Mindenki magában hordja az ünnepet, mint ahogy viselkedésben sem vagyunk azonosak. Hasonlitunk, de kinek-kinek kilátszik az inge alól az egyénisége.
Pusztai Péter remek magánriportja az ünneplés belső elszabadulását rögziti. Minden laza mozdulat, minden elszabaditott gátlás, a gesztusokban kitörő öröm az ünnep lényegét hordozza bennünk. A kiürült, fetrengő üvegek, s velük együtt a kaotikusan hengeredő MI egy kiteritett textilián - elég a boldogsághoz. A pillanat fényéhez. Amikor nincs se előtte, se utána, csak a MOST van...
Ezért tud olykor a nevetés pillanatok alatt sirásba váltani, a remény kétségbeesésbe, a pompázó virág a vedlő hervadásba, a kisminkelt női arc a közönségességbe és egy torz vigyor a leggyöngédebb mosolyba...
A szén fojtó szaga elillant, az öntött vasaló új parázsra vár. Éppen mint a mesebeli táltos...
Hogy mikor kapja meg, egyelőre nem tudni, a háttérben pihenő asszony alakja nem sok jót igér. Annyit biztosan el lehet mondani róla, hogy a fáradtság kétoldalt valósággal omlik le a derekáról. A karját is talán azért tartja ott, hogy le ne omoljon egészen.
Kinn a nap erővel támad, benn a senyvesztő homály.
Biró Károly, akit a nagyváradi Tavirózsa fotóklub egyik alapemberének ismertem meg, remek beállitásban mutatja fel a kiszolgáltatott ember nyomorúságát, elesettségét. A kisember majd mindenik képén jelen van. A művészi eredményből itélve ez a fotós világa. Innen jött, itt van otthon. Ez nyilik meg a számára.
S általa a számunkra is.
...lepett meg blogjában a maros-
vásárhelyi Báthori Zsigmond, amit már csak azért is érdemes végignézni, mert egyre kevesebben vagyunk a földön, akik érdemesnek találják kiszakadni az álom karjaiból azért, hogy végignézzenek egy napfelkeltét.
Azoknak szól ez a képsor - amelyből ide illesztek egy fontos mozzanatot, egy általam beszédesnek itélt "csöppben a tengert" -, akik nincsenek tudatában annak, mit jelent: nap nap után elszalasztani az élet szépségeit. A szerző ezzel kapcsolatban le is irja szándékait, gondolatait, azokon is érdemes végigmenni, hiszen a riporthoz - a tanúsághoz - tartoznak, de ne higgyük azt, hogy ezzel mindent elintéztünk. Aki csak képen éli át a természet minden reggeli újjászületését, az olyan, mintha üres medencébe ugrana fejest, éppen csak nem nő kakas a feje búbján, nem loccsan ki az agyveleje, szóval nem történik vele semmiféle baj...
Vegyük már észre, hogy az igaz fotós mindig csak "beetet" a szépséggel, sose igéri valóságosnak a sajátját, ezért lesz képe mélyen átélhető és elhihető...
Hét éve történt, hogy egy ideig, preciz rendszerességgel útiképeket és beszámolókat kaptunk Amerikából, a Müllner házaspártól. Az RMSZ örömmel közölte az időlegesen ott élő Péter és Judit világkalandozásainak feljegyzéseit, de mindenek előtt a képeket, amik félig-meddig önmagukért beszéltek.
Mint ez a kecsua kislány is, Peruban, az ő hófehér alpakájával.
A kép ugyan nem illik bele a mifelénk honos, jellegzetes szinvilágba, az okos kis állat megjelenése sem a mi meséinket juttatja eszünkbe, az egész kettős portréban van valami világon átivelő ismerős hangulat: a mindenkori vásároké. Ahol minden egy szintre kerül: az áru és a talaj, az árus és az alkudozó vevő, az élelem és az állatok takarmánya...
Ha Peruban kellene a piacra mennem bevásárolni, bizony, előbb végigbámulnám az egész látványt, azt se tudnám: nézni akarok, vagy valami fogyaszthatót, birtokolhatót venni, ami csak az enyém - hazaviszem, és senkinek semmi köze hozzá.
Igy, hogy a választás lehetősége csak a messzi távolból esedékes, természetesen a látvány mellett döntök, s hordom magamban ezt a képet mint kedves hiradást és tanúságot egy világról, amit nem látok meg soha.
(De ő se engem...)
Mindenféle táborok, táborozások divatja jött el. Nincs az a nyár manapság, amelyben ne futna párhuzamosan, egy tájegységen belül több, szabadba kivitt agymosó intézmény.
Mert ha csak arról szólna egy táboprozás, hogy pihenünk, kikapcsolódunk egyet, akkor rég rossz lenne, hiszen a társadalom nem szánna rá egy fityinget sem. Igy viszont, hogy mindenféle politikát, praktikumot, tudományt, szellemet, illemet és kellemet igérnek vinni beléjük a szervezők, már mindjárt szimpatikusabbak a pénzek osztogatői és őrei előtt.
Pedig egy-egy táborban lényegében az történik, amit itt látunk, Daczó Dénes (RMSZ) 2000-ből származó tusnádfürdői képén. Ahol a nagyhirű, nagyhangú és nagyvisszhangzású tusványosi táborok szoktak ponyvát leverni, s ahol a világ politikáját megreformálni vágyó szóbumerángokat dobálják pontos órarend szerint, miközben az alsó szinteken zavartalanul folyik a durmolás, a durmolás, a durmolás...
Mire lehet tanú egy pár hóember? Amelyek már most, elkészitésük pillanatában csak úgy árasztják magukból az elmúlás hangulatát?
Kopár, kisszerű vidék semmitmondó, elnyűtt telében emelték ezt a testvérpárt jóval évekkel ezelőtt. A mikóújfalusi Ilyés András-Zsolt félig öntudatlan, amatőr telitalálata ez a minden eszményit földre rántó hétköznapokról.
Nekem e kép ma is, sokadszori megtekintés után is azt mondja, hogy ahol nem működik az elvont szépség teóriája, ott önkéntelenül életbe lép a kényszerűségből kiizzadt formatervezés, a népi primitivizmus, ami többet ér a sémák stilizált másolásánál.
Magára hagyott, világhuzatban álló hóember-testvérpárt ugyan ki látott, róluk ki hallott? Én egyszer megláttam őket és azóta mindegyre a fejemben járnak. Fotótanúm van rá, hogy nem képzelgek...
Május 30-án volt a születésnapja. A nyolcvanadik. Annak a Doina Corneának, aki Tőkés László mellett az 1989 előtti romániai ellenállás jelképe volt. És akinek a köszöntése fölött úgy siklottak el egy hónappal ezelőtt, mintha két szalmaszálat se tett volna keresztbe életében.
Pedig ő volt az, akiről a világhirügynökségek (köztük az MTI is) húsz évvel ezelőtt azt hiresztelték, hogy nyilt levélben fordult Ceausescuhoz, kérve: állitsa le a falurombolást, az ország rendőri elnyomását (az egész ország "egy gigantikus börtön" s a "titkosügynökök láthatatlan serege foglalta el, akik az Ön irányítása alatt állanak..."). Ugyanakkor kiállt két másik disszidens: Dan Desliu és Mircea Dinescu szabadon bocsátása mellett.
Ezt a törékeny, csúnyácska, feltűnés mentes tanárasszonyt szekusok egész hada vigyázta, mig otthon tartózkodott vagy az utcára merészkedett. 1989 előtt nem igen készült róla fotóriport - ha csak külföldi stábok merészsége folytán mégis -, Csomafáy Ferenc is már a rendszerváltás után merészkedett a közelébe s készitett fotóriportot a következetesen ellenzékiként viselkedő politikusról. A hatalom az új rendszerben sem kedvelte.
Nemrég megjelent naplójában (A Napló. Utolsó füzetek /1988-1989) leirja, hogy 1991-ben egy német televízió forgatócsoportja készített interjút Cornea asszonnyal, miközben a fia az utca sarkán álló két autóra figyelt fel. Rendszámuk alapján felismerte, hogy az egykori Securitate által is használt járművekről van szó. A rendszerváltás után telefonját is lehallgatták, hiszen 1994-ben például fölemelte a telefonkagylót, és a tárcsahangra várakozva visszahallotta a legutóbbi beszélgetésének egy részletét. Az ellenálló fia szerint 1990-ben és 1991-ben a SRI le se cserélte az édesanyját megfigyelő tiszteket, hanem ugyanazokat a személyeket foglalkoztatta, akik 1989 előtt is ezzel a feladattal voltak megbízva.
Az 1990-ben készült fotóriport nem szépit Cornea asszonyon egy csöppet sem. Mint ahogy naplójában ő sem szépit élete részletein, gondolatain. Naplójegyzeteinek például érdekes magyar vonatkozása is van, hiszen megosztja azt a személyesdöbbenetét, amikor 1942-ben Szászvárosban kénytelen volt a magyar gimnáziumba beiratkozni, miáltal a saját bőrén megtanulta, miképpen nem szabad bánni egy etnikai kisebbséggel.
Ez egy tipikusan reprezentativ fotó.
Ami azt jelenti, hogy rajta van apai-anyai, ezzel van mit kezdeni, mert a megörökiteni kivánt valóságnak minden lényeges elemét tartalmazza.
Kászoni kollektiv gazdaság 1962-es alakulását hivatott megőrizni ez a fotó, amit Molnár Attila gyűjtött be az elmúlt években, sok évtizeddel az esemény után.
Meglehet, hogy az ábrázolt esemény szereplői közül egyesek már nem is élnek. Az idősebbek közül. A fiatalok még, talán. Mert van ott ifjú és idős, asszony és lány, férfi és legény, traktorista és fejő, meg brigádos - meg mindenki, aki felfért éppen az ültető gép hátuljára.
A traktor pihent. A barázdában. Amit egybeszántottak.
Ma mindenki köp egyet, amikor egy ilyen képet lát. Amikor azokat az időket emlegetik neki. De akkor mosolyogtak. A képen nagy a mosoly. Ezért reprezentativ. Mert azoknak az éveknek a boldogságát érzékelteti. A Kászonokban. Hogy végre, mi is beadtuk a derekunkat... (De milyen áron!) Hogy hanyatt vágtuk magunkat a jobb élet igérete előtt.
Mellesleg: a nagyüzemű, a kollektiv gazdálkodást ma is szorgalmazzák világszerte, csak a nagyüzemnek van esélye fennmaradni. Jó ez? Nem jó, de észszerű szabvány. Szomorúan igaz, mint e reprezentativ fénykép.
Ez a laza szófordulat, mely mára elöntötte az egész magyar nyelvterületet, sőt azon is túlloccsant már, valamikor Romániában varázsszó volt, méghozzá a legfontosabbak közül.
Az ember nem arra gondolt, ha meghallotta e két szót, hogy valami zűr leselkedik rá és szeretteire - ahogy azt ma értenénk -, hanem hogy a kis vagy nagyváros megfelelő telephelyére palackos gáz érkezett, mehet a család (apa, anya, rokon, ismerős, szomszéd, bárki - csak hordozgató, ép gázpalackja legyen), hogy becserélje az egy hét, tiz nap, egy hónap alatt kiürült régi palackját.
Székely Sándor fotóriporter (Előre, majd RMSZ) egy ilyen pillanatot kapott el még a rendszerváltás előtt, az egyik székelyföldi kisvárosban (emlékezetem szerint Székelyudvarhelyen). A kép hangulata ambivalens, s ezért áll nálam nagy becsben: hordozza az egész helyzet tragikumát és mélyen lealázó bélyegét, ugyanakkor rajta az élet elfogadásának gyöngédsége is. A rudat markoló "jövő nemzedék" életreszóló élménnyel a vérében vészelte át a letűnt időket. Mit gondolhat ma a "gázas" időkről?
Petőfiről, Júliájáról és Koltóról sok mindent tart az irodalom, a(z irodalom)történetirás és a legendárium. Tény, hogy a sok-sok hajadon iránt könnyen gerjedő ifjú költő itt volt ám igazán boldog a házasság révébe érve.
A "mézesszoba", ahol a fiatal pár mézesheteit töltötte barátjuk, gróf Teleki Sándor koltói kastélyában, amely ma múzeum. Igy került a nagybányai Robert Hitter látókörébe is, aki egész fotóriportot készitett a koltói emlékek relikviáiról.
Az ágy, amelyen Petőfi és Júlia a szerelmetes éjszakákat töltötték, ma régimódinak, egyszerűnek és meglehetősen kényelmetlennek tűnik, de hát kit érdekelt akkor, az extázis végeérhetetlen napjaiban idő és körülmény?
Mára jócskán kihűltek a nevezetes nyomok. Minden enyhe doh és szervezett, kincstári kegyelet. Már csak a kósza képzelgés maradt meg nekünk, pedig a szerelem nem halhatott meg, csak a szereplőkl dőlnek ki; ki előbb, ki később és nincs az az erő, ami visszahozza őket a mézesszobába.
Molnár Attila gyorsan reagált a tegnapi bejegyzésre, s hogy a tanúság - még ha csak fotós is - teljes legyen, elküldte nekem a madéfalvi veszedelem emlékünnepségén emelt szobor avatásának történelmi pillanatát.
Pontosabban az erről szóló kép másolatát, ami úgy tűnik, az ő birtokában van.
Ez a kép 1905-ben készült, amikor a nemzeti érzés, a lokálpatriotizmussal együtt éppen felmenő ágat mutatott. Köllő Miklós szobrász alkotása kiváltotta azt a kőkeresztet, ami korábban őrizte a császáriakkal szembeszálló székelyek dacolásának szimbólumát.
Látható a korabeli felvételen az ünneplő nekibuzdulás, szinte hallani a sok éljent és vivátot, ami egy és ugyanaz, és mégis annyira más. Ez a kép bizonyitja, hogy ami Madéfalva, az nem Csicsó. Viszont Madéfalva is valamikor Csikrákos része volt, később vált önállóvá Amadéfalva néven (első birtokosáról szállt rá a keresztnév).
Maradjunk annyiban, hogy az alábbiakban a történelem két arcát is láttuk: az emlékezni nekiveselkedett utókort, és a lepusztultságában is kijózanitó jelent.
Hát akkor mi a szösz? - kérdezné az ember, ha nem látná az indóház tábláján, hogy MADÉ-
FALVA, illetve SICU-
LENI.
Évtizedeken át Csicsózott a menetrend, a térkép, a hivatalosság,az állam, no meg a történelem is, bár mindenki júl tudta, hogy az a pár hektár, amelyen az elmúlt évekig csak Csicsó létezett tulajdonképpen Madéfalva, ami bármilyen kicsi falvak esetében is legalább olyan kapitális kérdés, mint megkülönböztetni Jánost Jakabtól.
Volt egy idő, amikor úgy csináltak közösségeket, hogy meg se kérdezték, ki érez közösséget a szomszédjával és falustársával, csak egyszerűen húztak egy tetszőleges kört, s aki azon belül esett, arra rásütöttek egy tetszőleges nevet,aki meg kivül, az mehetett a szeme világába.
Pedig Madéfalva - tudjuk a történelemből, de méginkább a néphagyományból nagy székely büszkeségnek a fészke, amit valósággal bűn összemosni akár egy tisztes, szomszédos településsel. A madéfalviak úgymond példát mutattak rebellis magatartásból a közelebbi és távolabbi székely népnek, a csicsóiak viszont ezt akkor elmulasztottak. Hát akkor ne hordják ők a jogtalan kalapot...
Igy aztán, ahogy s amint lehetett, kis furfanggal, kis magyar romániai kormányonléttel megszületett a várva-várt jóvátétel: a székely körvasút fontos vasúti csomópontja újra Madéfalva lett, az a helység, melynek területén a vonatokat s a postajáratokat egymáshoz igazitsák.
Molnár Attila képéről láthatjuk: nem történt semmi, hisz minden maradt a régiben: csomópont ide, csomópont oda, az állomás egy kis szarkafészek, vedlett, szánalmas tákolmány, s a vasutas is csak olyan mellékesen int be a vonatnak, mintha szégyelné, hogy Madéfalvának ma már csak ennyi jutott a régi dicsőségből...
Mindenki magában hordja az ünnepet, mint ahogy viselkedésben sem vagyunk azonosak. Hasonlitunk, de kinek-kinek kilátszik az inge alól az egyénisége.
