3 hóember olajra lépett

A hóember olyan (ős)művészeti teremtmény, aki igazából az emlékeinkben és (legfeljebb) fotón, egyéb grafikai ábrázoláson marad talpon. Különben úgy el szoktak tűnni a semmiben, mint a télvégi hófoltok és a pompás sípályák vastag dunnái.

Nem is ragozom tovább ezt a témát, mert előttem Elekes Ferenc barátom már megírta nagy bánatosan, hogy édesanyja udvaráról az öccse által készített 3 hóember közül kettő egyszerűen kereket oldott. Sőt, egy megjegyzésében még azt is hozzátoldotta, hogy a blogjában látható, maradék harmadik sincsen sehol.

Akkor viszont mégis csak a Fotótanúban van minden remény, amelynek birtokába került az Elekes Károly képzőművész által szobort három téli tünemény, amelyek a mind gyakrabban művelt hó- és jégszobrok talmi kategóriájába tartoznak, bár amikor szabad szemmel, emberközelben láthatók-megtapasztalhatók, valami különös ragyogás, belső hideg tűz izzik fel körülöttük. Azt az illúziót keltik, hogy emberi környezetünk benépesítve hadat üzent a magányosságnak. Látványuk partnerséget igér, komolyan vesszük őket, hiszen nem igérnek semmit, nem csapják be az embert, nem is hitegetik, ők csak vannak és olyan formát vesznek fel, amilyenre fantáziánk és tehetségünk gyúrja őket.

Csak az a gond, hogy az Elekes mama siménfalvi magánya ezzel a hóember-szökéssel megint csak nullán áll, s ha meg is jön a hó, ki tudja, mikor toppan be hozzá az újabb gyermeki, szoborállító szándék...

(U.i. e blogban egyszer már szóltam hóemberekről, azok is a falu világában fogantak. És még van e tárgyban néhány emblematikus fotóm, melyeket alkalomadtán, rendre ideterelek majd.)