valamint a katonai rendőrök népes rajának gyűrűjében. Ez utóbbiak azonmód át is vették a hatalmat, és egy szempillantás alatt lehetetlenné tették a harckocsik, a katonák meg a haditudósítók továbbjutását.
Keyes tábornok utasította a rendőröket, hogy kerítsenek elő az ünneplő tömegből néhány olasz csendőrt. A csendőröket hamarosan előállították. Keyes tábornok közölte velük, hogy a legkevésbé sem érdekli, kollaboránsok-e vagy sem, neki csak egy a fontos: Palermo olasz városparancsnoka. - Yes, yes - bólogattak a csendőrök, de meg se moccantak. A kétségbeesett tábornok tolmácsért fohászkodott, mire felajánlottam szolgálataimat. Valahogy sikerült a csendőrök értésére adnom a lényeget. Elmagyaráztam, hogy a tábornok úr szeretné elkerülni a fölösleges vérontást, és azt akarja, hogy az olasz városparancsnok hirdesse ki a lakosságnak a megadás feltételeit. - Si, si - bólogattak a csendőrök, és két katonai rendőr kíséretében felmásztak egy dzsipre, amely elindult velük a belváros felé.
A dzsip negyedóra múlva visszatért. A hátsó ülésen a két sugárzón vigyorgó csendőr közt egy módfelett boldogtalan olasz dandártábornok gubbasztott. Keyes átvezényelte az izzadó főtisztet a saját parancsnoki gépkocsijába, és ismét kiadta az utasítást a katonai rendőröknek, hogy egy lelket se engedjenek innen tovább. Azzal kitűzött egy fehér zászlót a kocsijára, és úgy látszott, hogy a hadsereg nélkül akarja lebonyolítani Palermo bevételét.
Na, itt pöfög tova az én megadási ceremóniám, gondoltam letörten. De mielőtt a kocsi elindult volna, Keyes tábornok felém fordult.
- Tolmács! Ide! - parancsolta."

A "sziciliai" pedig újabb kényelmetlen helyzetbe került, amiből - nyilván - sikeresen kivágta magát. Sikerült rávennie az olasz tisztet, aki egyszer már megadta magát, hogy ne törődjön a formasággal, tegyen az amerikai parancsnok kedvére, s legfeljebb még egyszer megadja magát - olyan nagy dolog az? Egy olyan háborúban, amit sokan amolyan jó kis buliként élnek át, nyilván mindez nem számít. Csak egy a fontos: az életben maradás. No és - a fényképek...

Capa-sztori. Az ellenség keresése

Robert Capa sziciliai fotója, 1943 augusztus

A sziciliai partraszállás fotózása nagy dobást igért Robert Capának - egy feltétellel: ha sikerül minden probléma nélkül feljutnia az első deszantos repülőgépre, s a képek kidolgozását rekordsebességgel elvégzi, majd törzstiszt barátja segítségével eljuttatja az Egyesült Államokba. Csakhogy ez nem ment olyan símán - legalább is a repülési része. Idézzük Capa könyvéből az erre vonatkozó részt:

"Tizennyolc ejtőernyős utazott a gépen. Mivel én nem ugrottam, a gép elejében üldögéltem, hogy ne legyek a katonák útjában az ugrás idején. A gépet elsötétítették, de engedélyt kaptam, hogy a célterület fölött vakuval fényképezhessek. Ott amúgy is lesznek másféle robbanások, mégpedig dögivei, az én villanófényem csak parányi színfoltja lesz a látványosságnak.
A Földközi-tenger fölött haladtunk, és a gép veszettül hánykolódott. Sötétbe borult fedélzetén néma csend honolt. A fiúk többsége aludt, bár lehet, hogy csak a szemüket hunyták be jó szorosan.
Némi idő elteltével fura zajok ütötték meg a fülemet. Néhány srác máris kezdte „felfedezni a lelkét", és mindjárt ki is okádta a fedélzetre. A mellettem ülő fiú, aki eddig egy árva szót nem szólt, most hozzám fordult.
- Igaz, hogy te civil vagy? - kérdezte.
- Igen - feleltem.
A srác ismét magába merült, de úgy negyedóra múlva megint megszólalt.
- Azt akarod mondani, hogy ha nem lett volna kedved, nem kellett volna velünk tartanod?
- így igaz — mondtam. De gondolatban hozzátettem: „Hát még ha tudnád a többit is!"
A srác újra elnémult, de a csend ezúttal rövidebb volt.
- Ha akartad volna, ahelyett, hogy velünk jössz, ma éjjel hazarepülhettél volna az Államokba?
- Lehetséges - bólintottam.
A fiú nem köntörfalazott tovább.
- És mennyi dohányt kapsz ezért?
- Havi ezret - hazudtam.
Innentől nemigen volt ideje az én munkámon morfondírozni. A sötétségből előbukkant az ígéret földje, amelyet ragyogóan megvilágítottak az égő házak meg a lángoló benzinkutak. Bombáink fél órával előztek meg minket, hogy tiszteletre intsék az ellenség fogadóbizottságát.
Sajna nem sikerült kellő tekintélyre szert tenniük, mert a németek telelődözték az eget színes nyomjelző gránátokkal. A pilótánk hol jobbra, hol balra kanyarodott, hogy egérutat leljen a lövedékek közt.
A gép elejében kigyulladt egy zöld lámpa. Ez jelezte, hogy fel kell készülni az ugrásra. A srácok felpattantak, és eligazgatták ejtőernyőjük bekötőzsinórját. Én is előkészítettem a fényképezőgépemet. Aztán kigyulladt a piros fény - az ugrás jele. A szomszédom volt az utolsó a sorban. Mielőtt kiugrott, visszafordult, és odakiáltott nekem.
- Én semmi pénzért nem vállalnám a melódat, haver! Túl veszélyes!
Azzal ugrott, és a repülőgép elnéptelenedett.
Egyedül maradtam az ajtónyílásban verdeső, tizennyolc szakadt bekötőzsinórral. Sosem voltam még magányosabb. Sokért nem adtam volna, ha együtt lebeghetek alá a többiekkel a lenti sötétségbe."

A számítás bevált, a fotók gyorsan elkészültek, Capa pedig az első csapatokkal diadalmasan vonulni kezdett Szicilia földjén. Olaszul nem, csak spanyolul tudott, de az amerikai katonáknak ez is elég volt ahhoz, hogy kinevezzék tolmácsuknak. Az első házban viszonylag jól elbeszélgetett a bent lakókkal, gazdagon megvendégelték őket, szóval győzteseknek kijáró jólétnek örvendtek. És keresni kezdték a sehol sem mutatkozó ellenséget... Aki eltűnt, mint a kámfor.

Capa-sztori: Jótékony hasmars

A harci eseményeket leszámítva is állandó veszély a haditudósító élete. Különösen a Robert Capaé: állandóan feje fölött lóg magyar állampolgárságának Damoklész kardja. Ideig-óráig szárnyai alá veszi egy-egy szerkesztőség, de a fronton annyi a parancsnok és olyan sokfélék, hogy ki tudja, mikor bukik le az ember? Az algiri csaták után, közvetlenül a sziciliai partraszállás várvavárt pillanata előtt egy rettegő hangulatában, amikor Capa azon töpreng, mikor toloncolják vissza Londonba, váratlanul egy fotós kolléga szolgáltat akaratlanul menlevelet. A sztori érdekes is, jellemző is és a véletlen mindenhatóságát példázza - ha nem is minden időkben, de döntő pillanatokban. Capa így meséli el könyvében (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúról. Park kiadó):

Monreale, Szicilia (1943): Tárt karokkal várják az amerikai csapatokat.
Foto Robert Capa

"Ott lézengtem a PR-részlegen, és kétségbeesetten vártam a csodát, ami történni szokott velem. Ezúttal a férfivécén következett be. Ott találkoztam ugyanis egy kollégámmal, egy háborús fotóriporterrel, aki rendkívül rossz állapotban volt. Elkapta szegényt a „babkonzervhasmars", de olyan erővel, hogy el sem moccanhatott a klotyóról. Elmesélte, hogy hónapokig tartó kiképzést kapott egy különleges feladat elvégzésére: ejtó'ernyővel kéne leugrania az első bevetésére induló légideszant-hadosztállyal. Arra kapott megbízást, hogy tudósítson a támadásról, de olyan beteg lett, hogy az utolsó pillanatban visszaküldték.
Egyébként elég filozofikusán szemlélte az ügyet. Az ejtőernyős ugrásért meg amúgy sem rajongott különösebben. Megragadtam az alkalmat, hogy egy hasmarssal két pasason is segíthessek - megkérdeztem, hogy nem helyettesíthetném-e. A kolléga üzenetet küldött a légideszantosok parancsnokságára, onnan meg egy repülőgépet küldtek értem, és elszállítottak Kairouan szomszédságába, a tunéziai sivatag kellős közepére, egy hatalmas, rögtönzött repülőtérre, ahol csapatszállító gépek százai sorakoztak felszállásra készen.
Betereltek a PR-sátorba, ahol nem más, mint az én londoni barátom, Chris Scott kapitány fogadott, akit Londonból épp a 9. csapatszállító alakulat PR-részlegéhez vezényeltek át. Előadtam neki a históriámat, teljes egészében.
- Egyszóval, te még mindig ellenséges idegen vagy, Cápa? És még mindig holmi piros hajú lányokat hajkurászol? - Megmutattam neki Pircsi fényképét. Hosszú ideig nézegette. - Tényleg nagy kár, hogy hősi halált fogsz halni az invázió során. Kénytelen leszek hazarepülni Londonba, hogy személyesen tudassam a szomorú hírt a piros hajú leányzóval. De a te kedvedért, Cápa, még ezt is megteszem.
Átkísért Ridgway vezérőrnagyhoz, a 82. ejtőernyős-hadosztály parancsnokához, és bemutatott neki. A vezérőrnagy roppant barátságos volt.
- Ha maga hajlandó együtt ugrálni a katonáimmal, és fotózni őket harc közben, fütyülök rá, hogy maga magyar vagy kínai vagy bármi más. Ugrott már valaha ejtőernyővel?
- Nem, uram.
- Nos, hát nem éppen természetes dolog, de azért nincs benne semmi különös."

Az útrakelésnek semmi akadálya tehát. De hogy lesz ebből fotó? És mikor? Erről a következő alkalommal...