Hárman vagyunk a kolozsvári Bánffy palota emeleti termeiben. Ott, ahol március 3-án megnyílt Korniss Péter fotóművész mostre kiállítása. Péntek délelőtt van, kint reggel óta szakad a vizes hó, sűrűn veri a várost és környékét, direkt jól jön a múzeumlátogatás, legalább amíg képet néz, védve van az ember.
Pár napja még magam sem tudtam, hogy sor kerül erre a közvetlen találkozásra a kolozsvári származású, Budapesten élő fotós képeivel. Aztán úgy alakult, hogy Nagyenyeden akadt dolgom, s Kolozsváron keresztül utazva szégyen lett volna, ha nem ugrom fel a múzeumba. Tartoztam ennyivel magamnak és a művésznek is.
A megnyitó minden hangulata, felfokozottsága oda. Csak a képek maradtak a falakon és a tér, Amelyben ezek a fekete-fehér fotók életre kelnek. Közben látnom kell, hogy a palota rudimentáris szépsége - amit az Ádám Gyula riportképein is sikerült már fölfedeznem - a valóságban néhány fokkal - fakóbb és vulgárisabb, mint a riportos ábrázolásban. A fotó, a fény, a tónus mindig szépít. Valamit hatásosan és nagyon helyesen kiemel, mást viszont diszkréten elken, feloldoz. Szereti a kegyes igazságokat. Nem mondja el, hogy ezt az egykor ékszerként mutató palotát az évtizedek során lelakta, lepusztította a mindenkori kultúradminisztráció. Pontosabban az a kárhozatra ítélt szemlélet, hogy mindig csak a tartalom a fontos, a formát kellően lehet hanyagolni. Miért ölt volna bele pénzt a karbantartásba, a környezet, a kiállítófelület állagának megőrzésébe, amikor az intézménynek alig futja a fizetésekre és egyéb kurrens költségekre?
Az aranyozott stukkók még mindig szépek így, otrombán és sérülten is. A konnektorok működnek, még ha sokuk félig kiszaggatva lóg a falból. A falak, amelyek még állnak, de ujjlenyomatoktól, koszfoltoktól, karcolásoktól szutykos, erősen térképes. A parkettpadló recseg, hullámzik a léptek alatt, többszörösen megérett a teljes felújításra.
Nincs pénz? De hiszen a bejáratnál posztoló hölgyek csinos, modern pultrendszer mögött tanyáznak, velük szemben elegáns körpamlagok sorakoznak a várakozók, a bebocsátásra készülődők kedvéért. A személyzet, az emberi tényező egyfajta szempont. A műnek viszont, amiért az egész intézmény működik, meg kell elégednie azzal, hogy saját maga helyett beszéljen. Szó se róla, a Kornisséi beszélnek.
Nagyjából kétféle típusú képet állított ki: az egyik - amihez az itt látható széki csordaterelő pásztor életképe is tartozik - maga az akció, a tömény történés, a szüntelen mozgás, a cselekmény metszéspontja. Ezért érezzük azt, hogy bár Korniss világa szinte mindig egy és ugyanaz - a falu, a kisemberi létkörnyezet -, minden képe más és más. Mert mindig más történik rajta. Még akkor is, ha ez a más nagyon is ismert a számunkra.
A másik típusú kép a leltározó. Amikor életek, sorsok állnak oda az objektív elé, a maguk alkotta kiskörnyezettel, kedvenc tárgyaikkal, napjaik fő díszleteivel. Hogy bemutassák, mire vitték. Meddig terjed életrevalóságuk. De ez a leltározás sem eredményez kimondottan statikus képeket. Korniss így is, úgy is mesél. Ezért szorul lassan háttérbe a keret, a helyszín, amelyben mindezt megszemlélhetjük. Egy folyosón is ugyanolyan immanens értékeket hordoznának. Mondjuk, a nézőnek lenne kényelmetlenebb, nehezebb, ha a megszemlélendő mű nem méltó körülmények között mutatkozna meg.
Az érték a ködben is felfénylik, önmaga marad. Akár Korniss pásztora. Aki a képen ábrázolt körülmények ellenére is igyekszik sorsának megfelelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése