Egy időben (jó hosszú idő volt!), úgy szinte kerek ötven esztendeig az volt egy művész útlevele a nyilvánossághoz, hogy a munkásosztály, különösen annak az épitőtelepi egyedei kerültek a művei középpontjába.Ez az iróknál úgy nyilvánult meg, hogy gondoltak egy nagyot és mindenféle figuráikat, azok gondolatait ilyen szereplőkhöz kötötték, s ezzel az ügy el is volt intézve.
A képzőművészeknek se okozott különösebb gondot az ábrázolt figura fejére egy védősisakot vagy egymicisapkát biggyeszteni, a testére meg egy (mifelénk) salopétának nevezett munkaruhát, s már tökéletes volt az illúzió.
A fotósok, filmesek azonban oda kellett menjenek, ahol ezek a fickók éltek, s legalább amig lencsevégre kapták őket, élniük kellett életüket, elszenvedniük körülményeiket.
Szakács V. Sándor szinte gyermekfővel az orrom előtt lett sajtófotós. A család amúgy fotós dinasztia, Sándor az Ifjúmunkás egyik pályázatán tűnt fel, mint tehetséges diák, aztán hivatalosan is foglalkoztatni kezdtük, majd megalakult Hargita megye s ő Csikszeredában megtelepedve, ott elkezdte sajtófotósi pályafutását, napi tiporódását a való élettel és a gyorsan változó szempontokkal. A fenti fotó emlékezetes munkája, több tárlatot is megjárt, mig a Sötétkamrához (Előre) került, s végül, az én gyűjteményembe is. A mindenütt jelenlévő székely épitőmunkás utánozhatatlan huncutsága és mosolya örökitődik meg ezen az őszinte képen, mely ugyan eredetileg azt hivatott illusztrálni, milyen boldogan él a nép a szocialista Romániában, miközben arról szólt, hogy a székely munkást nem lehet elveszejteni, mert minden körülmények között a jó oldalát nézi a dolgoknak és akként áll hozzá az élethez.
(Szakács V. Sándor ma már nincs jelen a szakmában. Súlyos betegként tengődik állapota jobb és rosszabb periódusai közt. De legjobb képei megmaradnak. Alkalomadtán még bemutatok közülük néhányat...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése