Polgárpukkasztó

A négy fotóból álló mozaikot Daczó Dénes egykori RMSZ-tudósító riportképeiből állítottam össze, amikor még létezett a csíkszeredai Virág utcai galéria, még javában működött a modern törekvéseket meghirdető Hargita Visual Art, a város képzőművészeti életét még a fiatalok határozták meg, akik úgy gondolták, hogy az alkotói szabadságba belefér a polgárpukkasztás is.

Ez valamikor az ezredforduló tengelyén helyezkedik el, amikor Kelemen Örs Csongor festő, aki Bukarestben végezte a képzőművészeti akadémiát, és sűrűn járogatott fel az RMSZ szerkesztőségébe, festményeit mutogatni, egyéni kiállításán egy jól átgondolt performansz keretében, miután elhangzottak az üdvözlő és megnyitó beszédek is, angyalcsomaggal a vállán egyszerűen anyaszült mezrelenre vetkőzött a közönség előtt és szertartásosan befejezte a tárlat felavatásának aktusát.

Az eseményt azóta is emlegetik a poliszban, a Virág utcai galéria támogatását megvonta a városvezetés, a Hargita Visual Art tagjai rendre meghasonlottak, a fiatal képzőművészek az időhöz öregedtek, a polgárpukkasztás ideje lejárt, csak a riport dokumentum ereje nőtt meg. Igen, ezt teszi velünk a fotó: mindig emlékeztet hajdanvolt csínyjeinkre...

Hóviharban

Egyed Ufó Zoltán nem indult riportfotósnak, de mára az lett belőle. Méghozzá a legjobbak közül való. Itt látható, 2005 januárjában készült utcai felvétele egyként ábrázolja a pillanatot - a hóförgeteg kellős közepén várakozó utcai tömeget - és azt a kiszolgáltatottságot, aminek a kényszerítő körülmények kiteszik az embert.

A ferdén becsapódó hópelyhek mozgásiránya megannyi rácsot von az emberek és a világ közé, a látvány és miközénk. A rácsok szabdalta, hozzájuk igazodó és viszonyuló világ bukdácsoló áldozatai vagyunk valamennyien.

Egyed Ufó végigpróbálta a heti- és napisajtó fotográfusainak munkaütemét. Minden bizonnyal, nem neki találták ki az egyik vagy másik lap kötelékében való hosszútávfutást. De minden új helyzetből nyert és hasznosított valamit: tapasztalatot, technikát, látásmódot, állóképességet. Egyszóval: profizmust.

Honlapja igazi képi csemegékkel szolgál: a Magyar Sajtófotó-díjas (2007) szerző hangulatos zenés-képes sztorikkal lepi meg látogatóit.

Éjféli aszfalt

E kép alkotójától két fotót őrzök az Előrénél összegyűlt archívumomban. 1979 őszén kaptam Kohn József nagyváradi fotóművésztől, aki magányos farkasként űzte az ipart, és ahogy megismerkedésünk után értésemre adta, művészi ambícióin túl minden vágya, hogy Izraelbe repatriáljon.

Akkoriban gyűjtöttem Sötétkamra címen létesítendő fotórovatomhoz az első képeket,s kimondhatatlanul megörültem, hogy ez a fanyar, de ha fotóról volt szó, lelkes férfi, rám bízta felvételeit. Az Éjféli aszfalt egy csöndes, munkától életes városi éjszakát idéz és klasszikus szépségekkel nyűgöz le, a Spleen pedig egy esős őszi hangulat leheletfinom rajza, egy esőcseppek borította, párás kirakaton át.

Egyik kép sem jelent meg végül a lapban. Főszerkesztőm mind húzta-halasztotta a közlést, anélkül, hogy megindokolta volna. Mikor már több hónap is eltelt így, rákérdeztem és zavartan intett: nem beszédtéma. Gyanítani kezdtem, hogy a szerző kivándorlási szándéka s az erről szóló bizalmas információ az oka a vonakodásnak. Nem tehettem semmit. A fotós egy idő után neheztelve üzent: ha eddig nem közöltük, ezután tényleg mellőzzük a képeit. Szívből sajnáltam. Nem ismerem további pályáját, életútját; él-e, hal-e. De őrzöm e két remek képet, amelyekből a másodikat egy ksőbbi alkalommal mutatok be.

A vidám cigány

Baracs Dénes ny. hírszerkesztő - az MTI egykori kínai, franciaországi és romániai tudósítója - jó barátom, akitől sokat tanultam, mindenek előtt professzionalizmust. Annak ellenére, hogy a fotóban ő amatőrnek számított, hiszen a képet csupán koncípiálta, a gépet elkattintotta, de a labormunkát, a válogatást, a vágást stb. már más végezte - hozzáértő profik a hírügynökség jól felszerelt, sokat kipróbált laborjában -, szorgalmasan gyűjtötte a filmjeit és minden érdekes látványt megörökített, amerre csak járt.

Az ezredforduló táján, Bukarestben mutatta be gazdag tárlatát, amelyről úgy sikerült néhány felvételt megörökíteni, hogy Székely Sándor, az RMSZ fotóriportere a bukaresti Magyar Kulturális Központban kiállított képekről rudimentáris fényképmásolatokat készített, úgy, ahogy azok a falakon lógtak.

Azon a tárlaton szerepelt ez a vidám cigány is, akit valahol Erdélyben, a Székelyföldön kapott el s bírt "vallatóra" gépe által. Akárcsak e portré, a Baracs Dénes telitalálatait a szerencse és a helyzet hozzák. Az ő érdeme az, hogy nem hagyja ki a helyzeteket, illetve, amit kihagy, abból nem készít mindenáron képet. Így lesznek amatőr képei, mások által kidolgozott és felfedezett felvételei valódi fotós tanúk, híradások a szavakkal körülírt és körülbástyázott világról.

Érkezés a deltába

Fapados, hánykódó, lassan sikló hajó fut be a deltai kikötőbe - hozza Tulceáról, az utolsó szárazföldi városból, a vasútállomás mellől mindazokay, akiket fog a delta vízi világa. Odavaló bennszülötteket és vállalkozó kedvű kalandorokat.

Cecilia Denis Bărănescu, ez a csinos bukaresti fiatal nő a városlakó kíváncsiságával vetette bele magát fényképezőgéppel feltérképezni a delta világát. Mindazt a megörökítésre váró pillanatot, amely egyedivé, meghatározóvá teszi ezt az isten háta mögötti, magára hagyott vidéket.

A delta emberei elesett, reménytelen emberek. Az élteti őket, hogy rosszabb már nem lehet. Az otthonosság és a kikerülhetetlen sors elszántságával lépnek a hajóhídról a kopár, sáros, sokat kárhoztatott partra, amely nem jelent ugyan biztos pontot az itt élők számára, de ez a mentsváruk, az életük. Ez tartja meg cölöpökre épített házaikat.

A fotós felfedezéséből remek képriport (Deltai hétköznapok) született, megtekinthető a Kalandozó c. honlapon. Az itt közölt felvétel csak egy pillanat a végtelenné táguló helyzetképből.

Hegygerinc

Macalik Ernő tanár úr a felcsíki Karcfalván lakik, hűségesen és kitartóan - természet-

közelben. Úgy, ahogy valamikor az életnek nekivágott és eldöntötte, hogy abban a közegben éli le karrierjét.

Természetszeretete természetes úton vezette el a fotózáshoz. Az Előrétől jártam kiküldetésben a nyolcvanas években Karcfalván, akkor ismerkedtem meg vele s egy este megmutogatta féltve őrzött felvételeit. Egy féltucartnyi képet vittem akkor magammal, közlés céljából, s ma is megvannak - archívumba szervezésük még várat magára -. Megérdemli, hogy ezt a tiszta rajzú, szikár, ám éppen ezért szép - mert természetes, analóg módon készült tájképét helyezzem el a Fotótanúban. Nem tudom, fotózik-e még (ahogy eddig hallgatott magáról, úgy ezután se fog kiállni a mellét verdesni), azt tudom, hogy nagy természetgyógyásza a környéknek, gyógynövénykeverékeket állít elő és természetszeretetre okítja az ifjúságot és a helybelieket. Amatőrben ritkán látni ennyire profit - és bár ez még nem nem egyenlő az életművel, de vitathatatlan teljesítmény.

Emlékek

Tegnap Csíkszeredában táncoltatták a medvét: a hargitai megyenapokon ugyanis végighordozták szülőföldjén a nyolcvanat töltött Költőt, akit mindenki meg akart érinteni és akitől mindenki akart egy dedikációt (csukló legyen, amelyik annyit képes írni, s nem verset, hanem autogrammot, ezt a költő számára terméketlen, a rajongónak viszont annál becsesebb műfajt). Nem csoda, ha morgó-morcos medvére emlékeztetett a zsörtölődő, a délutáni gyűrődéstől és a kánikulától kába öregember.

Nekem elég volt ezt a Kányádit előhúznom a külön bejáratú fotóarchívumomból. Oláh István még egy olyan pillanatában kapta el a már emlékező Kányádit, amikor az élet súlya még nem medvésített annyit rajta: a mosoly, a derű, a pajkosság mindig otthon voltak nála, könnyren elő lehetett csalogatni a természetéből. Ezért jó ez a fotó. Én erre a Kányádira szeretek emlékezni. Ez írta azokat a verseket, amiket száz év múlva is szívesen fogunk idézni, olvasni, mondogatni.

Ujjlenyomat

Helyszín: a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubja, Csíkszeredában, másfél méterrel a föld alatt, vakító fehér, boltíves környezetben. Akik nem látszanak (baloldalt, a szöveg helyén), az a közönség, akik Ádám Gyula riportképére fértek, az a: moderátor Ferencz Angéla (HMKK) és 5 helybeli női filmrendező (Bálint Ibolya, Kacsó Edit, Daczó Katalin, Nagy Anikó Mária, Csúcs Mária), akik munkája nyomán elmondható, hogy a Székelyföld csíki és udvarhelyi sarkában is létezik (néminemű) filmművészet.

A hölgykaréj hétfői (május 25) beszélgetése jó kis házivetítést előzött meg, ahol valamennyi meghívott egy-egy filmjével tette le a garast, s mutatta be, hogy amit a bevezetőben állított, az a gyakorlatban is állja a helyét. érzékeny, női szemléletű és finomságú, dokumentum értékű darabokat láthattunk. Egyeseket ismertünk korábbi alkalmakról, de szívesen néztük újra valamennyit, ami arra utal, hogy a fotótanúság mellett a film tanúsága is ugyanazon áll vagy bukik: a lényeget kell mondania, azt, amivel az alkotó bennünk hagyja művével az ujjlenyomatát.

Özvegyen

Kövesdi László fotós munkássága az ötvenes-nyolcvanas évek analóg szakaszának marosvásárhelyi iskolájához tartozik. Fekete-fehér papír képein egy keleti hangulatú, áttetszően kecses harmóniát kerget akár ha egy szelet kenyérről és egy kötés hagymáról, egy porcelán étkészletről vagy egy mosdótálban kikelt pitypangbóbitáról van szó.

Mindettől eltérően, özvegye súlyos jelenség a szó mindenféle értelmében. Mintha filmből lépett volna elő, egy olasz neorealista alkotásból. Mintha egy fotográfusi műhelybe tévedt volna, talpig özvegyi egyenruhába öltözve, lefátyolozva, ellátva minden kellékkel, ami a gyászhoz szükséges.

Van úgy, hogy bizony, nem csak formálisan gyászol az ember, aki elsősorban saját magát sajnálja: azt a megmásíthatatlan helyzetet, amelybe csöppent, ami nem olyan, mint amit megszokott, ami kifordítja eddigi énjéből, változásra kényszeríti, ami kényelmetlen, és olykor bizony fáj is, mint egy szoros cipőben a megdagadt láb vagy egy feldagadt zápfog...

(Kövesdi Lászlónak az Előre Naptárnál felgyűlt portfóliója - itt.)

Ötödik sebesség

Benzinbűz, kibelezett karosszéria, repedezett kormányperec, ütött-kopott, fölmelegedett bádogköpeny - mind nem számítanak!

A képzelt robogás mindent elhomályosít, még a valóságot is.

A valóság pedig ott van a gyermek fejében. Szentes B. Lajos néhai fotóművész nagyon értett a gyermekvilág megörökítéséhez. Talán azért, mert ő maga is egy felelőtlen, nagy gyerekként élte le az életét.

Az általa ábrázolt gyermekek mindig szépek, okosak, rokonszenvesek, illemtudóak. És végtelenül szomorúak. Még akkor is, amikor ragyognak az örömtől (lásd a művész portfólióját).

Mit nem adtam volna, ha egy ilyen tragacs fülkéjébe mászhattam volna annak idején! Inkább csak képzelegtem róla. Pedig láttam elég roncstemetőt azóta életemben. Ma már a tragacs - az tragacs. Semmi több.

Annak idején maga volt az ötödik sebesség.

Nagytakarítás

Az 1990-es évek felemelő tavaszán, egy bukaresti utcán készült ez a riportfelvétel, már akkor túl voltunk a dicsőséges bányászjáráson és ellenzékverésen, az utca ott és akkor hallatta hangját, amikor jólesett neki. Gyorsan került egy sebtében összeütött transzparens, azt ketten-hárman kifeszítették, s eriggy, indulhat a menet...

S indult is, ahogy itt látszik. A seprűs takarítónő pedig, mintha szemlét tartana vonuló seregei fölött és a távolba tekintene, a véget érni nem akaró sor kígyózó végtelenje felé, a jobbá levés groteszk jelképeként magasodik a mindennapok fölé. Ő a nyugalom, a megbízhatóság, a kiszámíthatóság. Az ő kezébe van letéve a helyzet kulcsa: nélkülözhetetlen egy nagytakarításnál.

Székely Sándor (RMSZ) sajtófotós egyik emblematikus felvétele a sok közül, melyek azokban az években készültek. Később még bemutatok közülük egyet-egyet emlékeztetőül, tanúságul.

Imádság

Közel egy éve Ádám Gyula nagysikerű fotókiállítással szerepelt Brüsszelben, az Európai Parlament csarnokában, ahol bizony, olyan személyek is megcsodálták erdélyi-csángóföldi felvételeit, mint Gorbacsov, a peresztrojka és a közép-keleteurópai változások atyja.

Hazafelé jövet Gyula pár napra megállt Magyarországon, s többek között meglátogatta az igen tehetséges Petrás Mária csángó szobrásznőt, aki Budapest mellett él, gyönyörű szobraival a műtermében és egész kertjében. Munkáit szeretik, számos kiállításra kap meghívást.

Egyike lehettem azoknak, akik megcsodálhatták Ádám Gyula brüsszeli és budapesti úti felvételeit, közötte a Petrás szoborparkot. Gyula akkor azt tervezgette, hogy egy kiállítás keretében ezt az anyagot is bemutatja, értékesíti.

Aztán történt, hogy lerobbant a Gyula hivatali számítógépe, s odaveszett rengeteg digitális felvétele, amelyeket - ugye tudjuk -, immár sose lehet megismételni. Szerencse, hogy azokban a napokban néhány Petrás-szobor fotóját kedveskedés gyanánt elküldözgette jó ismerőseinek is, s így hozzám is jutott egy-kettő.

Most, hogy a csángó szobrásznőnek vasárnap, május 24-én kiállítása nyílik Gyergyócsomafalván, eszembe jutott Petrás Mária csángó madonnája, ölbeli kislányával, amint az ég lakóihoz imádkoznak, átszellemült reménnyel az arcukon.

Örvendek, hogy az elveszett fotóriport helyett legalább egy jó fotót visszaadhattam a nagyközönségnek. Olykor egy fotó is ér annyit, mint több tucat.