"Honfoglalók"

Végre egy kis vita a fotó állóvizeiben - legalább is olyan, ami az adrenalintermelést kissé felpörgeti. Kirobbantója Egyed Ufó Zoltán, pontosabban egy görögországi útiriportja a manna.ro honlapon. Igaz, a fotósnak csak annyi a "bűne", hogy a riportját megcsinálta és kommentároknak beillő képaláírásokkal látta el, a többit már elvégezte maga a nyilvánosság, előbb az origofotó égisze alatt, majd némileg  Völgyi Attila fotóriporter blogján. 


A nagy kérdés, amit mostanában mintha gyakrabb és rámenősebben tesznek fel, hogy valójában szabad-e humorizálni, csúfolódni, gúnyolódni olyan szentségekkel, melyek a hazafiság fogalomkörébe esnek? Esetünkben a honfoglalás az, ami szemet szúr egyeseknek, illetve az, hogy ennek ürügyén gyanútlan (?) emberek a gúny, a kicsinálás tárgyává lesznek azért, hogy a fotós a saját, nem éppen szobatiszta szándékait érvényesítse.


Vitázni kell, vitázni jó, ezzel nem is érdemes foglalkozni. Ami engem meggondolkoztat, az egyrészt a humorérzék látványos megfakulása az utóbbi időben, illetve a túlhajtott humorizálás mindenhatóságra törése ott is, ahol éppenséggel nincs helye. Szerintem mindennel lehet, sőt kell élcelődni, de az lehetőleg jó minőségű legyen. Egyed Ufó van olyan éles szemű és markánsan képben fogalmazó fotós, hogy ne legyen szüksége vendéghajként szolgáló szövegekre. Jó, ha a fotóriporternek megvan a véleménye arról, amit lefotóz, de ezt értelmezni hagyjuk inkább a nézőre. Persze, ez is csak egy vélemény - vagyis, mondom én...


A riportban 21 kép által elmesélt történésekből kiemeltem egy kis, szöveg nélküli "történetet"...

Egyed Ufó Zoltán Új Honfoglalás. Mit tud a magyar turista? c. képriportjából

A somlyói "testvérek"

Ha már tegnap eljutottunk az iker- és testvérképekig, ami Egyed Ufó Zoltán szerint lassan a szenvedélyemmé válik (van benne valami igazság), akkor most újabbakat is bemutatnék. Igaz, már jó ideje a birtokomban vannak, de szélcsendesebb napokra vártam (amelyek ím, meg is érkeztek...).

Vargyasi Levente díjnyertes fotója

Emlékszünk még az Együtt-Lét pályázat emberábrázolási kategóriájának első díjas fotójára? Vargyasi Levente Őrzött álom c. fotója - amelyről a díjosztáskor már írtam - méltán keltett feltűnést remek kompozíciójával, színvilágával, sugallatos értelmezhetőségével. A csíksomlyói kegytemplomban éjszakázó, feltehetően csángó gyermek alakja, a jelek szerint másoknak is feltűnt, ami nem csoda, hiszen a pünkösdi búcsúban ilyenkor százezrek fordulnak meg, s bizony, dolgoznak ám a kamerák, fényképezőgépek, profi- és amatőr kézben egyaránt.

Bakos Ramona Kármen felvétele

Egyed Ufó Zoltán két felvételt is beküldött: az egyiket ő maga, a másikat felesége, Bakos Ramona Kármen készítette. "A technikai minőséget ne nézd - írta kísérőlevelében -, a képek úgy vannak, ahogy előbújtak a gépből, soha nem dolgoztuk fel őket. Lelőni lelőttük, mert az ember nehezen állja meg, hogy ne lője le, de utána aztán otthon nagyon közhelyesnek találtuk őket, és azóta nem néztünk rájuk. Most is alig tudtuk előkeresni őket az archívumból."

Egyed Ufó Zoltán felvétele

Jó példa ez arra, hogy sosem elég a jó téma, mert mindig pontosan ott kell lenni: a lehető legjobb időben és legjobb helyen. A képeket összevetve mindenki meggyőződhet arról, hogy a Vargyasi-féle fotóban megvan mindaz, ami viszont a másik kettőből azért hiányzik, mert a szerzői szándék megállt a témának szóló keccintésnél.

Az Együtt-Lét már ilyen...

Andres Serrano: Piss Christ (1987)

Egyed Ufó Zoltán is megírta véleményét az Együtt-Lét nemzetközi, kárpát-medencei fotópályázat és nyílt színi tárlat körüli botránnyal kapcsolatban. Szava többszörösen is hiteles lehet, hiszen ő maga is a pályázat résztvevője, kettős nyertese, a képeket leragasztó politikai demonstráció kárvallottja és tapasztalt fotós. Mindezeket figyelembe véve állítja a következőket:


"Engem nagyon fáraszt ez az Együtt-lét körüli buta panaszkodás. A leragasztók megmondták tisztán, tettük a kormánypárt ellen irányult. Nem a kiállítók ellen. Erre néhány székely felkapta a fejét és elkezdett decemberötödikézni. Ennyire frusztráltak azért nem lehetünk, hogy valaki leragasztja képünket, és mi egyből december ötödikével hozakodjunk elő. Hol van a székely bölcsesség, a száraz humor, nem maradt belőle semmi, csak egy nagy frusztráció? A politikusok ma ugyanazt a szerepet töltik be, mint az udvari bohócok több száz évvel ezelőtt, felelősség nélkül beszélhetnek és tehetnek akármit az emberek szórakoztatására. Ez a szerepük, hogy szerepeljenek a porondon, és az emberek röhögjék őket, szórakozzanak rajtuk. De egy bohócra megharagudni butaság. Ugyanolyan butaság, mint ahogy a színházban megharagudni a negatív szerepet játszó színészre. Aztán felháborodott levelet is írni neki még nagyobb butaság.


Nincs egy hete, hogy a Piss Christ nevű fotót Avignonban vandálok megrongálták egy galériában. Egy híres és értékes fotóról van szó, aminek anyagi értéke is nagy. Erre a galéria igazgatója nevetve adott interjút a sajtónak, látszott, hogy alig tudja visszafogni röhögését. És akkor mi itt besavanyodott decemberötödikézéssel fogadjuk, hogy a kiállításunkat valaki "reklámozza". A panaszkodó művész egy siralmas látvány. Apropó művész, mindenütt művészekként hivatkoznak ránk, kiállítókra, pedig az ott kiállított képeknek egynegyede sem művészfotó, inkább dokumentarista fotográfia van ott. Sokkal inkább művészet az a performansz, amit a buta politikusok végeztek ott a ragasztgatással. Azért mondom, hogy buták, mert szerepelni akartak, de nem voltak képesek utánanézni, hogy a kiállítást ki szervezte és mikor, így nem is az ellen tüntettek, ami ellen akartak."


Egyed Ufó barátom. És tudom, hogy komolyan el szokott gondolkozni az élet súlyos kérdésein. Kedvemre való, ahogyan pozitívan reagál le problematikus helyzeteket. Mint ezt is itt. Persze, az említett "Pisis" Krisztus nem csupán ürügy volt a tiltakozásra, hanem annak közvetlen tárgya - a közönség egy része szentségtörésként fogta föl, hogy a fotós a műanyag feszületet saját vizeletébe süllyesztve fotózta le -, de az eset tanulságai érvényesek maradnak.

Duplázás

Egyed Ufó Zoltán kitett magáért... Pedig nem tett egyebet, csak élt pályázati jogával és az Együtt-Lét pályázatra éppen annyi munkát küldött be, amennyit a szabályzat előírt. Viszont két kategóriában is díjazottként került ki: az Építészet-környezet-tárgyi világ kategóriában Digimánia c. sorozatával 1. díjat, az Emberábrázolás-portré kategóriában viszont Faluszépe című képriportját érdemesítették második díjra.


Ezt nevezik tarolásnak.

De ne irigyeljük tőle a díjakat, hiszen megdolgozott értük. Fotóriporteri szimata és tapasztalata mintegy determinálták a sikerre. A Faluszépe létrejötte mögött nagyon sok lelemény és munka áll. A sorozat bármelyik képét kiemelhetném a demonstráció végett, mert ezek a portrék kivétel nélkül azt sugallják, hogy a falusi szépség ma már szinte teljesen kihalóban - amit látunk, az maga a jellegtelen, falun-városon egyaránt dívó ízlésficam, amelyben akarva-akaratlanul élnie kell az ember lányának. Tragikomikusan szánnivalóak ők, eladnivaló portékák egy vidéki turkáló mesterkélt csarnokában.

Hasonló erényekről árulkodik, bár sokkal keményebben a Digimánia. A 10 képből álló sorozat (enyhén túlbeszéltnek érzem, talán hat képbe belefért volna a lényeg) minden oldalról igyekszik megvilágítani azt a kontrasztot, ami a környezetünk életmódja és kommunikációs függősége között tapasztalható. A minden elképzelhető helyen virító parabola-antenna erdő gombatenyészet módjára telepszik életünkre, s mindegyre arra figyelmeztet, vajon mi történne, ha azok az antennák máról holnapra eltűnnének?


(A pályázat díjazott képei elérhetők -  itt.)

Október

Egyed Ufó Zoltán hangulatos őszi fotójára egy albumban bukkantam, onnan másoltam ki - elnézést a silány reprodukálásért - a mai nap kedvéért. Amikor az ablakomból látszó, felhős-ködös Hargita felől tompa őszi színegyveleget ragyogtatott föl az olykor-olykor előbukkanó délutáni nap.


Hatásvadász lenne? Mennyi türelembe kerül kivárni egy ilyen megvilágítást? Egy ilyen színösszeállítást? Pillanatnyilag nem tudom minderre a választ, de talán nem is várja el tőlem senki. Azt hiszem, mindenki maga kell hogy megpróbálja, miként kapja lencsevégre október szomorúan vidám, tűnődő szépségeit. Ha valaki nyitott szemmel jár a természetben, egyszer biztosan rátalál élete nagy látványára. Egyed Ufóé például ilyen...

Az "óriás" árnyékában

Kedves jó barátom Egyed Ufó Zoltán, akit bár egy ideje szem elől vesztettem, de azért van az internet, hogy utánajárjon az ember, ki mivel foglalkozik éppen. Ufó pedig rendíthetetlenül dolgozik. Keresi a helyét, a státuszát, a helyet, ahol megvethetné a lábát (úgy tűnik pillanatnyilag, hogy meg is találta, de várjuk ki a végét!), és fényképez, fényképez, fényképez... Ez az állandóság az életében.

Próbálgatott kötött munkahelyeket is, de azokat nem neki találták ki. Az Új Magyar Szó, az Erdélyi Riport, az internetes portálok jók voltak kifutópályának, de művészi önállóságát gúzsba kötik, csorbítják. Mindegyre új és új terveket sző, majd végre is hajtja azokat; most éppen egy Oscar nevezetű projektben van benne nyakig néhány kollégájával együtt, amely a fotóértelmezés, -gyakorlás és -kritika sajátos keverékének teremt fórumot. (Akit ez közelebbről érdekel, kattanjon rá itt.)

Amúgy sajtófotósként is gazdag portfóliót tudhat a magáénak és a számottevő díjak sem maradtak el. Különösen kedvelt műfaja a fotósorozat, amelyről megvan a maga különvéleménye. Az idén januárban terjedelmes interjút adott Ioana Filipasnak (Fotografia.ro), amelyben bevallotta, hogy igazából két malomkő között érzi magát (nem ezekkel a szavakkal mondta, de ez az értelme): a sajtó irányából az a vád éri, hogy túlságosan erőteljes munkáin a művészi jelleg hangsúlyozása, a művészfotózás tábora viszont azt rója fel neki, hogy túlzásba viszi a riportosságot. Hogy így van-e, azt majd eldönti az idő. A Káfé főnixnek szánt riportjai közül kettő is látható már a portálon (itt és itt), pár éve készültek, de igen jellemzőek Ufó következetes törekvéseire. A Fotótanúban látható képe az Óriások c. sorozatából való, önmagában is külön történet, hiszen a 2006-ban Bukaresten keresztül, komoly műszaki segédlettel átvezényelt óriástartály ritka látványosság volt a román főváros népének is, hát még a fotósoknak! De úgy látszik, nem mindenki hatódik meg a méretektől: az "óriás" előterében gyalogoló két szerelőt, illetve a lányt láthatóan saját gondjaik foglalják le, úgy haladnak el az esemény mellett, mintha mindennapjaik megszokott díszlete előtt kapta volna le őket a fotós...

Lejöttek a nyájak...

Ki emlékszik még a június 2-i bejegyzésre? Hisz nem is olyan rég volt... Abban Egyed Ufó Zoltán egy remekbe sikerült téli helyzetképét - pontosabban utcaképét - láthattuk, a tömegjelenetekre jellemző kompoziciós gazdagsággal.

Már akkor félretettem, "jobb időkre" annak a képnek az édestestvérét, egy másfajta téli menekülést a váratlanul érkező zimankó kellős közepében.

De ez az "édestestvérség" nem abban áll, hogy egyazon szerző az apjuk, hiszen egy fotós könnyen lehet munkásságán belül saját magával vitába szálló, olykor magát meg is tagadó, túlhaladó, stilusváltó stb.

Az emlitett két kép történésben, szellemiségben és történetben származik ugyanattól a kéztől, szemtől és művészi felfogásból: az egyedufói mesés hangulatteremtésből.

Lejöttek a nyájak, mert nyakunkon a tél... De ezt úgy is mondhatnánk, hogy nyakunkon a tél, hát lejöttek a nyájak. A tény, hogy a tél és a nyájak az estéli utcán találtak egymásra, szédületes kavargásban. Ezt a pillanatot ábrázolja a fotós - felejthetetlenül.

Hóviharban

Egyed Ufó Zoltán nem indult riportfotósnak, de mára az lett belőle. Méghozzá a legjobbak közül való. Itt látható, 2005 januárjában készült utcai felvétele egyként ábrázolja a pillanatot - a hóförgeteg kellős közepén várakozó utcai tömeget - és azt a kiszolgáltatottságot, aminek a kényszerítő körülmények kiteszik az embert.

A ferdén becsapódó hópelyhek mozgásiránya megannyi rácsot von az emberek és a világ közé, a látvány és miközénk. A rácsok szabdalta, hozzájuk igazodó és viszonyuló világ bukdácsoló áldozatai vagyunk valamennyien.

Egyed Ufó végigpróbálta a heti- és napisajtó fotográfusainak munkaütemét. Minden bizonnyal, nem neki találták ki az egyik vagy másik lap kötelékében való hosszútávfutást. De minden új helyzetből nyert és hasznosított valamit: tapasztalatot, technikát, látásmódot, állóképességet. Egyszóval: profizmust.

Honlapja igazi képi csemegékkel szolgál: a Magyar Sajtófotó-díjas (2007) szerző hangulatos zenés-képes sztorikkal lepi meg látogatóit.