Téli hangulat

Az eredeti cím Várday Béla blogján hétfőről szól, de itt önhatalmúlag átkereszteljük, legalább is a bejegyzés címében, mert szerda este van, a hangulat szinte hasonló, s akkor pedig ne a hétfőben, hanem a télben keressük a hibát.

Várday egy ideje a tél alakzatait fotózza. Igaza van: nem mindig van olyan havakkal bő tél, mint az idén. A fehér mindent ellepő világában - kontraszthatásként - harsányan érvényesül mindaz, ami a téli terror ellenére megmarad feketének, földhözragadtan anyagszerűnek. Igaz, képeinek elemei ismertek - magányos fák, kerítések, hófogók -, a fotográfia újra és újra fölfedezi őket magának, viszont olyan, mintha a költő kipróbálná a már elkoptatott és unalomig ismert szonettformát. A forma, a nyelvezet próbája, még ha kitaposott területen is történik, nem szégyen.

Mert lám, telitalálat is utólérheti az embert. Ez a nagyon kevés eszközzel, hangulatában és álomszerű tisztaságában is nyomasztó tájrészlet a kitartó tél üzenetének is felfogható: nem szabadultok, ahányszor csak jónak látom, eljövök újra és újra. Reszkessetek...

3 hóember olajra lépett

A hóember olyan (ős)művészeti teremtmény, aki igazából az emlékeinkben és (legfeljebb) fotón, egyéb grafikai ábrázoláson marad talpon. Különben úgy el szoktak tűnni a semmiben, mint a télvégi hófoltok és a pompás sípályák vastag dunnái.

Nem is ragozom tovább ezt a témát, mert előttem Elekes Ferenc barátom már megírta nagy bánatosan, hogy édesanyja udvaráról az öccse által készített 3 hóember közül kettő egyszerűen kereket oldott. Sőt, egy megjegyzésében még azt is hozzátoldotta, hogy a blogjában látható, maradék harmadik sincsen sehol.

Akkor viszont mégis csak a Fotótanúban van minden remény, amelynek birtokába került az Elekes Károly képzőművész által szobort három téli tünemény, amelyek a mind gyakrabban művelt hó- és jégszobrok talmi kategóriájába tartoznak, bár amikor szabad szemmel, emberközelben láthatók-megtapasztalhatók, valami különös ragyogás, belső hideg tűz izzik fel körülöttük. Azt az illúziót keltik, hogy emberi környezetünk benépesítve hadat üzent a magányosságnak. Látványuk partnerséget igér, komolyan vesszük őket, hiszen nem igérnek semmit, nem csapják be az embert, nem is hitegetik, ők csak vannak és olyan formát vesznek fel, amilyenre fantáziánk és tehetségünk gyúrja őket.

Csak az a gond, hogy az Elekes mama siménfalvi magánya ezzel a hóember-szökéssel megint csak nullán áll, s ha meg is jön a hó, ki tudja, mikor toppan be hozzá az újabb gyermeki, szoborállító szándék...

(U.i. e blogban egyszer már szóltam hóemberekről, azok is a falu világában fogantak. És még van e tárgyban néhány emblematikus fotóm, melyeket alkalomadtán, rendre ideterelek majd.)

Friss áru

Köszönet Dancs Arturnak, hogy olykor ellát munícióval. Most a szombati békás fotóra rímelő felvételt küldött - igaz, nem említette az apropót, de ettől én még megéreztem a tényállást -, s mellé kurta magyarázatot is, amit egyszerűen ide vágok:

"Egy korábbi levelemben tettem említést a kilóra kapható, táplálék gyanánt árult varangyos békákról.

A Nagy Fal szupermarketben, amellett, hogy büdös van, a húsos-halas stand mellett egyéb kétéltűvel is gazdagíthatjuk a bevásárlókosarunkat s ezáltal a vacsorát is... Most csak a varangyokat kaptam le. Friss áru.

És még mindig csak 9.95 dollár fontja..."

Szóval, ezek a példányok még nem fagytak be. Még ficánkolhatnak kedvükre. Az ítéletet még nem mondták ki fölöttük. De az ilyesmi már csak idő kérdése. A lényeg, hogy ott vannak a medencében. Mind szökdöshetnek, kedvükre, mert menekvés nincs. Tulajdonképpen olyan, mintha befagytak volna. Csak éppen még nem mosolyognak hozzá. Érzelmi életük még kifejezetten kommunikatív. De a vásárlók már ott sündörögnek körülöttük. S közöttük van az is, akinek éppen rájuk van gusztusa. És aki nem én vagyok...

Békamosoly

Következetes maradok bevett szokásomhoz: a blogra rálépő és megjegyzést, nyomot hagyó fotósokat "kíméletlenül" fölkeresem és bevonom a Fotótanú vizsgálódási körébe. Így járt most a budapesti Gombos Lajos grafikus és fotográfus, aki január 6-i bejegyzésemre reagált (Ambrótípia - csak mánia?), köszöntve azt, hogy a blog a legkülönfélébb fotográfiai eljárások felé is nyitott.

Nosza, fel is kerestem nyomban az első fiatalságán már túljutott fotográfus blogját, amelynek már a címe is megkapó (Lassú látomás / Slowvision), de az alig egy éve vezetett maszekportál anyaga egyenesen lenyűgöző - mindenek előtt vizuális hatásában, a klasszikus fotográfiai eljárások mai témákra rávitt merész alkalmazásával. Különös örömmel láttam viszont borszéki, gyilkostói és békási szorosi tájakat, már-már ikonértékű jelzésekként, de távolabbi külhoni élmények lenyomatait is, mint a dallasi repülőtér felülnézetből, vagy a Provance-i tájak ódon szépségei...

Most mégis Béka és jég, 1997, Szeged című bejegyzésének képét emelném át fotótanúságként, mely egy jégbe fagyott kétéltűt ábrázol, archaizált, lelet rögzítő stílusban - amely a látvány rögzítésének tényét fontosabbnak tartja a mutatvány külleménél -, amelynek mintha egy utolsó, búcsúzó vigyor lenne a maradék üzenete számunkra, arról a pillanatról, mely akkor is úgy hangzik, ha el se hangzik: elvégeztetett...

A fotós erről ennyit és így szól blogjában: "Ez 1997-ben egy kis befagyott patakban készült. Talán az a legszebb benne, hogy még ez a pillanat mosolyt is csalt az arcára szegény párának."

Égi szőnyeg

Mintha hatalmas, fehéresszürke szőnyeget tekernének föl az égen, úgy jelenik meg előttünk - nem túl gyakran, de annál látványosabban - az úgynevezett görgőfelhő, mely viharokat, de olykor tornádókat is beígér.

A meteorológiai jelenségek fotózása nem passzió és nem gyerekjáték. Bár van egy embercsoport, aki szórakozásból űzi, s sportszellemtől hajtva igyekszik mindig ott lenni, ahol a legnagyobb a baj: tűzvész pusztít, jégvihar tarol, villám sújt, forgószél tombol...

A görgőfelhő egyike a leglátványosabb égi jelenségeknek. Tanulmányozásukat ma már inkább a mozgókép segíti elő, mert az alakulásában és folyamatában teszi lehetővé a jelenség nyomon követését. Fotós trófeának elég az uruguayi Daniela Mirner Eberl fegyverténye, aki Las Olas nevű tengerparti területen, az Uruguayban található Maldonado közelében fotózta ezt a kisebb és kevésbé ijesztő alakzatot, mely éppen most járja be a világsajtót. (Forrás: origo.hu)

Minden ijesztő képhez hozzátartozik egy felismerési szakasz: amikor a néző szembesül a rettegett, ám valós látvánnyal, valahogy megnő a bátorsága és bővül tapasztalati köre is. Megnyugtató dolog a saját szemünkkel érzékelni, hogy az ördög sose olyan sötét, mint ahogyan hírlik...

Állatbarátok

A fotóriporter zaklatott életet él: örökké fel kell legyen töltődve az újdonság keresésének nem csak az óhajával, hanem a gyakorlatával is.

A székelyudvarhelyi Balázs Attila (Udvarhelyi Híradó) jó ideje gyakorolja e hivatást. Lapja sűrűn illusztrált képanyaggal, ezért sok a loholni valója Udvarhelyen és környékén. Ezen kívül feladatába vág a nemrég indult székelyföldi portál, a szekelyhon.ro ellátása érdekesebbnél érdekesebb képanyaggal. E versenyfutásban nincs egyedül, hiszen a portált még a Csíki Hírlap és az Udvarhelyi Híradó fotósai is táplálják, galériájuk látogatottsága nagy érdeklődésre vall.

Délután összefutottunk volt egy kiállításon, ahol néhány legutóbbi riportútjáról mesélt. Az egyik, egy szászcsávási óévbúcsúztató népszokást, a szalmával befont, égő szekérkerekek dombról legurítását 34 képben dokumentálta le, talán kissé túlbeszélt, de néprajzilag pontos, helyenként látványos képriportban.

Mai fegyverténye, a Kalonda-tetőn egy állatfarmon megtelepedett fiatal német párról szóló egészen friss képriportja a skót felföld világát hozza be a székelyföldi hegyek közé: felföldi marhák, vadlovak, vadászgörények nem mindennapi látványával, egy olyan 80 hektárra terjedő vidéken, amelybe ez a két jóvágású fiatal valósággal beleszerelmesedett. Megtelepedésük a székelyföldön ritkaság számba menő kuriózum, mint ahogy az az érdeklődésük is. Az ember szívesen néz szét gazdaságuk házatáján, s kettős portréjukon Balázs Attila a görényeket tartó fiatalokból nem csupán az életörömet, hanem az eleven természetért való rajongás gesztusait is ábrázolja.

Kívánok a portál fotóriportereinek minél több valós hétköznapi szenzációt, hogy lehetőleg elkerülhessék azok áltörténések álképeivel való kényszerű pótlását. A galéria nem házifeladat, hanem lehetőség a jól körbejárt, arra érdemes témák gyors felmutatására.

Ambrótípia - csak mánia?

Nehéz eldönteni, hogy egy mai, sikeres amerikai fotóst mi késztethet arra, hogy egy 1850-es évekből származó, idejétmúlt fotográfiai eljárással, az ambrótipiával foglalkozzon mint művészi kifejezési módszerrel.

Ha kellően nagyvonalúak vagyunk, elfogadhatjuk, hogy mindenki a kedve és a hóbortja szerint alkot, elvégre ettől virágzik ki igazán a művészetek mezeje. De az elfogadás egy, s a megérteni vágyás kettő.

De mi az ambrótipia? És lehet-e általa a ma ritmusának megfelelő képet készíteni? Nem kell-e visszamenni a kezdeti kor rudimentáris eljárásaihoz? A szakértők szerint, aki értett a daguerrotypiához, az ambrótipiát is könnyen megtanult készíteni. A kép egy üvegnegatív, amit ha sötét háttérre (fekete v. bordó bársony, papír stb.) helyeznek, pozitív képet kapunk. Méretük nem lehet túl nagy (max. 13x18 cm), a magyar fotográfia történetében nem igen maradt fenn szignált darab - állítja a fotomult portál (Történeti fotóeljárások Magyarországon).

Jody Ake azonban (www.jodyake.com) azonban, bár a mostani ezredfordulóra tehető művészi kiteljesedése, valósággal beleszerelmesedett az ambrótípiába. A romániai www.punctum.ro fotólapnak adott interjújában elmondja, hogy az amerikai fotós élete, szakmai fejlődése ki van szolgáltatva a megrendelők igényeinek. Neki ezzel az eljárással kimondott sikerei vannak, megtalálta azt a réteget, aki ezt a fajta ábrázolást igényli. Általában portrékat készít, amelyek a mai szem, de a régi zsáner, patina ötvözésében valami különös életet élnek. Sérülékenyek, ugyanakkor egyediek, sokszorosításuk komoly szakmai feladat elé állítja a fotóst. Komoly kísérletezést igényel az üveglapok karbantartása, kijavítása. Jody Ake azt is megengedi magának, hogy a rudimentáris eszközöket hatásukban hasonló, de modern megvilágító és feldolgozó módszerekkel helyettesítse, így egy-egy üveglemezképének elkészítése alig 5 percet vesz igénybe. Igaz, a technika körülményessége inkább a stúdiómunkának kedvez, de ő kipróbálta a szabadban is. Nehéz volt, sok mindent (főként vizet) kellett magával cipelnie, egy egész sátrat megtöltött a csomó összehordott kellék, de végül elfogadható kép született. Amióta e módszert alkalmazza (1995), évente mindig akad pár ember, aki felkeresi, hogy tanítsa meg őket a technikára. New Yorkban pedig az utóbbi években elszaporodtak az ambrótípia-iskolák.

Azt jelenti mindez, hogy a fotográfia, megújulása végett kezd visszakanyarodni a kezdetekhez? És hamarosan ismét "felfedezi" majd a filmet is? A jelek efelé mutatnak...

Peremvidék

A szegénység, a lecsúszott egzisztencia mint fotótéma látványos és kéznél van. Nézzünk szét az utcán, magunk körül, környeze-

tünkben, nyilvános helyeken - állomásokon, lebujok környékén - a veszendőbe menő emberi tartás, a lepusztulás, a magunkba roskadó "minden mindegy" hatásosan visszataszító képeket szokott eredményezni.

A marosvásárhelyi Báthori Zsigmondé nem ilyen. Az ő helyszíne nem nyílt tér: magánterület. Magánélet. Apa és gyermeke. Mindenki a maga zárt világába húzódva. Körülöttük az elsivárodott, kiüresedett családi élet utolsó díszletei. A már csak emlékekben létező gépkocsi - a két kiszerelt, koszlott, szakadozott ülés képében -, egy kiszuperált, esővíznek is alig jó műanyag hordó és a maradék luxust felvillantó, felcuccolt, de már lehurbolt gyermekbicaj.

Az apa aggodalma és magába keserülése látható, görcsös és jóval több, mint ellesett. A mögötte dülöngélő kerítéslécek akár a lelkiállapotának kottája is lehetne. A gyermek gondtalan és ártatlanul lerongyolódott. Még nem ad a látszatra. Nadrágja topis. Ing, póló - minek? Csupa élet, kíváncsiság, gyors égésű sors.

Amit e képtől információban, részleteiben kapok, azzal be lehetne tölteni egy egész estét. Nem mozdulnak, soha nem mozdulnak. A kép lefagyott. Az élet pereme már ilyen...

Csöppekben az élet

Zsákai Péter a tegnapi bejegyzéshez fűzött megjegyzésével fején találta a szöget; magyarán: a lényegig ásott. Létezik-e olyan esemény (cél, érdek) az életben, amely indokolná, hogy életünket veszélyeztessük a megörökítéséért? Hogy azt mondhassuk az utánunk jövőknek: tessék, nézzétek, így és így történt az eset...

Nem hiszem, hogy van olyan fotós, aki első körben ne szeretne valami szenzációsat, soha nem látottat, addig meg nem történtet, váratlant, szörnyűségest/gyönyörűségest - egyáltalán valami csodát lefényképezni, amit se addig, se azután, soha senki? Ha van is ilyen fotózó, az nem igazi fotós, annak csak a gép diktál és a hiú ambíció, hogy a fotografált kép valóságához hozzákapcsolhassa a maga önbecsülését.

De a hatást nem mindig a látvány egy az egyben tálalása, a bombabiztos valósághűség, a minden részletben megfelelés váltja ki. A filmben is, a fotóban is sok múlik a rendezésen, a megkomponált hangulaton, a megtervezett környezeten.

A nagybányai Horváth Loránd doktornak nem került nagy erőfeszítésébe olyan miliőt teremteni kórházi képéhez (amely a múlt század nyolcvanas éveiben jelent meg az Előre Sötétkamra rovatában és hagyományosan filmre készült, majd nagyították, vágták), amelytől egyszerűsége és puritán dísztelensége dacára valósággal megborzongunk: mintha saját szemünkkel látnánk a hezitálást élet és halál mezsgyéjén. Amikor az emberben az akarat és a lélek oly nehezen tudja eldönteni, mi felé induljon, merre nyújtsa ki a kezét, melyik alternatívát válassza. A perfúziós kamrának előtérbe helyezett, konkrétságában éles és rideg, már-már érzelemmentes, felnagyított képe és mögötte a ködös homályban maradó, válságos helyzetű páciens elbillenő feje, megereszkedett felsőteste akkora erővel fejezik ki a pillanat bizonytalanságát és kontrasztját, hogy nem marad más hátra, mint fohászkodni és bizakodni, hogy a cseppre csöndes kitartással cseppenő mentő folyadék (vér, plazma - egyremegy) végül is megtalálja az utat az élethez.

Lavina

Nagyon kíváncsi vagyok - és közben, persze, erősen aggódom -, hogy Erőss Zsolt és társai vajon képesek voltak-e lefényképezni azt a lavinát, amely a Magas-Tátrában január második napján elkapta őket? Mert az életüket alig tudták megmenteni, hiszen ahogy Zsolt közölte a Duna TV-vel, a gyilkos hómennyiség mintegy három méterrel mögöttük indult lefelé és telibe kapta a három kötélre fűzött magyar hegymászót...

A rovat logikája szerint itt a kép fontosabb volna az emberéletnél, de ezt a logikát felfüggeszti az élet, mert ahhoz, hogy súlyos sebesüléseik ellenére megmeneküljenek, Zsoltéknak mindenek előtt saját erejükre kellett támaszkodniuk, mert a tomboló vihar miatt helikopter nem tudta megközelíteni a körzetet, a telefonon riadóztatott hegyimentők (számszerint 45-en) nehezen értek fel a viharos hegyoldalba, majd nyújtottak első segélyt s hozták le őket a hegyről.

Miközben a három póruljárt alpinista jelenleg a popradi kórházban fekszik és kapott stabilizáló orvosi ellátást, Erőss Zsolt túrafotói közt lapozgatok galériájában, mintegy szemkontaktusban azzal a magashegyi világgal, mely a Venediger 2008-as júliusi megmászásakor tárult a mászók elé, amint a csúcs felé tartottak. Az ilyen képek előtt és mögött mindig ott van a láthatatlan, de nagyon valószínű váratlanság, kiszámíthatatlanság, ezért még a legbékésebb téli túraképet is úgy kell nézni, mint egy kitörésre készen álló vulkánt; a hegyekben a dolgok olyan gyorsan történnek, változnak, tűnnek át egyik minőségből a másikba, hogy ha minden helyzetet túl akar élni, az ember bármire készen kell hogy álljon.

Erőss Zsolt szerint harminc esztendei hegymászás alatt nem élt még át ilyen balesetet. A gerincsérülésekkel és lábtöréssel kezelt hegymászók idő teltével majd biztosan hazamennek és akkor kiderül, fel voltak-e készülve a váratlan krónikási feladatra, van-e fotótanúság arról, hogy milyen az: a túlvilág küszöbén állni?. Addig is szerencsés felgyógyulást kívánok nekik!

Szafari és képvadászat

Jó tudni, hogy legjobbjaink, s bizony nem kevesen éppen Erdélyből, már a kezdetektől szenvedélyesen elkötelezték magukat a fotográfia mellett. Kíváncsiság? Hasznosságtudat? Haladás a korral? Divat? Talán mindenből egy kicsi, vagy több-kevesebb. Tény, hogy a fotótörténet hemzseg a XIX. századi magyar fotográfusok nevétől és hagyományától.

Molnár Attila barátom kitartóan gyűjtögeti a hozzájuk kapcsolódó trófeákat, s rendszeresen megosztja velünk személyes internetes portálján. S mivel a legfrissebb trófeák épp egy neves erdélyi vadász (nem mellesleg: nemes-) emberhez kötődnek, gróf Teleki Sámuelhez, hát az ő két értékes portréját hoztam át a gyűjteményből s illesztettem egy jellegzetes Teleki-fotó mellé.

A grófról (1845-1916) tudni kell, hogy az utolsó nagy Afrika-kutatók egyike, aki elsőként lépett Kelet-Afrika egyenlítői vidékeinek olyan részeire, ahol addig fehér ember még nem járt. Ifjú korától kezdve szenvedélyesen hódolt az erdélyi mágnások hagyományos sportjának, a vadászatnak. Külföldi egyetemi tanulmányai során jártasságot szerez a természettudományokban, idegen nyelveket tanul, majd katonai pályára lép. Képviselő lesz, de nem vonzza a politika, annál inkább a vadászatok. Ez meghatározza későbbi sorsát. Így lehet Afrika-utazó, de a vadászat mellett megfigyeléseket folytat, fotografál, útibenyomásait levelekben rögzíti. A kutatói ambíciót maga a trónörökös, Rudolf ültette el benne, aki a Földrajzi Társaság tiszteletbeli elnöke is volt. Angliában képezi magát, hogy expedíciós útjain sokoldalú ismeretei legyenek. A fotografálás az ő esetében csak annyira úri passzió, akár a vadászat. A fotó történetében - jelzi egy mai szakember, Régi Tamás - a szafari és a fotózás, a gyarmati hódítás és a meghódított világ képi rögzítése, szellemi birtokbavétele a legszorosabb kölcsönhatásban állt egymással. Tanulmányában (Az obskúrus kamera mögött) azt bizonygatja, hogy minél jobban fejlesztették a vadászfegyvereket, mennél gyorsabb lett működési mechanizmusuk, ugyanolyan mértékben hatott vissza a fényképező masinák tökéletesítésére.

"A legtöbb szárazlemezes fényképezőgép a Colt revolver mechanizmusa szerint készült el, majd a mozgóképeket készítő kamerák a gyorstüzelő gépfegyverek mintáján készítették el alkatrészeiket. Eastman Kodak és George Eastman jártasak voltak a puskák világában... A gyarmati fotográfia és a vadászat tehát közös technikai és gondolkodásbeli gyökereknek köszönhetően fontos szereplője volt a koloniális mindennapoknak és a fotó masina ugyan úgy ott lógott a szafarizók vállán, mint a puska."

A kép a nagy Afrika-utazó élettörténete szempontjából is érdekes: bennszülött asszonyait és lányait ábrázolja, csoportosan, azzal a tárgyilagossággal és természetességgel, ahogyan az Európából érkezett távoli utazó elfogadta - ha csak ideig-óráig is - az afrikai törzs vendégszeretetét, életformáját és értékrendjét. Az ekként is átélt sokoldalú élettapasztalat tudományos értéke felbecsülhetetlen, hiszen mindaz, amit az idegen kultúrában látott-hallott-begyűjtött, saját sorsán keresztül egyúttal értelmezte és asszimilálta is.

Teleki Sámuel fotográfiái esetében még semmi nem vált szét, hiszen legtöbbször rajz és metszet lesz belőlük, hogy világos ábrázolással valljanak a felfedezett világrészről. De igen sok lemezén már ott van az önálló életre kelt fotózás bája; itt látható "hölgykoszorúja" már ide sorolható.

Medveparádé

Olyan ez, mint egy folytatásos: befejezné az ember, de mindig adódik valami új, ami tovább alakítja a történéseket...

Így történt Ádám Gyulával Pusztinán, ahol december 29-i fényképezkedése idején megtudta: a környékbeli Kománfalván (románul Comăneşti) egy nappal később furcsa hagyományból fakadó látnivaló várja, ha kellően kíváncsi rá és hajlandó megszakítani hazafelé vezető útját.

Mesélték volt neki Pusztinán, hogy abban a bizonyos városkában néhány éve, hogy önkéntes hagyományőrzők lelkesedése felélesztette a medvebőrbe bújtak szilveszteri urálását, színpompás parádévá avatva a medvetáncoltató csapatok felvonulását. Mint kiderült, a hagyomány régi keletű, még a római korba nyúlik vissza és Kománfalva, Dărmăneşti, Dofteana, Ruginoasa környékén, egymással vetélkedve őrzik.

A "medvecsapatok" és táncoltatóik felvonulása kicsalta az utcára a városka egész lakosságát, de magához vonzotta a közeli és távolabbi patakokból is a moldvaiakat. A legfiatalabbaktól az idősekig mindenkit megfertőzött a maszkurás láz. Az újévi jókívánságnak is beillő, zenés-dobpergős-állati morgásokkal fűszerezett felvonulás jól előkészített forgatókönyv szerint zajlik: a csapatok előzetesen heteken át készülődnek jelmezeik elkészítésével, hangszereik kiválasztásával és kezelésével, a sajátos tánclépések begyakorlásával. A helybeli fiatalok között egyfajta státuszszimbólummá vált részt venni egy-egy népes csapatban. A jelmezek közül a legértékesebbek a jól kikészített, tisztán tartott medvebőrök, amelyekbe bújva az uráló medvék szüntelen morgással és imbolygó tánclépésekkel idézik fel azt a rituális átszellemültséget, ami a medvetáncos uráláshoz kapcsolódott a néphagyományban.

Ádám Gyula izgalmas képsort hozott Kománfalváról (lásd az Ingyenvisz.com portált), s mert ez a blog nem a galériáknak ad elsősorban otthont, hanem egy-két felvétel bemutatásával próbál ízelítőt adni a valóság megragadásának különböző fotográfusi fortélyairól és stílusairól, az élet kínálta látvány átlényegítésének fifikáiról, kénytelen voltam egyetlen képnél lehorgonyozni, amely talán nem hangsúlyozza eléggé az ősi gyökerű népi játék kemény durvaságának ambivalenciáját, viszont erőteljesebben kiemeli azt a kontrasztot, ami a mai életforma külsőségei és az első pillantásra öncélúnak tűnő jelmez fenyegető horrorhangulata között. Jóság és kegyetlenség, megindító líra és drámai feszültségek, civilizációs szimbólumok és atavizmusok elegyednek sorsunkban, bennünk, akár e kislegény arcán ülő tűnődő kíváncsiság, háttérben a jelenet sivár szellemvárosi díszleteivel és vállán a kihűlt, mesévé szelidített borzalommal, amely ott él örökké az emberrel, olykor sutba dobva, máskor nagyobb becsben, sőt munkában, heves aktivitásban - egy esztendő végi napon, amikor a világ úgy tűnik, két táborra szakad: medvékre és táncoltatókra...