A túlélő szökőkút és társai

Robert Capa fotója

A blog 2011. április 9-i bejegyzésében írtam arról az Orosz naplónak nevezett könyvről, amit John Steinbeck és Robert Capa állítottak össze az 1947-ben a Szovjetunióban tett több hónapos látogatásuk nyomán. Egy szerencsés véletlen folytán most kezembe kerülhetett maga a könyv is (magyar nyelven megjelent 2009-ben a Park Könyvkiadónál), s megcsodálhattam Capa mind a 70 fotóját, amit a nagy prózaíró szövegeihez készített. Az éppen befejeződött háború okán "munkanélkülivé" lett Capa szívesen vállalta a szovjet kalandot - éppen akkoriban jelentette meg, fotós emlékeivel fűszerezve, Kissé elmosódva címmel, legjobb háborús fotográfiáit -, s képeiből az derül ki, hogy bár már a béke éveiben jártak, Steinbeck-kel szovjet földön lépten-nyomon a háború iszonyú sebeibe botlottak. Különösen a portré és a helyzetkép az, amiben Capa a szovjet világ hangulatát "hozza" s érdemes megtudni, miként vélekedett a nagy író a fotós művészetéről, annak korai halála után: 

„Capa fényképezni tudta az indulatokat, a vidámságot, a szív gyilkos fájdalmát. Még a gondolatot is. Egy világot tudott ábrázolni, és ez a világ Capa világa volt. Figyeljük meg, ahogyan egyetlen hosszú út és egy magányos emberi alak képében az egész végtelen orosz tájat megragadja. Nézzük csak, ahogyan optikája egy ember szemén keresztül képes bepillantani az elméjébe... 
Mindig Capa mellett voltam, amikor fényképezett. Módja lett volna koldusokat, sorban állókat, német hadifoglyokat, titkos területeket (vagyis az épülő gázvezeték munkálatait) fotózni. De nem készített ilyen fotókat, és fényképezés közben egyáltalán nem volt rá jellemző a riporteri meggondolatlanság."

Capa több mint négyezer fotóval a tarsolyában hagyta el Oroszországot. A legjavából hetven - örökre fennmarad Steinbeck könyvével együtt.

A könyv közepe táján van néhány oldal, amit nem Steinbeck, hanem maga Capa írt. E pár oldalba sűrítve a fotós a maga sokszor szürreális utalásaival hitelesen elmondja mindazt, amit számára az oroszországi kaland emberileg-szakmailag is jelentett.

Jogos panasz
Robert Capa írása

Egyáltalán nem vagyok boldog. Tíz éve, amikor elkezdtem azzal keresni a kenyeremet, hogy embereket fényképezek, akiket kis horogkereszttel díszített repülőgépek bombáznak, láttam kis vörös csillaggal díszített gépeket, amelyek lelőtték a horogkereszteseket.

A sztálingrádi fotográfus

A maga idejében - a negyvenes évek végén, közvetlenül a nagy háború után - szenzációszámba ment az a kaland, amit két jeles művészember - John Steinbeck író és Ropert Capa fotográfus - hajtottak végre: 1947-ben közösen, elutaztak a Szovjetunióba. Igaz, a vállalkozást egy bárban ütötték nyélbe, becsületes és alapos poharazgatás közben (a krónika azt is megörökíti, hogy Suissesse-t ittak, ami az ilető bár pincérének a specialitása volt) úgy határoztak, hogy negyven nap alatt beutazzák a Szovjetuniót, hogy megmutassák az amerikaiaknak és a világnak, milyenek valójában az ott élő emberek. Az utazás megtörtént, a könyv megjelent (címe Orosz napló), Capa 70 fotójával, amelyek azóta is közkézen forognak, referencia értékűek.


Igaz, akkoriban, a hidegháborús hangulatban sok támadás is érte a szerzőpárost, hogy nem mutatták be eléggé sötét, leleplező színekben a kommunizmus országát. Hogy nem szolgáltattak anyagot a keleti diktatúra elleni szellemi hadjárathoz. Csakhogy mind Steinbeck, mind Capa vérbeli művészek lévén, nem a propagandával törődtek, hanem tartották magukat az eredeti szándékhoz: megmutatni a nyugati világnak a keleti embert.


Az album egyik kiemelkedő fotója az itt látható sztálingrádi fotográfus. Sokkoló, őszinte, mélységesen emberközeli, meleg vallomás a gyilkos ostrom után feltápászkodó, mindent elölről kezdő, se falu, se város légkörét nem árasztó településről, amely a volga partján sokáig a nagy szovjet vezető, Sztálin nevét viselte. A fotográfus tekintetében nyíló rajongó csodálkozás azért tüneményes, mert nincs benne semmiféle szolgai megalázkodás. Valószínű, hogy a Capa műszaki felszereltségét látva, őszinte elismeréssel bámulta meg a nyugati fotóriporter cuccait. De közben úgy tapad saját masinájához, mint a gazda, aki saját lovát tartja nagy szeretettel kötőféken - még ha sánta is...