Nyár volt, kora délután, a nyolcvanas évek vége felé, Sepsiszentgyörgyön élő fotóriporter kollégámmal - Imreh S. Istvánnal - sétáltunk a bukaresti sajtóház irányából a közeli Herestrau ligeten át a város sűrűje felé. Pihentető, csöndes sétára nyílt lehetőség a tavak melletti sétányokon, minden nehézség dacára az emberek szívesen népesítették be az árnyas parkot, látogatták a falumúzeumot, szálltak fel a félóránként kikötő és újra tókörüli pályára álló sétahajóra...Kollégám vállán fényképezőgép: sosem vált meg tőle, hiszen napi rovata volt a lapban, minden megjelenésre le kellett adnia egy-két fotót, hogy a szerkesztőknek kedvükre (értsd: felsőbb, kiszámíthatatlan szempontok szerint) legyen miből válogatniuk.
Az állandó virágkállítás pavilonjához közeledve, egy japán tavacskának berendezett parkrészlethez közeledve, észrevettük, amint egy nagyobb fiúcska egy bottal szorgalmasan piszkál valamit a víz mélyén, mögötte egy kisebb srác kíváncsian nézi ügyködését. Megálltunk, Pista elővette felszerelését, beállította a teléjét és időnként egy-egy felvételt megeresztve, figyelte a fejleményeket.
Láttuk, hogy a kisfiú odalép a nagyobbikhoz, valamit beszélnek egymással, majd a kisebbik hirtelen belecsusszan a derekáig érő vízbe, s szorgalmasan búvárolva, időnként a felszínre bukkanva kirakott a kövezetre egy-egy halom csillogó aprópénzt.
(Arra járók hullatták bele a sekély vízbe, azzal a gondolattal, hogy talán szerencsét hoz garasos nagylelkűségük...)
Amíg a kissrác dolgozott, a nagy fiú sem ült tétlenül: számolgatta a tornyosuló kincset, s mikor a tóban ázó gyerek befejezte a szokatlan halászatot, a nagyfiú felmarkolta a zsákmányt és szó nélkül továbbállt, meg se köszönte a közreműködést a tátott szájjal utána néző, póruljárt gyereknek...
A fotóriport elkészült, megjelent az Előre Naptárban, a történetet pedig most sikerült elmondanom...
(A részletes képnézethez katt a fotóra!)
ilyenek ezek a nagyfiúk. :)
VálaszTörlés