A latrinán

André Kertész (Andor): Latrina a front mögött (Galícia, 1915)

André Kertész (Andor) első világháborús fotóiról már szóltam e blogban valamikor (utána kereshető a Kertész szó beütésével a blogkeresőbe), most viszont egyetlen képére fókuszálok, amit egy, az első háború dokumentumait összegyűjtő blogban találtam. Katonák trónolnak rajta, az erdőben (a távoli Galíciában) rögtönzött latrinán és mintegy közösségi élményként, könnyítenek magukon, arcukon azzal a zavart elégedettséggel, amit az ember csak legintimebb pillanataiban képes produkálni. Amikor mit sem törődik azzal, hogy figyelik, rögzítik mozdulatait, mert a kell parancsa jóval nagyobb minden más korlátozásnál. Mondhatnánk azt is, hogy a háború kellemes pillanatit látjuk, de ez csak úgy igaz, hogy most éppen béke van körülöttük, abban az erdőben, ahol az ember szükségét végezni is csak szükség-latrinára járhat...

Néptáncművészek - óriásfotókon

Csíkkarcfalvi Ádám Gyula ma este értékes munkával ajándékozza meg a csíkszeredai székhelyű Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest: 25 éves jubileumára kiválasztott fotóarchívumából tucatnyi felvételt, amelyeket az elmúlt negyedszázad során készített az együttes produkciói alkalmával, s az ünneplő táncosok székhelye előtti téren, óriásfotók formájában a köz rendelkezésére bocsátja.

Hasonló teljesítménye már volt az elmúlt években, amikor a színtén csíkszeredai Régizene Fesztivál eseményei, jubileuma szolgáltattak alkalmat a művészi számvetéshez. A hivatalból végzett krónikás megbizatás nyomán önálló életre keltek a legjobb portrék, életképek, riportfelvételek. Dokumentumokból kiemelt műalkotásokká léptek elő és művészi tettként kaptak helyet nem csupán az intézmény, de a fotóművész életében is.

Ugyanezt a "játékot" vitte végig az ezredfordulkó utáni években is, amikor a helybeli színház indulásának első éveiről nyújtott eseménydús, művészi "beszámolót". A színház egyik vezető embere akkor így jellemezte a fotográfus gesztusát: "  „Mindannyian a fotós kezében vagyunk, hiszen ő választja ki azt a hangulatot, észrevétlennek tűnő eseményt, melyre később visszatekinthetünk mi, a kép alanyai, vagy a fotó elkészülésének külső szemtanúi”.

Az óriásképek megtekinthetők a szerző blogján - itt.

Csernobil fotós "veteránjai"

Kosztyin ólomöltözékben

Friss hír Kijevből, hogy autóbaleset áldozata lett a 78 éves Igor Kosztyin ukrán fényképész, aki 1986-ban a Novosztyi hírügynökség képviseletében először fényképezte a csernobili atomerőműnél történt katasztrófa helyszínét.

Furcsa, de igaz: mégsem a Kosztyin felvételei jelentek meg először a sajtóban, hanem a Vologyimir Repiké, aki a Pravda fotóriportere volt s lapja az ő javára ítélte oda az elsőség jogát.Mindez semmit sem vont le Kosztyin érdemeiből, aki engedély nélkül közelítette meg a veszélyzónát, egy sebtében átalakított, alkalmi ólomköpennyel ellátott katonai helikopter fedélzetén sikerült közel kerülnie a helyszínhez.Így emlékezett akciójára: ""Ötven méterre lebegtünk a sérült reaktor felett, mikor a pilóta felkiáltott: 250 röntgen! - Kinyitottam az ablakot, és fotózni kezdtem. Ez hülye ötletnek bizonyult. A képek teljesen feketék lettek... Arra emlékszem, ahogy a rádión számoltak nekem. Egy, kettő, három... Nekem pedig gyorsan kellett fotóznom. Ahogy elhangzott a húsz, azonnal el kellett indulnom lefele. Ez volt a legveszélyesebb zóna... Félni csak később kezdtem."

Kosztyin és fotója

Igor Kosztyin komoly sugárfertőzést kapott, de mint látjuk, végül nem Csernobil kalandja vitte el. Meghalt viszont, méghozzá sugárbetegségben.
 Valerij Zufarov, a harmadik
 hivatásos tudósító, 
aki Csernobilt fotózta. 
Létezett még egy negyedik 
fotós is, az erőmű hivatásos fényképésze: Anatolij Raszkazov, aki már 
a robbanás első napján, 
minden védőfelszerelés 
nélkül készített felvételeket a helyszínről. A filmet megpróbálta azonnal továbbítani a balesetet vizsgáló bizottságoknak, azonban a szovjet rendőrség elkobozta a nyersanyagot. Képei közül végül  csak kettőt publikáltak, 1987-ben, a fotós megnevezése nélkül. 2010-ben halt meg sugárbetegségben.

Béke poraikra!

Vihar volt...

Agyonfotózott a téma, de mindig lehetőséget nyújt a fotósnak, hogy valamit másként, jobban, a többiektől elütőbben csináljon. Mint a tegnapi, Közép-Európára zúduló időjárási front. A Kolozsváron készített fotók precízek, látványosak. A villámok valósággal lenyűgözik az embert. A maszol.ro nem állta meg, hogy ne ossza meg olvasóival az élményt. Én az ő példáját követtem...

Fotó Cristian Hiristea

Majomszelfi

Ezt a fotót maga a majom készítette, aki szembe néz velünk a képről. Ráadásul makákó-lány az illető. Ám nem a szépsége miatt lett híres, hanem mert egy furcsa per középpontjába került - akaratán kívül. 

David Slater természetfotós 2011-­ben Távol-Keleten majmokat fényképezett, s hogy néhány közelképet is nyerjen, beállította kameráját, hátha néhány kíváncsi állat majd odamerészkedik és szelfit készít magáról. Úgy is lett: a kíváncsi majomlány léprement, de csak néhány felvétele lett sikerült, ám az elég volt ahhoz, hogy kiegészüljön Slater kollekciója. Fotóit elküldte az ügynökségének,saját neve alatt, ám egy fotósblog kritikusa kétségbevonta a majom-szelfik szerzőségét és közzétette a fotókat. Szerzői jogi per letrt belőle, amelynek végkifejlete az, hogy az amerikai szerzői jogi hivatal nem érzi magát jogosultnak állati fotók szerzőségéről dönteni, ezért a nem ember készítette fotók nem esnek oltalmuk alá. Ezért a majom-szelfi: közkincs.

(Forrás: http://fototortenet.blogspot.ro/2015/05/majom­szelfi.html#more)

Fotó a fotóban

Hálás téma, ha az ember úgy kezeli, mint bármely más témát. Tapasztalhattuk, hogy egy-egy tárlaton milyen érdekes helyzeteket kreál a véletlen - pontosabban nem is a véletlen, hanem a hely szelleme; az a tény, hogy szűk térbe zárva, egymásra hatva nyilvánul meg műalkotás és a vele kapcsolatba lépő látogató.


Hegedűs Zsolt a stockholmi Fotografiska csarnokban kiállító Nick Brandt képeinek fogadtatására fókuszált blogjában, sajátos tükörben láttatva az alkotót, hozzáadva valamit a falon függő képek hangulatához - éppen azt, ami a fotográfiát nap mint nap élteti: a befogadás örömét.

Sylvia Plachy Kolozsváron

A kiállítás plakátja

Nagy élménye lehetett a Photo Romania Festival 2015 szakmai és laikus közönségének a magyarországi származású Sylvia Plachy május 24-én zárult fotótárlata a kolozsvári művészeti múzeumban. Az 1956-ban Budapestről Amerikába emigrált művésznő mögött nagy fotóriporteri tapasztalat áll, amelynek tanulságaiból elmondott néhányat a kolozsvári közönségnek is, egy izgalmas, vetített képes előadáson. A képeihez fűzött érdekes magyarázatokon túl jó volt hallani néhány olyan személyes intelmét, amelyeknek bármelyik fotográfus valamilyen formában hasznát veszi.

Nem szégyellte ugyanis bevallani, hogy ő maga szégyenlős természetű, nem szívesen tolakodik közel egy látványhoz, bár tudja: az újságírónak, a riporternek könnyebb a dolga, hiszen a háttérben is jegyzeteket készíthet, figyelhet, dokumentálódhat. A fotósnak azonban nyíltan a színre kell lépnie, hogy képe megszülethessen, s ez sokszor erkölcsi dilemmákat okoz. Megörökíteni vagy beavatkozni? - teszik fel sokszor a kérdést magukban a fotósok, amikor egy balesetet, szerencsétlenséget látnak s szeretnék rögzíteni. Az amúgy törékeny riporternő válasza: ha segíthetsz, akkor segítsél, ha meg nem, akkor fotózzál! Nagyjából ilyen egyszerű a válasz a dilemmákra - fölösleges sokat problémázni.

Sylvia Plachy: Adrien Brody (1998)

Azt is elmondotta, hogy munkásságában fontos helyet foglal el a fia, Adrien Brody fotózása. Szeretne külön albumot szentelni e számára kedves témának, mert úgy érzi, hogy fotós érdeklődésével és következetes dokumentálásával tulajdonképpen a fiát segítette fölkészülni a színészi létre, amelyre elhivatott. Bevallotta: ha nem kötötte volna Kolozsvárhoz mostani tárlata, valószínűleg a fiát követte volna Cannes-ba, a filmfesztiválra, hogy újabb képekkel gazdagítsa a róla szóló portfóliót.

Sylvia Plachy fotója (1980)

Sylvia Plachy: Két hölgy Charlestonból

Arcpoétika - másképpen

A kiállító művész (Fotó MCs)

Első fotóalbumának címét használta fel Ádám Gyula arra, hogy Kolozsváron a Photo Romania Festival 2015 (illetve a Kolozsvári Magyar Napok) keretében május 23-án megnyílt kiállítását megnevezze. Joggal tette: a cím eleve tőle származik, még akkor is, ha a címadás terén találni még erre "rárímelő" azonosságot. A mostani tárlat mindenképpen nyereség: olyan személyiség nyitotta meg (és rendezte el), mint Korniss Péter nemzetközi hírű (kolozsvári származású) fotóművész. A megnyitón jelen volt Sylvia Plachy (André Kertész tanítványa), valamint Colin Ford, a British Media igazgatója. A hangulatos környezetben berendezett tárlat újabb állomás a művész pályafutásán. Fiatal pályatársa, Miklós Csongor, akit a kiállító kért föl a "fegyverhordozói" szerepre, fotóriportban dokumentálta az eseményt. Több tucat képe megérdemli, hogy blogja után ide is felkerüljön.

Van, aki egy nappal a meghívó előtt besurran nyugodt nézelődésre (Fotó MCs)

Középen: Colin Ford Korniss Péter magyarázatait hallgatja - elégedettek (Fotó MCs)

Balról jobbra: Ádám Gyula és Korniss Péter a tárlatnyitón (Fotó MCs)

 Sylvia Plachy figyel (Fotó MCs)

Miklós Csongor fotói

Csíksomlyó - az örök fotótéma

Holnap-holnapután egészen biztos, sok-sok fényképezőgép (telefon, tabloid stb.) kattan rá a csíksomlyói búcsú eseményeire, képvilágára, forgatagára, forma-kínálatára. A búcsút fényképező mindig is tűt keresőnek érezte magát egy szénakazal mellett, s az idők folyamán Csíksomlyó fotós hagyatéka megduzzadt, már-már parttalanná vált. A kezdetekből, a múltból merítettek most Molnár Attiláék és segítő társaik, amikor a Csíksomlyói Községházán (Szék útja 123 sz.) megrendezték a Csíksomlyó az idő tükrében című retró-kiállítást, amit a zarándokok - ha dőt szakítanak rá - szabadon felkereshetnek szombaton-vasárnap. Alább látható az esemény ihletett plakátja.

Foto -Andory Aladics. A kép Gál Bence tulajdona. Plakátterv Creative Design Csíkszereda

A fotó nem tűri a billogokat

Pár napja nyílt meg (a budapesti Örkény Könyvesbolt Cultiris galériájában) egy tanulságos fotótárlat. Az alkotó: Mandur László, aki valamikor politikai színekben gyakran jelen volt a közéletben és a képernyőkön is. A tárlatot pedig Kincses Károly tekintélyes fotóesztéta és -történész nyitotta meg, aki nem rejtette véka alá: számára sose voltak rokonszenvesek a fotózó politikusok. Ám azt is be kellett vallania, hogy jó ideje, mióta megismerkedett Mandur fotográfiáival, rájött, hogy a szerző jobb fotós, mint amilyen politikus. Ezzel kapcsolatban tanulságos gondolatot fejtett ki - érdemes idézni, sokunknak hasznára lehet. "A fénykép nem nagyon tűri a... billogokat, hogy ezt politikus fotózta, azt meg szabósegéd, emezt meg mozdonyvezető. A fénykép ebből a szempontból (de csak ebből) roppant egyszerű dolog. Vagy jó és figyelemre méltó, vagy rossz és akkor fujj, szóra sem érdemes!" (Metamorfózis)

Virtuális távolságból szemlélve a világot, a tárlaton nem lehettem jelen, viszont felkereshetjük Mandur László honlapját és elégséges munkáján át lemérhetjük azt, hogy a tárlatnyitón elmondott kollegiálisan is kritikusi szavak igenis, a helyükön vannak. Mandur jó fotós, érzékeny szemlélője a világnak, s talán még életének politikusi szakasza is a fotográfusi tisztánlátásban erősítette meg szemléletét. A képlet biztató: egy politikus lelépett a pályáról, sebaj, lép helyébe másik. De nyertünk egy összetéveszthetetlenül a saját útját járó fotóst. És ez szinte megfizethetetlen nyereség.

Az utolsó látogatás

Nemrégiben az Adevarul.ro megrendítő dokumentumfotókat tett közzé az egykori Ada-Kaleh sziget elhordásáról és elpusztításáról. Nem újdonság leírni, hogy az aldunai nagy vízierőmű ártatlan áldozata lett egy romantikus, világörökségi babérokra érdemesült sziget, amely ma már csak emlékekben és fotó /film-dokumentumokban létezik. Meg azok emlékeiben, akik ott születtek és még életben vannak.

Egyikük, egy Svájcban élő festőművésznő megrendítő vallomásban számolt be utolsó látogatásáról felejthetetlen szülőhelyén. A Dunai szigetek blogon közölt vallomásnak az első passzusait ismertetjük itt, de érdemes ellátogatni a folytatásért is.

"Nevem Geafer Adele Gülsen, édesanyám magyar- cseh keverék, édesapám pedig török- német volt.  Ezért aztán a családban , hol magyarul, hol németül beszéltünk egymással, illetve  a férfiak maguk közt törökül. Családunkban, a  katolikus, a lutheránus, a mohamedán vallás egyaránt jelen volt. Utoljára  1967 ben jártam a szigeten.  Azon a nyáron, már csak rövid időre mehettem Ada-Kaléhra. Orsován, az állomástól, vagy három kilométert kellett gyalogolnunk édesanyámmal, mire megpillantottuk a szigetet. Ott aztán átkiáltottunk a csónakosnak: Yusuf! Mire ő átevezett hozzánk, hogy átvigyen. Yusuf csontsovány izmos, erősen napbarnított kortalan férfi volt, mert én mindig ugyanolyan öregnek láttam. Ahogy a csónak elindult, le sem vettem a szemem a szigetről, mint mindig, erősen dobogott a szívem, lestem, hátha valaki ismerőst látok.  Már messziről feltűnt, hogy mintha megkopaszodott volna a sziget! Hol vannak a fák?! Mikor partra értünk, mellbevágott a látvány: a hatalmas fák tövig kivágva, a parkon át lehetett látni a sziget túloldalára. Micsoda vandál pusztítás, gondoltam.
Nagymama az anyai részről, közel lakott a csónak kikötőhöz. Elindultunk a háza felé, miközben a pusztítás látványától, a dühtől összeszorult a gyomrom. Tavaly még élet volt a szigeten, akkor még fel sem tudtam fogni, hogy egyszer ez megtörténhet; hiszen nagymamám, Lőcsey Gizella, akkor még a  könyvesboltot vezette, most pedig a csomagolással küszködik. A nagy házból csak annyit vihet magával, ami a számára Temesváron  kiutalt egyszoba konyhás lakásban elfér. Mikor még  nagypapámmal fiatalok voltak, Kolozsváron éltek, és nyaralónak vették meg ezt a házat, majd később a második világháború végén, véglegesen ide költöztek.
Közben  nagymamámtól megtudtam, hogy az  apai nagyszüleim házát, tankokkal lerombolták, miközben, filmre vették. Ómamáékat a strand előtti házba költöztették, ahonnan már a tulajdonosok kivándoroltak Törökországba..."

Folytatása a Dunai szigetek portálon.

Capa-sztori: A sziciliai

Sebesült troinai kislány. Szicilia, 1943
Fotó Robert Capa

Robert Capa regényében  (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúról. Park kiadó) csak úgy váltják egymást a helyzetek, s a szerző-fotóriporter is sűrűn alakul hozzájuk. Nemcsak azért, hogy életben maradjon, de azért is, hogy elvégezhesse munkáját. Mert nem elég az, hogy szorultságából rendszerint kivágja magát - bizonyatani is kell, hogy alapvetően a munka, a háború megörökítése foglalkoztatja.

A sziciliai partraszállást Capa úgy éli át, mint egy nagy versenyfutást: egyrészt keresik az ellenséget, aki oly gyorsan menekül, hogy szinte föl sem lehet fedezni, másrészt a csapatok azon versengenek, ki jut hamarabb Palermóba, a sziget fővárosába. A filmtekercsek fogynak, a partra szálló szövetséges csapatok rendületlenül haladnak - három hét alatt elérik Palermót. A németek elvonultak, nincsenek sehol, az olasz erők pedig örömmel emelik fel a két kezüket. A népség pedig tombolva ünnepel. A bevonulókkal érkező Capát mindenki sziciliainak nézi, hiszen úgy tűnik, az amerikai katonák mindegyikének van itt egy-egy rokona, barátja, jó ismerőse. Miért tegyenek épp vele kivételt?

"A lakosság azon hányada, amely a férfinemhez tartozott, mindenáron kezet óhajtott rázni velem, az éltesebb nők meg akartak csókolni, a fiatalabbak virággal és gyümölccsel gyömöszölték teli a dzsipet. A fotografálást egyik tevékenység sem mozdította elő különösebben.
Egyetlen puskalövés nélkül érkeztünk el Palermo kapujáig. A harckocsikat vezénylő hadnagy rádión kapcsolatba lépett a főhadiszállással, és engedélyt kért, hogy behatolhasson a városba. Amikor a főhadiszállás értesült, hogy Palermóban nincs semmiféle ellenállás, parancsot adott, hogy álljunk meg, és várjuk be a vezénylő tábornokot. A magunk részéről nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illettük a főhadiszállást, de várakoztunk. Rövidesen befutott a hadtest parancsnoka, Keyes tábornok szárnysegédeinek, valamint a katonai rendőrök népes rajának gyűrűjében. Ez utóbbiak azonmód át is vették a hatalmat, és egy szempillantás alatt lehetetlenné tették a harckocsik, a katonák meg a haditudósítók továbbjutását.
Keyes tábornok utasította a rendőröket, hogy kerítsenek elő az ünneplő tömegből néhány olasz csendőrt. A csendőröket hamarosan előállították. Keyes tábornok közölte velük, hogy a legkevésbé sem érdekli, kollaboránsok-e vagy sem, neki csak egy a fontos: Palermo olasz városparancsnoka. - Yes, yes - bólogattak a csendőrök, de meg se moccantak. A kétségbeesett tábornok tolmácsért fohászkodott, mire felajánlottam szolgálataimat. Valahogy sikerült a csendőrök értésére adnom a lényeget. Elmagyaráztam, hogy a tábornok úr szeretné elkerülni a fölösleges vérontást, és azt akarja, hogy az olasz városparancsnok hirdesse ki a lakosságnak a megadás feltételeit. - Si, si - bólogattak a csendőrök, és két katonai rendőr kíséretében felmásztak egy dzsipre, amely elindult velük a belváros felé.
A dzsip negyedóra múlva visszatért. A hátsó ülésen a két sugárzón vigyorgó csendőr közt egy módfelett boldogtalan olasz dandártábornok gubbasztott. Keyes átvezényelte az izzadó főtisztet a saját parancsnoki gépkocsijába, és ismét kiadta az utasítást a katonai rendőröknek, hogy egy lelket se engedjenek innen tovább. Azzal kitűzött egy fehér zászlót a kocsijára, és úgy látszott, hogy a hadsereg nélkül akarja lebonyolítani Palermo bevételét.
Na, itt pöfög tova az én megadási ceremóniám, gondoltam letörten. De mielőtt a kocsi elindult volna, Keyes tábornok felém fordult.
- Tolmács! Ide! - parancsolta."

A "sziciliai" pedig újabb kényelmetlen helyzetbe került, amiből - nyilván - sikeresen kivágta magát. Sikerült rávennie az olasz tisztet, aki egyszer már megadta magát, hogy ne törődjön a formasággal, tegyen az amerikai parancsnok kedvére, s legfeljebb még egyszer megadja magát - olyan nagy dolog az? Egy olyan háborúban, amit sokan amolyan jó kis buliként élnek át, nyilván mindez nem számít. Csak egy a fontos: az életben maradás. No és - a fényképek...