De milyen jó, hogy mégis megtette!
Nem azért, mintha ne akadt volna abban a korban elég, hozzá hasonló érdeklődésű, kezdeményező szellemű ember. Ahogy távolodunk – és hogy távolodunk! – az eseménytől időben, úgy bukkannak fel, mind sűrűbb gyakorisággal az ismeretlenségből azok a dokumentumok, melyek révén hozzávetőlegesen valós képet nyerhetünk a száz évvel ezelőtt történtekről – elődeinkről, harcmodorukról, a harcok helyszíneiről, viseletükről, fegyverzetükről; mindarról, amiről a történelem megpróbál objektíven és argumentáltan beszámolni.
Az igazsághoz tartozik, hogy amikor a nagy háború kitörésének ideje beköszöntött, a fotográfia gyakorlatilag már túl volt fél évszázados múltján. Ma ezt úgy mondanánk: sikeresen befutott.
Roger Fenton angol fényképező 1855-ben még három ló vontatta kocsival, 36 ládányi felszereléssel érkezett a krími háború megörökítésére. Hasonlóképpen szekérderéknyi volt Szathmári Pap Károly hadifényképező felszerelése, amivel a függetlenségi háborúban résztvevő csapatokat fotografálta.
Az első világháborúban a fotográfusi szekerek helyét átvette a könnyedén kézbe simuló „kodak” masina.
A huszadik század tízes éveiről kiderült továbbá, méghozzá nem is olyan régen, hogy a fényképezésben egészen előrehaladott állapotok jellemezték.
Kassay János: A megfigyelő – Azonban ez elég veszélyes, mert innen bármely percben lelőhetik… Román front, 1916 |
Mindennek tudatában, nem tekinthető tehát szenzációnak az a tény, hogy Kassay János révén az erdélyi – Kárpát-medencei – fotográfiai örökség korábban nem ismert relikviákkal gazdagodott. A háború ugyanis a huszadik századnak éppen arra az időszeletére esett, amikor a rohamosan fejlődő és tökéletesedő fotó-technika révén, a fotografálás fokozatosan tömegmozgalommá terebélyesedett, s világszerte szenzációs események, turistalátványosságok, magánéleti vonatkozások kerültek üveglemezre, majd később celluloidra. Működni kezdtek az előhívó műhelyek, s velük együtt beindult a fotó máig tartó, új és új hullámokat verő divatja. A Wikipédia fotótörténeti szócikke szerint az „Eastman Kodak Company több, mint egy évszázadra bebetonozta magát a vezető fotográfiai cégek közé, mely iparnak a XIX-XX. század fordulóján, illetve a XX. század első évtizedeiben gyakorlatilag egyeduralkodója volt. A Kodak által bevezetett újítások és üzleti modell a fotográfiát a tehetősebbek szórakozásából, illetve különleges státuszából köznapivá és szinte bárki számára elérhetővé tette.”
Kassay mester valószínűleg a saját megtakarított pénzén tett szert fiatalon fotografáló masinára, amely hűségesen bejárta vele a harctereket és a galíciai fogolytábort – ahonnan aztán, súlyos betegségét leküzdve, kimenekítette hűséges rabtársát is, akinek későbbi unszolására annak szülőfalujában, Gyergyóalfaluban telepedett meg „minden vagyonával – két láda könyvvel és mészáros szerszámaival. Ott aztán házasságot kötött és végleg letelepedett. Módos és megbecsült ember lett a faluban – rövid idő múlva saját hentesüzlete volt és cséplőgépe. 1960 júniusában halt meg” – foglalta össze röviden fotográfusunk életpályáját ama verseskötet szerkesztője, mely Frontversek címmel jelent meg 1999-ben a Pallas-Akadémia kiadónál, s amely Kassay Jánosnak a háborúban és a fogságban írt füzetének anyagát tartalmazta. (A versek mellett a háborús fotográfiákból is kapunk benne némi ízelítőt, bár az akkori közlés inkább még csak illusztrációs, hangulati mellékszerepet töltött be.)
A frontképek kiállításának ötlete már az ezredforduló után született meg a szerző unokájának fejében, amikor is Kassay L. Péter 2012 májusában a baróti Erdővidék Múzeumnak ajánlotta fel nagyapja képeinek közönség elé tárását. A kiállításnak sikere volt, s még ugyanabban az évben augusztusban Hajdúböszörményben is megrendezésre került, a IX. Hajdúhét rendezvényeinek keretében. 2013 májusában Kovásznán a művelődési ház előcsarnokában volt látható ötvennyolc Kassay-féle fotográfia az első világháború romániai, oroszországi hadszíntereiről, Ojtoz-völgyi eseményeiről.
2014. július 28-án a csíkszeredai Székelyföld Galériában állítottak ki Kassay képeiből, az év szeptemberében pedig a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum adott otthont a frontképeknek. 2015 februárjában alulírottnak volt alkalma bemutatni e kiállítást a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Könyvtár Gábor Áron termében, ahol az első világháborúra való emlékezés kapcsán könyvbemutatót is tartottunk Koszta István hadtörténész A sors kereke a végzetre forog? című munkájáról.
Kassay János képei eszerint néhány esztendő leforgása alatt bejárták a székelyföld fontosabb régióit, s most Marosvásárhelyre is elkerültek, egy rangos hadtudományi tanácskozásnak méltó hangulati keretet teremteni.
Az, hogy ma ilyen gyűjteménynek örvendhetünk, a véletlenek szerencsés láncolatán túl mindenek előtt annak köszönhető, hogy a száz évvel ezelőtti, monarchiabeli szellemi életben létezett egy tudatos törekvés is arra nézve, hogy akár a fotográfiai amatőrizmust is beemeljék az alkotó térbe.
Balogh Rudolf: Utászok (Vasárnapi Újság, 1914) |
Érdekességképpen: az első díjazott markát 1000 korona ütötte, a második díjazott 300, a harmadik pedig 100 koronát kapott, ami elég szép summa volt azokban az időkben, amikor 1915-ben a marosvásárhelyi piaci árak a következőképpen alakultak: a marhabélszín kilója 6 K, csirkehús 3 K, cukor 1 K 60 f, száraz paszuly 50 f, vörös hagyma 60 f, 1 liter tejföl 1 K 60 f, 1 métermázsa vágott fa 5 K, egy szekér székely fa feketepiaci áron 32-44 K-ig terjedt.
Az amatőr, önkéntes fotográfusok mozgósítása a harci jelenetek megörökítésére a maga idejében nyilvánvalóan üzleti érdekeket szolgált – hasznot húzni akár a világégés rettenetéből is – , száz év távlatából viszont, a szép számú professzionista fényképész ragyogó munkái mellett – hogy térségünkben hirtelen csak Balogh Rudolfot, André Kertészt, Vidarény Ivánt vagy az ókirályságbeli Costica Acsente pilótából lett haditudósítót említsük, akik nem csupán végigdokumentálták a nagy háborút, de az abból ihletődött látványból alkottak maradandó fotográfiai műveket.
A Kassay János-féle teljesítményekkel kapcsolatban két fajta szemléletet ismerünk: az egyik azon kesereg, hogy mennyi hozzá hasonló emberi teljesítmény, dokumentum vált semmivé, pusztult el a kellő érdeklődés hiánya miatt az idők viharában, a másik épp ellenkezőleg – örvendezni tud a legapróbb felfedezésnek is, amivel ha csak kis léptekben is, de múltunk dokumentációja gazdagodik, kiegészül.
Francis Brown: A Titanic elindul New York felé... (1912) |
Valami hasonló történik velünk is, amikor egy-egy korábban ismeretlen fotótanúságról szerzünk tudomást és látványként idézhetjük fel magunk előtt a történelmi környezetet, a múltbeli történések közegét. Erre tanít ma bennünket Kassay János törzsőrmester évtizedeket átívelő passziója…