Ez a cím nem valami tudományos, de legalább kifejező. Azokra a 19. századi amerikai gyorsfény-
képekre vonatkozik, amelyekből Pusztai Péter barátomtól kaptam vagy nyolcat - természetesen digitalizálva -, az ő személyes gyűjteményéből. Az érdekelte, hogy miként vélekedek ezekről a régiségekről, amelyek amúgy hivatalosan a ferrotípia technológiai eljárásával készültek.
Hogy ez az eljárás miben áll, pontosan, szakszerűen és részletesen le vagyon írva a jelzett linken található weboldalon. Nincs miért fölmondanom a leckét, hiszen a lényege az, hogy amíg a mai fotó technológiája és anyagi megjelenítése kialakult és véglegessé vált, a képírók mindenféle ötletet és eljárást kipróbáltak, ami a kezük ügyébe került. Az, hogy a bádoglemezt is fényérzékeny anyaggal kezelték, hogy az így készült fotó hordozója időnek ellenálló legyen, érthető és logikus törekvés. És minden bizonnyal elősegítették a gyorsfényképek megjelenését, elterjedését. Mivel a bádogfotók általában kisebb méretűek, könnyen hordhatók, kis helyen elférnek és csak a vegyi degradálódástól kell óvni. Tökéletes alternatíva volt olyan képek készítésére, melyek emberek egyszerű portréit, egész alakos képmását örökítették meg. Mint látjuk, érdekes alaptónusokat érhettek el a ferrotípiával dolgozók és hogy mennyire hiányzik képeikről a fehér szín. Ez viszont nagyban segíti a képek rajzolatát, grafikai gazdagságát, árnyalati finomságát. Egy pillanatra sem tűnik úgy, hogy itt tulajdonképpen tömegtermelés végtermékéről lenne szó.
Nem lehet véletlen, hogy a bádogra való fotografálás és a bádogkonzervdoboz ugyanazon a földrajzi övezetben, francia földön lett először valóság: ott ismerhették a legjobban a bádogtechnológia gyakorlati áldásait. Igaz, a konzerv felfedezése sokkal nagyobb "dobása" volt az emberiségnek, mint a bádogfényképeké - pár évtizeddel meg is előzte azt -, de jócskán fellendítette az utcai fényképészet megjelenését és elterjedését.
