2010. március 14., vasárnap

Naptár és fotó (3)


Ha az ember elindult felfejteni az idő mentén történteket, akkor nincs megállás: az 1983-as, majd 1984-es naptárak után következett az 1985-ös Előre Naptár, aminek a képanyaga még szélesebb öleléssel, még gazdagabb kínálatból gyűlt össze. Ha összevetjük a szerzőket, rögtön kiviláglik a törzskar, viszont azon túl látszik az új nyereség, s benne az a tény is, hogy egyesek valósággal megtetézik a termést, így a korábbi egyenlősdiből az adakozóbbak nagyobb hangsúlyt kapnak.

Egyes fotósok ezúttal már valósággal olyan önálló szerzőkként szerepelnek, mint a naptár egy-egy főanyaga.

A hónapokat illusztráló naptár-képek egyetlen fotós, az Előrénél dolgozó fotóriporter Imreh S. István munkái, aki arra vállalkozott, hogy a kolozsvári Botanikus Kert miliőjét örökíti meg e kiadásunk számára, amely ezáltal hansúlyozottabban is környezetvédelmi profilt öltött. Ezt a vonulatot erősítette Kiss János Botondnak a Duna-deltáról szóló vallomásos riportja, amit a rezervációban dolgozó biológus szerzőnek az eredeti fotói illusztrálnak.

Kiemelkedik a naptár e kiadásából Józsa Ferenc Csillagok alatt c. fotóriportja a szénégetőkről, illetve a Bálint Zsigmond-Barabás László szerzőpáros több oldalra terjedő néprajzi riportja a sóvidéki népi viseletekről (Miben is jártam?).

Külön színfolt a nagyváradi Olenici Nicolai képsorából készült válogatás (A fészek), amely egy tavasszal hazatért gólyapár fészekrakását és családalapítását kísérte nyomon több hónapon keresztül. Gaina Gerendi Anikó és Dorel a maguk során több képriportjukat is e témának szentelték (Hullám, Tanya).

A világot járó Szász Adrián európai és tengerentúli képi emlékekkel tette emlékezetessé jelentkezését, s az idős mester, Marx József is nagyszerű, a születő élet varázsát tolmácsoló képsorral (Élet) írta alá egyik utolsó nyilvános jelentkezését.

Remek természetfotóst fedeztünk föl akkoriban az azóta is Karcfalván élő Macalik Ernő személyében, akinek diái közül a fedőlapra került fenyőág is kikerült. Ugyanakkor a karcfalvi iskola faláról akasztottuk le azt a három képet is, amelyen egy varjúfióka perlekedik hol a neki mutatott tükörrel, hol az őt megörökíteni kívánó fotóssal, s írattunk a kis olvasókkal egy-egy fogalmazást - mesét, történetet -, amelynek a kezdete kb. így hangzott: "Volt egyszer, hol nem volt, élt egyszer egy varjúfióka, úgy hívták, hogy..." És erre az egész 1985-ös esztendőben özönlöttek a szerkesztőségbe a jobbnál jobb történetek, emlékek, gyermeki anekdoták, amiből végül csokrot kötöttünk...

A teljességnek tartozom azzal, ha ezúttal sem hallgatom el a naptár fotós szerzői gárdáját: Macalik Ernő, Feleki Károly, Imreh S. István, Kiss J. Botond, Koncz János, dr. Veress Albert, Máté Károly, Gheorghe Iancu, Józsa Ferenc, Mihu Constantin, Kucsera Jenő, Bálint Zsigmond, Szigeti Béla, Olenici Nicolai, Gaina Gerendi Anikó és Dorel, Vilidár István, Fadgyas Tibor, B. Demkó Péter, Kövesdi László, Szász Adrián, Sarzsinszky Ferenc, Moldvay Katalin, Török Gáspár, Marx József, Barta Lajos, Nicu Dan Gelep, Kerekes Péter Pál, Andreescu O. Florin...

Illusztráció: Fadgyas Tibor fotója a Szobrásztábor c. képsorból

2010. március 13., szombat

Naptár és fotó (2)


Az 1984-es Előre naptár képanyaga - pontosabban: fotóanyaga - most is kinyíló virágra emlékeztet. A puhakötésű könyvben lapozva sűrű egymásutánban sorjáznak elém azok a fotósok, akikre a nagyváradi Premfotó pályázat és tárlat anyagának áttanulmányozása után figyeltem föl.

A szerzői oldalak demokratizmusa, a hozzájuk illesztett költői-írói gondolatok összecsengése mindenképpen az olvasó képi látásmódját egyengette, mintegy felkészítve őt a mostoha művészeti ág, a fotó befogadására. Igaz, a gesztusból hiányzott az erőteljes kritikai szemlélet, inkább arra fektettem a hangsúlyt, hogy minél többen nyerjenek bebocsátást az erdélyi fotográfia e botcsinálta fórumára.

A fedőlap diszkrét átgondoltsága, dekorativitása a Gaina-Gerendi házaspár immár egészen aktív részvételét hozta; úgy emlékszem, tevőlegesen sok érdemük van abban, hogy rövid idő alatt sikerült a gazdag anyagot begyűjteni. Az egy évvel korábbi naptár is jó "útlevél" volt ahhoz, hogy a fotósok bízzanak az ígéretekben és nem egy esetben értékes, tudatosan is megkomponált képsorokat bízzanak a szerkesztőre.

A grafikai elrendezés terén Keller Emese grafikus kolléganőm volt nagy segítségemre, aki a szerzői oldalak tükrét elképzelte, s a címezés napszámosmunkáját az akkor divatos Letrasette betűkkel tette elegánsabbá (hogy honnan tett rá szert, amikor az félig dugárunak számított, csak ő tudja, de zokszó nélkül feláldozta saját készletét a fotó oltárán).

Álljon itt a közreműködő fotósok neve a 84-es Naptárból, melynek majdnem teljes anyagát szintén galériába rendeztem: Gaina Gerendi Anikó és Dorel, Romfeld Ákos, Debelka Sándor, Józsa Ferenc, Dácz László, Caulea Radu, Osephe Cahane, Andreescu O. Florin, Vastag Mihály, Biró Károly, Moldován Emil, Liviu Butnariu, Dan Dinescu, Haragos Zoltán, Szakács V. Sándor, Novák Vencel, Szabó József, Viorel Simionescu, Vilidár István, Feleki Károly, B. Demkó Péter, Olenici Nicolai, Nagy András, Bálint Zsigmond, Józsa Ferenc, Mihu Constantin, Plájás István, Morvai Pál, Török Gáspár, Kövesdi László, Moldvay Katalin, Szász Adrián, Gheorghe Iancu, Kerekes Péter Pál, Ilie Stan, Barta Lajos, Pantea Teodor, Fadgyas Tibor, Czobor János, Koncz János, Jakab Gyula. Láthatóan népesebb mezőny a 83-ashoz viszonyítva.

Ami tematikailag megfigyelhető a közölt képsorok némelyikén, az a szociológiai szemlélet térhódítása, a szociofotó és a néprajzi fotográfia felkarolása - egy olyan korban, amikor ezt a fajta érdeklődést nem kimondottan díjazták.

A fotós érdeklődés erősítéséhez járult hozzá az az elméleti anyag is, amit a Papolcon élő Imreh Albert amatőr fotós állított össze hosszas gyakorlati tapasztalatai nyomán (Repül a kismadár. Fotótanácsok - amatőröknek) a fotografálás akkor még analóg eljárásairól, a képszerkesztésről és -értelmezésről. Az igen tömény, a szerző mintául szolgáló képeivel illusztrált anyagnak olyan sikere volt, hogy egy év múlva, az 1985-ös naptárban helyet csináltunk a folytatásnak is...

Illusztráció: Szakács V. Sándor egykori csíkszeredai fotóriporter képsora a kommandói siklóról a Naptárban


2010. március 11., csütörtök

Vicces fotósulisok (3)


A HMKK fotósulijának harmadik évadja is elballagott...

Öt hétvégen át tartó pünkösdi királyságukból csak keveset volt alkalmam osztozni, viszont megállapíthattam: a gyorsan közösséggé kovácsolódott 19 ember - kevés kivételtől eltekintve - olyan kohéziós erőt képvisel, amiből mindenki csak nyerhet. Ők azért, mivel megsokszorozza erejüket és önbizalmukat, a külvilág meg azáltal, hogy összetartásuk kisugárzik környezetükre és ha csak lehet, integrál. Magához vonz. Munkakedvük, ambíciójuk ragályos. Sikerük, vizsgaeredményük se meglepő. Nem csak egyénként, hanem közösségként is vállalták a megmérettetést.

Nevüket, legalább most, a végén nem árt fölvésni a mestergerendára. A jövő így legalább tudni fogja, hogy mi volt a helyzet induláskor. Többségük ezután fog bizonyítani a fotóművészet terén.

Az "évfolyam" pedig állt Bilibók Ferencből, Borbély-Bartis Árpádból, Erős Attilából, Erős Zoltán Leventéből, Ferencz Attilából, Ferenczi Győzőből, Gáll Ferencből, Gergely Szilárdból, Hadnagy Lászlóból, Henning Jánosból, Kopacz Attilából, Kováts Árpádból, László Ilonából, Lázár Lehelből, Lengyel Lászlóból, Mincsor Szabolcsból, Pászka Ervinből, Szabó Csabából és Szőcs Lórántból.

Az utolsó órák szünetében és a vizsgáztatásra várakozás holtidejében rendre elbeszélgettünk - "egy hideg, egy meleg" alapon - a tanfolyam eredményességéről. Ahogy azt az eddigi évadokkal is tettem, a véleményeket név nélkül kértem, úgy is adom vissza. A döntő válasz nem a "ki mondta", hanem a "mit mondott" kérdésre érkezik...

*

- Nekem nagyon is megfelelt. Amatőrként, hétvégi fotósként iratkoztam be, hogy némi fotótörténetet és olyan fogásokat tanuljak, amire nem volt lehetőségem kipróbálni... A tanfolyam szervezettségén, struktúráján még van mit igazítani, hogy pontosan tudjuk, ettől eddig ez és ez van, ilyen óra következik, az ember akkor fel tud rá készülni...

- Jó volt a társasággal együtt lenni. Számomra épp csak ízelítőt jelentett, mert a többiek előbbre voltak. Iskolai próbálkozásaimat akartam kiteljesíteni e tanfolyammal. Szeretnék majd egy jobb gépet vásárolni, hogy életbe ültethessem a tanultakat.

- Talán annyi hátrány volt belőle, hogy mindig be kellett utazzunk mi, gyergyószentmiklósiak. De hát ha nem tudott megoldódni helyben, akkor én jöttem Mohamedhez. Nem mondom, hogy túl sok újat tanultam, de az az egy-két dolog, ami rám ragadt, annak örvendek. Annak, aminek el volt nevezve, hogy "tanfolyam", tökéletesen megfelelt, vitte a színvonalat.

- Számomra a fotótechnikai rész volt a legizgalmasabb, s abból is az, ami előttem ismeretlen volt. Például tudtam, hogyan működik egy optika, de ennyire mélyen és szakszerűen még nem találkoztam a kérdéssel. Ami kissé hosszasnak tűnt, az a fotótörténet, de ez ezzel jár, ezt is kell tudnia egy fotósnak, ha már erre adta a fejét. Talán a képfeldolgozásra kevés idő maradt.

- A csapatmunka tetszett, az, hogy közösen fotózunk. Tudatosabbá tett minden szempontból. Elkezdtem komponálni, hogy lehetőleg kész kép jöjjön ki a gépből. Csak a legminimálisabb hozzányúlást tegye szükségessé. Jó volt a fotótörténet is, mert kinyitotta a szemünket a világra. Több is elkelt volna a közös fotózásból, kiszállásból. Amúgy nagyon rövid volt, zsúfolt. Talán ha meg lehetne nyújtani valamennyivel... Az eseményfotózásra jobban elő kellene készülni.

- Jó szakmai csoport vezette, sok titkot tudott megosztani velünk. A pedagógiai része kívánnivalót hagyott maga után, de ezen lehet segíteni a gyakorlattal. A szakma a kezünkbe van adva, rajtunk múlik a folytatás.

- A kellemes fele volt több: jó volt a társaság, a kurzus felépítése, a vége felé kissé sok számítógépes munka szorult egy-egy napra, ami kifárasztott egyeseket, de talán éppen ezért lett hatékony. Örvendtem a kiruccanásoknak: Szentkirályra, Gyimesbe. Nagyjából megkaptam, amit elvártam.

- Negatív véleményem: eléggé átláthatatlan, az elején nem tudtuk, mi lesz belőle, kellene egy világos felvezető, eligazító. S a már kész anyagokat is megkaphatnánk előre, hogy időben tudjuk beosztani magunknak a tanulmányozását (pl. fotótörténet). A többi benyomásom mind pozitív: mindent kipróbálhattunk, ami a fotózás terén lehetséges, különböző műfajokban és környezetben, s akkora anyagot össze lehetett gyűjteni, hogy ebből nyugodtan dolgozhattunk. Jónak találom a kurzusok beosztását, a foglalkozások sorrendjét.

- Tetszett nekem, szép, jó, az ember látását ráirányította a lényegre, eddig például nem láttam tisztán dolgokat, de most már jobban látom, mit kell s mit nem fotózni. Az oktatók szerintem beleadtak mindent a sikerbe, elmagyarázták rendesen. Most, az utolsó hétvégén kimondottan hiányzik, hogy jövő hét végén nem kell jönnünk. Egyáltalán nem volt kidobott pénz a tanfolyam. Amikor az első órára bejöttem, azt hittem, hogy mindenki maga fele fog fordulni, senki nem fog nekem segíteni. Nagyot tévedtem: ha valamit nem tudtam, többen is ugrottak. S ez így ment végig.

- Jó volt, sokmindent tanultam s főként indíttatások értek. Ez volt a legjobb. Mivel ezek a keretek, ez a lehető legjobb kompromisszum a szervezésben.

- Újságban olvastam a hirdetést, utánanéztem az interneten, mi jelent meg a korábbi kurzusokról, s elhatároztam, ez kell nekem. Leginkább a közegre vágytam, hogy több fotóssal megismerkedjek s némileg a szakmában jártasságot szerezzek. Ilyen szempontból nagy szerencsém volt a fotótörténettel, ami meggyőzött arról: érdemes fotográfiával úgy foglalkozni, hogy művészetnek tekintjük s meglátjuk benne azt, hogy mik voltak az eljárások, milyen eszközöket használtak... Összességében elégedett vagyok. Jó baráti társaság jött össze, kivált a gyergyóiakkal, együtt utaztunk rossz időben, jó időben, sajnálom, hogy két alkalommal hiányoztam, most is érzem a hiányát... Mondjak hideget is? Talán az, hogy rövid volt, sokkal több találkozásra lett volna szükség. Igazából jó lenne együtt élni, így, egy fotóközösségben, amíg él az ember, mind csak tanulni, próbálkozni és élvezni az eredményt.

- Ha több gyakorlat van, az jobb lett volna, de jó, hogy maradt idő a tanításra is, az oktatókat tekintve mindenki a saját anyagában volt jó, mindenki jól tudja a magáét. A legjobb az egészben a társaság volt, ahogy megismertük egymást, mert a fotósok amúgy eléggé zárkózott emberek... Itt megpróbált mindenki lehetőségéhez képest kinyílni, közös nevezőre jutni.

- Az egész jól ki van találva, a célomat elértem, amiért jöttem. Tanultam elméletet s gyakorlatot is annyit, amennyivel megélek.

- Négy éve fotózgatok, de nekem teljesen jó volt, ami engem is meglepett. Most jöttem rá istenigazából, hogy nem sokat tudok, idáig csak nyomogattuk a gombot. Egyedüli dolog, amit hiányolok, hogy a képkivágásra keveset fordítottunk, pedig az komoly dolog. Más tanfolyamon mintha inkább előtérben lenne. Mindent összevetve profi volt. A csapatszellemért jöttem a tanfolyamra, amit meg is kaptam.

- Leginkább a gyakorlati rész tetszett, abból is a stúdiófotózás, a fénytechnika megtanulása és gyakorlása. Negatív megjegyzésem nincs, hangulat nagyon jó volt.

- Jó volt a társaság, a hangulat. Sokat tanultam, bár hétköznapjaimban fotóval dolgozom, de most látom igazán, mit jelent a komoly fotózás. Kidobott a megszokott rutinból. Kevés az 5 hét, több gyakorlat és elmélet egyaránt elkel.

- Nagy élményt nyújtott, mind tanulásban, mind baráti kapcsolatokban. Barátokat szerezni mindig jó. De tanulni se kutya! Otthon én próbálgatom fejleszteni magamat, de amikor más mondja, akkor jobban fog az emberen. Kaptam egy jó hátszélt, s meglehet, én is ugyanígy hozzájárultam valakinek az ösztönzéséhez. Jó volt, hogy úgy kezeltek minket, mintha mindenkinek egyenlő esélye lenne a kibontakozáshoz. Ha meg lehetne nyújtani egy kicsit az öt hetet, akkor az még jobb lenne. De ezt már a szervezők tudják, hogy lehetséges vagy sem, mert anyagi vonzata van.

*

Ezek után nem igazán van mit hozzátenni, mint azt, hogy várjuk ennek az évjáratnak a beérését, művekkel való jelentkezését a fotós mindennapokban.

Illusztráció: a megérdemelt bankett * Fotó: viccesfotósulisok

2010. március 10., szerda

Naptár és fotó (1)



Az Előre Naptár, amelynek szerkesztését 1982-ben bízták rám első ízben, azért válhatott az Előréhez pár éve befutó sajtófotók "menedékévé", mert egyszerűen jobb technikával, jobb papírra készült, no meg az évkönyv jelleg is több szabadságot engedélyezett.

Amikor 1980-ban megindítottam a Sötétkamra c. fotórovatot az Előre napilap vasárnapi mellékletében, özönleni kezdtek hozzánk az ország minden részéből a hivatásos és amatőr fotósok alkotásai, s szinte maguktól kínálták a megoldást, hogy a naptár illusztrálásában elsősorban erre az anyagra támaszkodjam. Ezért aztán az 1982-ben összeállított, 1983-as évre szóló naptár szerkesztését már a fotósokkal való szorosabb együttműködés alapján képzeltem el.

Legelső és legnagyobb segítségem ebben a Gaina-Gerendi házaspár volt Nagyváradról, akik azonnal átlátták az újítás fontosságát, azt, hogy ezáltal az addig mostohagyerekként kezelt fotóművészet is könnyebben beszüremkedhet a médiába - mindenfajta akkor létező ideológiai korlát ellenére. Anikó és Dorel voltak azok, akik az addigi giccses, amatőrszemléletű fedőlap megváltoztatásához tucatnyi mutatós diát válogattak ki saját alkotásaikból, amelyeket aztán képzett, tehetséges képszerkesztő hangolt fedőlappá. Ugyancsak az ő fotóikból válogattam össze néhány kedves képriportot a gyermekek életéből és ezekből lett a Fotóban mondjuk rovat előfutára.

A naptár könyvnagyságú formátumához mérten úgy képzeltem, hogy egy oldalra egy, vagy maximum két fotót tervezünk, hogy a képek a kellő méretben érvényesüljenek. Ez az elv akkor szinte kivétel nélkül végig vonult a naptáron. Előnyeit azonban elhomályosította az a tény, hogy így viszonylag kevés fotós kevés alkotása jutott szóhoz, a képeket pedig állandóan "hangolni" kellett a sokszor egyáltalán nem odaillő szöveghez.

Így is sikerült olyan alkotókat és amatőröket bevonni a naptárba, mint Kántor József, Varga Béla, Gaina Gerendi Anikó és Dorel, Imreh Albert, Kakas Zoltán, Romfeld Ákos, Vilidár István, Németh Ferenc, Feleki Károly, Deák János, Viorel Simionescu, Mircea Faria, Murvai György, Imreh S. István, Plájás István, Bíró Károly, Csomafáy Ferenc, Gheorghe Iancu, Király Dezső, Andreescu O. Florin, Bálint Zsigmond, Horváth Lóránd, Adrian Gugiu, Kovács László, Szakács V. Sándor, Bartha Árpád, Rizeanu Gheorghe, Hadady László.

Az "első fecske" sikere gyorsan híveket szerzett a naptárnak és az 1984-es évre már kész stratégiával rendelkeztünk: azon kívül, hogy a hónapokat egy-egy nagyméretű fotóval illusztráljuk, a naptárba kerülő fotósok egy-egy szerzői oldalt kapnak, amelyen 3-6 fotójuk takarékos grafikai elrendezésben hívja fel alkotójukra és törekvéseire a figyelmet.


Illusztráció a 83-as Naptárból: A poén * Biró Károly (Nagyvárad) fotója

2010. március 9., kedd

Emlék 1988-ból


Véletlenek, gondolatok és emlékek véletlen találkozását hozta tegnapi bejegyzésem. Hedy Löffler fotója kapcsán szóba került az Előre, mire N.V. megkérdezte, hogy van-e valami közöm az Előre Naptárhoz, amelyben ő a Găina Gerendi házaspár fotóira emlékszik még gyermekkorából. Visszaválaszoltam, hogy az Előre Naptár a kezem alól került ki, Găináék pedig jó barátaim. Mire a következő megjegyzésben H.T. egy linket küldött, amiről úgy gondolta, hogy érdekelni fog...

Hát persze hogy érdekelt... Ami nem volt más, mint a 7 zile portálon szereplő egyik blogbejegyzés, amelyben Vasile Dorolţi fotóművész elmondja, hogy 1987-ben a kolozsvári Feleki István biztatására beküldött az Előréhez valami fényképeket. Addig még nyilvánosan nem jelent meg fotója, s amikor az Előre Naptár piacra került, csodálkozva vette észre, hogy az évkönyvben legalább harminc oldalnyi fotóösszeállítás szerepel, különböző neves fotósoktól, akik társaságában ő egyenesen megtisztelve érezte magát. A bejegyzésből finoman az is kihallatszik, hogy kellemes meglepetésben volt része, amikor látta, hogy egy pártlap kiadványa ilyen nyitottan viszonyul a fotóhoz.

Dorolţi nem csupán állít, hanem bizonyít is: beszkennelte a 88-as naptár szinte valamennyi fotóriportját, amelyek megtekinthetők itt is. Bizonyságképpen, hogy semmi nem vész el, galériába helyeztem az 1987-es Dorolţi-féle fotóküldemény nyomdából visszamentett darabjait, jelezve ezzel azt is, hogy a műfaj és alkotói iránti tiszteletem mai napig nem lankadt.

A váratlan közjáték láncreakciót indított el bennem, hogy végre, néhány évtized eltelte után elfogulatlanul és dokumentáltan felmérhessem, mit is tett az erdélyi, a romániai fotóért az Előre Naptár - nem csupán 1988-ban, de jóval hamarább is, évről évre?

Illusztráció: Dorolţi Vasile Kaland c. képsorának egyik darabja

2010. március 8., hétfő

Jelek a fényben


Hedy Löffler, bár már nem él, továbbra is múlhatatlan "szerelem". Nagyon szeretem azt a fajta fotografálási stílust, ami az ő nevéhez fűződik. Képei mintha eleve arra invitálnának, hogy feloldódj bennük, a részük légy, beléjük lépjél, mint a csodaországbeli Alice a tükörbe, és akkor azt hiszed, hogy mindent megértettél...

Egy korábbi bejegyzésben a vele való ismerkedést írtam meg, és azt, hogy miként helyeztem el az Előrénél futó fotós rovatomban. Most viszont egy album került a kezembe (Színes kenguru), amely a valóságban nem is létezik, csupán virtuális formában, az interneten (a Magyar Elektronikus Könyvtárból letölthető), s amelyben Hedy Löffler több képe is szerepel. Az album képei különben valamennyien ihletforrásként szolgáltak egy-egy vershez, amelyeket Mircea Florin Sandru bukaresti költőbarátommal követtünk el, miután 50 kiválogatott fotót testvériesen elosztottunk egymás között. Az osztozkodás nem szült közöttünk különösebb feszültséget, mert én voltam, aki a képeket szolgáltatta, tehát barátomnak tartottam fenn a választás elsőségét. Kimondatlanul azért mégis sajnáltam kissé, hogy az itt látható Löffler-kép hozzá került, de aztán azzal vigasztalódtam, hogy végtére is minden vers az enyém lesz, amikor a román darabok tolmácsolására kerül sor.

Tanulságos, hogy milyen képteremtő sort indított meg Mircea barátomban ez a mesterien megkomponált fény-árnyék játék, amelyen sehol egy lélek nem látszik, mégis tele van élettel, a kellemes bódultságba ájult vakáció egész fülledtsége. A kötet különben érdekes példája annak, hogy a fotó miként válhat a világlátás és -megismerés elmélyítésének, sajátos szögben érzékelésének hatékony eszköze...

Mezítláb jártam sok-sok nyáron át
Melengessen a föld, a füvek selyme
Kiszaladtam a rétre, surrogott
A tarló, mintha súrlókefe lenne
Az úti por bársonya rásimult
Talpamon át a nap melege áradt
Mint bolygó árnyék keringett az ölyv
Prédára lesve, kiterített szárnnyal
Feledtem mindent, vonzott a berek
Hegyipatak, a sok merész kanyarral
Vizébe léptem, lángra gyúltam én
S tűzként sodort, a fodrozódó habbal
Lábam egyre csak síkos kőhöz ért
Közöttük fürge pisztrángok cikáztak
Csöndes füzek és juharfák alatt
Vize ma is csobog, mossa a gátat
Nyáron mezítláb jártam mindenütt
Talpamon át a nap melege áradt
Izzó gömbje prédára lesve ring
A falu fölött, kiterített szárnnyal.


2010. március 7., vasárnap

Üzletsor


A fotográfia közel két évszázada éli világát, én meg sajátos, késleltetett ritmusban fedezem föl értékeit, állomásait, problémáit - mindenek előtt a magam számára. Most például valósággal felcsillant a szemem, amikor ma délelőtt a kezembe került a Fotóriporter c. negyedéves folyóirat 1999-es 1-2. száma, amelyet a szerkesztők a háborús fotografálásnak szenteltek.

E lap már csak azért is kiemelt figyelmet érdemel részemről, hiszen vizsgálódásának céljai kiemelten a fotótanúság dimenzióiban keresendők, a dokumentarista képírás sajtó felőli megközelítésével. A jelzett szám becses témája - ezzel is nyit - a haditudósító Balogh Rudolf (szerzők: Kincses Károly-Kolta Magdolna), aki 1914-től 1917-ig tudósította a világháborús fronteseményekről a Vasárnapi Újságot. Az általa bejárt terep változatos: orosz front, Szerbia, olasz hadszíntér, román front... A monarchia szinte valamennyi harci területét bejárta, s gondja volt arra, hogy mind szociológiai, mind társadalmi szempontból korrekt metszetét adja a háborúban résztvevő erőknek.

Itt látható képe - amelyet a lapszám alapján reprodukáltam és a Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdona - üzletsort ábrázol a lövészárokban. Rajta azok a vállalkozók és vállalkozásuk láthatók, akik elválaszthatatlanok voltak a fronton harcolók életvitelétől: cipészek, szabók, borbélyok. Rögtönzött bódék és ugyanolyan rögtönzött cégtáblák jelzik a helyzet (és a világ) múlandóságát, a fotóriporter úgy intézi, hogy alanyai éppen "munkába feledkezzenek", amíg ő fényképezi őket. Nagyméretű (10x15, 13x18 cm) negatívokkal dolgozik, több mint 800 képe jelenik meg (képzelhetjük, hogy mennyi készült még ezen felül is), legnagyobb erénye a mennyiségen túl, hogy ritka precízséggel és tisztességgel dokumentálja az egész háborút, annak minden mozdulatát és apró mozzanatát. A szerzők nem mondják ki szó szerint, de sugallják: e képekből bátran összeállítható lenne az I. világháború képes története. Amennyiben a történelmet nem parttalan adathalmaznak, nem gépies leltárnak, hanem folyamatábrának, tudósításnak, a jelenséget megérteni a mélységig ásó mikrovizsgálatok összefüggésrendszerének fogadjuk el.

Balogh Rudolf azt indult fotózni, amit kértek tőle. Ezt ő úgy fogalmazta át, hogy amit elvárt tőle a mesterség becsülete. És végül azt fotografálta, amit látott. Jó szeme volt...

2010. március 6., szombat

Találkozás a palotában


Hárman vagyunk a kolozsvári Bánffy palota emeleti termeiben. Ott, ahol március 3-án megnyílt
Korniss Péter fotóművész mostre kiállítása. Péntek délelőtt van, kint reggel óta szakad a vizes hó, sűrűn veri a várost és környékét, direkt jól jön a múzeumlátogatás, legalább amíg képet néz, védve van az ember.

Pár napja még magam sem tudtam, hogy sor kerül erre a közvetlen találkozásra a kolozsvári származású, Budapesten élő fotós képeivel. Aztán úgy alakult, hogy Nagyenyeden akadt dolgom, s Kolozsváron keresztül utazva szégyen lett volna, ha nem ugrom fel a múzeumba. Tartoztam ennyivel magamnak és a művésznek is.

A megnyitó minden hangulata, felfokozottsága oda. Csak a képek maradtak a falakon és a tér, Amelyben ezek a fekete-fehér fotók életre kelnek. Közben látnom kell, hogy a palota rudimentáris szépsége - amit az Ádám Gyula riportképein is sikerült már fölfedeznem - a valóságban néhány fokkal - fakóbb és vulgárisabb, mint a riportos ábrázolásban. A fotó, a fény, a tónus mindig szépít. Valamit hatásosan és nagyon helyesen kiemel, mást viszont diszkréten elken, feloldoz. Szereti a kegyes igazságokat. Nem mondja el, hogy ezt az egykor ékszerként mutató palotát az évtizedek során lelakta, lepusztította a mindenkori kultúradminisztráció. Pontosabban az a kárhozatra ítélt szemlélet, hogy mindig csak a tartalom a fontos, a formát kellően lehet hanyagolni. Miért ölt volna bele pénzt a karbantartásba, a környezet, a kiállítófelület állagának megőrzésébe, amikor az intézménynek alig futja a fizetésekre és egyéb kurrens költségekre?

Az aranyozott stukkók még mindig szépek így, otrombán és sérülten is. A konnektorok működnek, még ha sokuk félig kiszaggatva lóg a falból. A falak, amelyek még állnak, de ujjlenyomatoktól, koszfoltoktól, karcolásoktól szutykos, erősen térképes. A parkettpadló recseg, hullámzik a léptek alatt, többszörösen megérett a teljes felújításra.

Nincs pénz? De hiszen a bejáratnál posztoló hölgyek csinos, modern pultrendszer mögött tanyáznak, velük szemben elegáns körpamlagok sorakoznak a várakozók, a bebocsátásra készülődők kedvéért. A személyzet, az emberi tényező egyfajta szempont. A műnek viszont, amiért az egész intézmény működik, meg kell elégednie azzal, hogy saját maga helyett beszéljen. Szó se róla, a Kornisséi beszélnek.

Nagyjából kétféle típusú képet állított ki: az egyik - amihez az itt látható széki csordaterelő pásztor életképe is tartozik - maga az akció, a tömény történés, a szüntelen mozgás, a cselekmény metszéspontja. Ezért érezzük azt, hogy bár Korniss világa szinte mindig egy és ugyanaz - a falu, a kisemberi létkörnyezet -, minden képe más és más. Mert mindig más történik rajta. Még akkor is, ha ez a más nagyon is ismert a számunkra.

A másik típusú kép a leltározó. Amikor életek, sorsok állnak oda az objektív elé, a maguk alkotta kiskörnyezettel, kedvenc tárgyaikkal, napjaik fő díszleteivel. Hogy bemutassák, mire vitték. Meddig terjed életrevalóságuk. De ez a leltározás sem eredményez kimondottan statikus képeket. Korniss így is, úgy is mesél. Ezért szorul lassan háttérbe a keret, a helyszín, amelyben mindezt megszemlélhetjük. Egy folyosón is ugyanolyan immanens értékeket hordoznának. Mondjuk, a nézőnek lenne kényelmetlenebb, nehezebb, ha a megszemlélendő mű nem méltó körülmények között mutatkozna meg.

Az érték a ködben is felfénylik, önmaga marad. Akár Korniss pásztora. Aki a képen ábrázolt körülmények ellenére is igyekszik sorsának megfelelni.

2010. március 4., csütörtök

Korniss-stílben?


Barátom állta a szavát, s ma reggel pontban hét óra ötvenkor nálam volt a Korniss Péter kolozsvári tárlatnyitójáról készült 15 fotográfia. Ádám Gyula a szakma jelese iránti áhítattal - mit sem törődve azzal, hogy ő maga is élvonalbeli fotós - végigfotografálta a láthatóan protokollal is bőven körített tegnapi eseményt, annak mindenféle rezdülését, fő- és mellék pillanatát.

A képsor általános és elsődleges sugallata számomra az, hogy otthonosságot ébreszt. A tér, a helyszín díszei nem oldódnak föl a vonalháló tökéletességében. A Bánffy-palota belsőségei itt is, ott is árasztják magukból az idő nyomát, a használtság jegyeit, a szépség elevenségét és földhöz ragadtságát. Ezért olyan közelálló és megközelíthető.

Csak a képek a falon, a hetven valahány kiállított munka a hat tágas teremben, azok uralják keményen a látványt, vonzzák magukhoz erőteljesen a tekintetet. A Korniss-féle dokumentarista valóságlátás nem egyedülálló a világon, a glóbusz különböző délkörein és szélességi körein fellelhető, de ez csupán a törekvés, a kiindulópont: a megvalósulás mindig egyéni módon történik.

Ezért van az, hogy az ide kiemelt Ádám-fotó jól átérzett tudatossággal egykori fotóalanyai közé állítja azt a Korniss Pétert, aki tárlata révén szülővárosával s az őt híressé tevő széki modelljeivel való retrospektív találkozót élt át. Így a falon látható portrék és család fotók stílusában felállított heterogén, ám igen jellemző csoport került egy síkba, ugyanabba a látószögbe az alkotóval, képeznek eltéphetetlen egységet, anélkül, hogy kiszakadnának az esemény reális forgatagából. Mindvégig tudjuk, hogy ez a találkozás időleges, elröppenő, szimbolikus pillanat, de a kép "immortalizált" (mennyivel kopottabb azt mondani, hogy 'megörökített') valóságában több, mint jelkép: a művész sorsa maga, aki előbb elvegyül művének éltető áramában, hogy azután kiváljon, és végül újra összeadódjon alanyaival, egy művészeten túli sorsszerűség törvényei szerint.

Ádám Gyula, aki ugyancsak arról ismerszik meg, hogy az emberhez közelítés révén bontja ki a képeit, annyit tett, hogy most is a saját művészi receptjét alkalmazta - látványosan, ezúttal némi Korniss-stílben...

2010. március 3., szerda

Valahol a Csatornán


Estefelé szólt a telefon, Ádám Gyula kérdezte Kolozsvárról, érdekli-e a Fotótanút helyszíni felvétel a Korniss Péter kolozsvári tárlatnyitójáról? Ami éppen ma délután volt, a Bánffy palotában, néhány utcányira a Budapesten élő fotóművész gyermekkori lakhelyétől... Naná, hogy igent mondtam, a kérdés is inkább szónoki volt, s Gyula barátom azt akarta jelezni vele, hogy mint mindig, résen volt, s nem felejtkezik meg rólam...

Kivárom, amíg hazaérkezik, de addig lazítok kissé. Korniss túlságosan nagy falat ahhoz, hogy előtte erőt gyűjtsek. Ehhez pedig kitűnő az az 1937-es sajtófotó, mely ma került a kezembe a huszadikszazad.hu portál jóvoltából. Egy aprócska szigetet ábrázol, madártávlatból, a La Manche csatornában, mintegy 1 kilométerre Portsmouth kikötőjétől. A közlemény nevet nem említ, viszont egy akkora szigetről szól, amin épp csak egy ház fér el s körülötte némi zöldövezet, meglehetősen szűken. Tíz évvel korábban, vagyis 1927-ben a szigetecske még lakatlan volt, akkoriban tette rá a kezét vásárlás útján egy excentrikus angol, majd építette fel 12 szobás házát, amit minden szükséges kényelemmel ellátott. A növényzet a hír megjelenésekor egyetlen fából és néhány bokorból állt, a vizet a szárazföldről kellett odaszállítani, s a világításhoz használt akkumulátorok feltöltésére is időnként el kellett utazni a szigetországba. Szerencséje volt a személyzettel, akik az örökös jövés-menést intézték: a sziget ura csak ritkán mozdult ki otthonából, amelyet a tenger örökös zaja és a közelben elhaladó tengerjáró hajók kürtjei kötöttek a világhoz.

Most azon gondolkozom: ha egy fotográfus egy hétig egy ilyen sziget foglya volna, átoknak vagy áldásnak tartaná ezt? Milyen portfólióval távozna onnan?

2010. március 2., kedd

Vicces fotósulisok 2.


A Fotósuli - 3. évad / kritikai albumba a mai nappal felkerültek a tanfolyam további hallgatóinak: Pászka Ervinnek, László Ilonának, Szabó Csabának és Erős Zoltánnak a fotói, kritikai megjegyzéseimmel együtt. A kommentárok csipkelődő, enyhén laza modorát nem kell szívre venni - csak egyetlen őszinte véleményt képviselnek a prérin...


2010. március 1., hétfő

Lovas gazda

Évekkel ezelőtt, amikor első komolyabb egyéni kiállítására készült, örömmel segítettem a gödöllői Danis Jánosnak, hogy másfél tucatnyi legjobb fotográfiáiból szerkesztett katalógusához illő szöveg is kerüljön. Azóta őrzöm a csinos, barátok által összeállított füzetecske képanyagát, s köztük is egy lovas gazda páros portréját, amelyen az ember és az állat, a lehető legteljesebb harmóniában és a láthatatlan, de eltéphetetlen kötelékkel összekötve, szerényen pózolnak a fotós előtt.

E kép egyike azoknak a felvételeknek, amiket a Romániában üzemvezetéssel foglalkozó magyarországi fotós a Székelyföldön, pontosabban Kőrispatakon készített, s amelyek egészen közel hozták őt a fotózás értelméhez, lényegéhez. Lépésről lépésre megtanult a fotóért élni, s legjobb képei mindig akkor születtek, amikor sikerült elvonatkoztatnia attól, hogy eredeti belső indítékai a behatárolt látvány kellemességéhez nyúlnak vissza. A tájat addig kénye-kedvére fényképező magánemberből rendre helyzetre kész, felelősségét felismerő kép-szerkesztő válik.

Azt mondják, a szoros lelki kapcsolatban álló ember és állat az idők során elkezd hasonlítani egymásra. Ezt a többszörösen beigazolódó törvényszerűséget a kép is igazolja. Sokadiknak, de eredeti, egyedi módon. Szépséget, mély érzelmeket, sugárzó emberséget ábrázol, pedig csak egy parasztember és a lova van rajta, tapasztott agyagfalú hodályban - feltételezhetően istállóban. A tekintetek azonban minden helyszínt elvarázsolnak. És lenyűgözik a vérbeli fotóst is...