Hálás téma, ha az ember úgy kezeli, mint bármely más témát. Tapasztalhattuk, hogy egy-egy tárlaton milyen érdekes helyzeteket kreál a véletlen - pontosabban nem is a véletlen, hanem a hely szelleme; az a tény, hogy szűk térbe zárva, egymásra hatva nyilvánul meg műalkotás és a vele kapcsolatba lépő látogató.
Hegedűs Zsolt a stockholmi Fotografiska csarnokban kiállító Nick Brandt képeinek fogadtatására fókuszált blogjában, sajátos tükörben láttatva az alkotót, hozzáadva valamit a falon függő képek hangulatához - éppen azt, ami a fotográfiát nap mint nap élteti: a befogadás örömét.
2015. május 30., szombat
2015. május 26., kedd
Sylvia Plachy Kolozsváron
A kiállítás plakátja |
Nem szégyellte ugyanis bevallani, hogy ő maga szégyenlős természetű, nem szívesen tolakodik közel egy látványhoz, bár tudja: az újságírónak, a riporternek könnyebb a dolga, hiszen a háttérben is jegyzeteket készíthet, figyelhet, dokumentálódhat. A fotósnak azonban nyíltan a színre kell lépnie, hogy képe megszülethessen, s ez sokszor erkölcsi dilemmákat okoz. Megörökíteni vagy beavatkozni? - teszik fel sokszor a kérdést magukban a fotósok, amikor egy balesetet, szerencsétlenséget látnak s szeretnék rögzíteni. Az amúgy törékeny riporternő válasza: ha segíthetsz, akkor segítsél, ha meg nem, akkor fotózzál! Nagyjából ilyen egyszerű a válasz a dilemmákra - fölösleges sokat problémázni.
Sylvia Plachy: Adrien Brody (1998) |
Sylvia Plachy fotója (1980) |
Sylvia Plachy: Két hölgy Charlestonból |
Címkék:
Adrien Brody,
kiállítás,
Kolozsvár,
Sylvia Plachy
2015. május 25., hétfő
Arcpoétika - másképpen
A kiállító művész (Fotó MCs) |
Van, aki egy nappal a meghívó előtt besurran nyugodt nézelődésre (Fotó MCs) |
Középen: Colin Ford Korniss Péter magyarázatait hallgatja - elégedettek (Fotó MCs) |
Balról jobbra: Ádám Gyula és Korniss Péter a tárlatnyitón (Fotó MCs) |
Sylvia Plachy figyel (Fotó MCs) |
Miklós Csongor fotói |
2015. május 22., péntek
Csíksomlyó - az örök fotótéma
Holnap-holnapután egészen biztos, sok-sok fényképezőgép (telefon, tabloid stb.) kattan rá a csíksomlyói búcsú eseményeire, képvilágára, forgatagára, forma-kínálatára. A búcsút fényképező mindig is tűt keresőnek érezte magát egy szénakazal mellett, s az idők folyamán Csíksomlyó fotós hagyatéka megduzzadt, már-már parttalanná vált. A kezdetekből, a múltból merítettek most Molnár Attiláék és segítő társaik, amikor a Csíksomlyói Községházán (Szék útja 123 sz.) megrendezték a Csíksomlyó az idő tükrében című retró-kiállítást, amit a zarándokok - ha dőt szakítanak rá - szabadon felkereshetnek szombaton-vasárnap. Alább látható az esemény ihletett plakátja.
Foto -Andory Aladics. A kép Gál Bence tulajdona. Plakátterv Creative Design Csíkszereda |
Címkék:
Csíksomlyó,
Molnár Attila,
retró-kiállítás
2015. május 17., vasárnap
A fotó nem tűri a billogokat
Pár napja nyílt meg (a budapesti Örkény Könyvesbolt Cultiris galériájában) egy tanulságos fotótárlat. Az alkotó: Mandur László, aki valamikor politikai színekben gyakran jelen volt a közéletben és a képernyőkön is. A tárlatot pedig Kincses Károly tekintélyes fotóesztéta és -történész nyitotta meg, aki nem rejtette véka alá: számára sose voltak rokonszenvesek a fotózó politikusok. Ám azt is be kellett vallania, hogy jó ideje, mióta megismerkedett Mandur fotográfiáival, rájött, hogy a szerző jobb fotós, mint amilyen politikus. Ezzel kapcsolatban tanulságos gondolatot fejtett ki - érdemes idézni, sokunknak hasznára lehet. "A fénykép nem nagyon tűri a... billogokat, hogy ezt politikus fotózta, azt meg szabósegéd, emezt meg mozdonyvezető. A fénykép ebből a szempontból (de csak ebből) roppant egyszerű dolog. Vagy jó és figyelemre méltó, vagy rossz és akkor fujj, szóra sem érdemes!" (Metamorfózis)
Virtuális távolságból szemlélve a világot, a tárlaton nem lehettem jelen, viszont felkereshetjük Mandur László honlapját és elégséges munkáján át lemérhetjük azt, hogy a tárlatnyitón elmondott kollegiálisan is kritikusi szavak igenis, a helyükön vannak. Mandur jó fotós, érzékeny szemlélője a világnak, s talán még életének politikusi szakasza is a fotográfusi tisztánlátásban erősítette meg szemléletét. A képlet biztató: egy politikus lelépett a pályáról, sebaj, lép helyébe másik. De nyertünk egy összetéveszthetetlenül a saját útját járó fotóst. És ez szinte megfizethetetlen nyereség.
Virtuális távolságból szemlélve a világot, a tárlaton nem lehettem jelen, viszont felkereshetjük Mandur László honlapját és elégséges munkáján át lemérhetjük azt, hogy a tárlatnyitón elmondott kollegiálisan is kritikusi szavak igenis, a helyükön vannak. Mandur jó fotós, érzékeny szemlélője a világnak, s talán még életének politikusi szakasza is a fotográfusi tisztánlátásban erősítette meg szemléletét. A képlet biztató: egy politikus lelépett a pályáról, sebaj, lép helyébe másik. De nyertünk egy összetéveszthetetlenül a saját útját járó fotóst. És ez szinte megfizethetetlen nyereség.
Címkék:
Kincses Károly,
Mandur László,
politika,
tárlatnyitó
2015. május 13., szerda
Az utolsó látogatás
Nemrégiben az Adevarul.ro megrendítő dokumentumfotókat tett közzé az egykori Ada-Kaleh sziget elhordásáról és elpusztításáról. Nem újdonság leírni, hogy az aldunai nagy vízierőmű ártatlan áldozata lett egy romantikus, világörökségi babérokra érdemesült sziget, amely ma már csak emlékekben és fotó /film-dokumentumokban létezik. Meg azok emlékeiben, akik ott születtek és még életben vannak.
Egyikük, egy Svájcban élő festőművésznő megrendítő vallomásban számolt be utolsó látogatásáról felejthetetlen szülőhelyén. A Dunai szigetek blogon közölt vallomásnak az első passzusait ismertetjük itt, de érdemes ellátogatni a folytatásért is.
"Nevem Geafer Adele Gülsen, édesanyám magyar- cseh keverék, édesapám pedig török- német volt. Ezért aztán a családban , hol magyarul, hol németül beszéltünk egymással, illetve a férfiak maguk közt törökül. Családunkban, a katolikus, a lutheránus, a mohamedán vallás egyaránt jelen volt. Utoljára 1967 ben jártam a szigeten. Azon a nyáron, már csak rövid időre mehettem Ada-Kaléhra. Orsován, az állomástól, vagy három kilométert kellett gyalogolnunk édesanyámmal, mire megpillantottuk a szigetet. Ott aztán átkiáltottunk a csónakosnak: Yusuf! Mire ő átevezett hozzánk, hogy átvigyen. Yusuf csontsovány izmos, erősen napbarnított kortalan férfi volt, mert én mindig ugyanolyan öregnek láttam. Ahogy a csónak elindult, le sem vettem a szemem a szigetről, mint mindig, erősen dobogott a szívem, lestem, hátha valaki ismerőst látok. Már messziről feltűnt, hogy mintha megkopaszodott volna a sziget! Hol vannak a fák?! Mikor partra értünk, mellbevágott a látvány: a hatalmas fák tövig kivágva, a parkon át lehetett látni a sziget túloldalára. Micsoda vandál pusztítás, gondoltam.
Nagymama az anyai részről, közel lakott a csónak kikötőhöz. Elindultunk a háza felé, miközben a pusztítás látványától, a dühtől összeszorult a gyomrom. Tavaly még élet volt a szigeten, akkor még fel sem tudtam fogni, hogy egyszer ez megtörténhet; hiszen nagymamám, Lőcsey Gizella, akkor még a könyvesboltot vezette, most pedig a csomagolással küszködik. A nagy házból csak annyit vihet magával, ami a számára Temesváron kiutalt egyszoba konyhás lakásban elfér. Mikor még nagypapámmal fiatalok voltak, Kolozsváron éltek, és nyaralónak vették meg ezt a házat, majd később a második világháború végén, véglegesen ide költöztek.
Közben nagymamámtól megtudtam, hogy az apai nagyszüleim házát, tankokkal lerombolták, miközben, filmre vették. Ómamáékat a strand előtti házba költöztették, ahonnan már a tulajdonosok kivándoroltak Törökországba..."
Folytatása a Dunai szigetek portálon.
Egyikük, egy Svájcban élő festőművésznő megrendítő vallomásban számolt be utolsó látogatásáról felejthetetlen szülőhelyén. A Dunai szigetek blogon közölt vallomásnak az első passzusait ismertetjük itt, de érdemes ellátogatni a folytatásért is.
"Nevem Geafer Adele Gülsen, édesanyám magyar- cseh keverék, édesapám pedig török- német volt. Ezért aztán a családban , hol magyarul, hol németül beszéltünk egymással, illetve a férfiak maguk közt törökül. Családunkban, a katolikus, a lutheránus, a mohamedán vallás egyaránt jelen volt. Utoljára 1967 ben jártam a szigeten. Azon a nyáron, már csak rövid időre mehettem Ada-Kaléhra. Orsován, az állomástól, vagy három kilométert kellett gyalogolnunk édesanyámmal, mire megpillantottuk a szigetet. Ott aztán átkiáltottunk a csónakosnak: Yusuf! Mire ő átevezett hozzánk, hogy átvigyen. Yusuf csontsovány izmos, erősen napbarnított kortalan férfi volt, mert én mindig ugyanolyan öregnek láttam. Ahogy a csónak elindult, le sem vettem a szemem a szigetről, mint mindig, erősen dobogott a szívem, lestem, hátha valaki ismerőst látok. Már messziről feltűnt, hogy mintha megkopaszodott volna a sziget! Hol vannak a fák?! Mikor partra értünk, mellbevágott a látvány: a hatalmas fák tövig kivágva, a parkon át lehetett látni a sziget túloldalára. Micsoda vandál pusztítás, gondoltam.
Nagymama az anyai részről, közel lakott a csónak kikötőhöz. Elindultunk a háza felé, miközben a pusztítás látványától, a dühtől összeszorult a gyomrom. Tavaly még élet volt a szigeten, akkor még fel sem tudtam fogni, hogy egyszer ez megtörténhet; hiszen nagymamám, Lőcsey Gizella, akkor még a könyvesboltot vezette, most pedig a csomagolással küszködik. A nagy házból csak annyit vihet magával, ami a számára Temesváron kiutalt egyszoba konyhás lakásban elfér. Mikor még nagypapámmal fiatalok voltak, Kolozsváron éltek, és nyaralónak vették meg ezt a házat, majd később a második világháború végén, véglegesen ide költöztek.
Közben nagymamámtól megtudtam, hogy az apai nagyszüleim házát, tankokkal lerombolták, miközben, filmre vették. Ómamáékat a strand előtti házba költöztették, ahonnan már a tulajdonosok kivándoroltak Törökországba..."
Folytatása a Dunai szigetek portálon.
Címkék:
Ada-Kaleh,
Dunai szigetek,
Geafer Adele Gülsen,
vízierőmű
2015. május 5., kedd
Capa-sztori: A sziciliai
Sebesült troinai kislány. Szicilia, 1943 Fotó Robert Capa |
A sziciliai partraszállást Capa úgy éli át, mint egy nagy versenyfutást: egyrészt keresik az ellenséget, aki oly gyorsan menekül, hogy szinte föl sem lehet fedezni, másrészt a csapatok azon versengenek, ki jut hamarabb Palermóba, a sziget fővárosába. A filmtekercsek fogynak, a partra szálló szövetséges csapatok rendületlenül haladnak - három hét alatt elérik Palermót. A németek elvonultak, nincsenek sehol, az olasz erők pedig örömmel emelik fel a két kezüket. A népség pedig tombolva ünnepel. A bevonulókkal érkező Capát mindenki sziciliainak nézi, hiszen úgy tűnik, az amerikai katonák mindegyikének van itt egy-egy rokona, barátja, jó ismerőse. Miért tegyenek épp vele kivételt?
"A lakosság azon hányada, amely a férfinemhez tartozott, mindenáron kezet óhajtott rázni velem, az éltesebb nők meg akartak csókolni, a fiatalabbak virággal és gyümölccsel gyömöszölték teli a dzsipet. A fotografálást egyik tevékenység sem mozdította elő különösebben.
Egyetlen puskalövés nélkül érkeztünk el Palermo kapujáig. A harckocsikat vezénylő hadnagy rádión kapcsolatba lépett a főhadiszállással, és engedélyt kért, hogy behatolhasson a városba. Amikor a főhadiszállás értesült, hogy Palermóban nincs semmiféle ellenállás, parancsot adott, hogy álljunk meg, és várjuk be a vezénylő tábornokot. A magunk részéről nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illettük a főhadiszállást, de várakoztunk. Rövidesen befutott a hadtest parancsnoka, Keyes tábornok szárnysegédeinek, valamint a katonai rendőrök népes rajának gyűrűjében. Ez utóbbiak azonmód át is vették a hatalmat, és egy szempillantás alatt lehetetlenné tették a harckocsik, a katonák meg a haditudósítók továbbjutását.
Keyes tábornok utasította a rendőröket, hogy kerítsenek elő az ünneplő tömegből néhány olasz csendőrt. A csendőröket hamarosan előállították. Keyes tábornok közölte velük, hogy a legkevésbé sem érdekli, kollaboránsok-e vagy sem, neki csak egy a fontos: Palermo olasz városparancsnoka. - Yes, yes - bólogattak a csendőrök, de meg se moccantak. A kétségbeesett tábornok tolmácsért fohászkodott, mire felajánlottam szolgálataimat. Valahogy sikerült a csendőrök értésére adnom a lényeget. Elmagyaráztam, hogy a tábornok úr szeretné elkerülni a fölösleges vérontást, és azt akarja, hogy az olasz városparancsnok hirdesse ki a lakosságnak a megadás feltételeit. - Si, si - bólogattak a csendőrök, és két katonai rendőr kíséretében felmásztak egy dzsipre, amely elindult velük a belváros felé.
A dzsip negyedóra múlva visszatért. A hátsó ülésen a két sugárzón vigyorgó csendőr közt egy módfelett boldogtalan olasz dandártábornok gubbasztott. Keyes átvezényelte az izzadó főtisztet a saját parancsnoki gépkocsijába, és ismét kiadta az utasítást a katonai rendőröknek, hogy egy lelket se engedjenek innen tovább. Azzal kitűzött egy fehér zászlót a kocsijára, és úgy látszott, hogy a hadsereg nélkül akarja lebonyolítani Palermo bevételét.
Na, itt pöfög tova az én megadási ceremóniám, gondoltam letörten. De mielőtt a kocsi elindult volna, Keyes tábornok felém fordult.
- Tolmács! Ide! - parancsolta."
A "sziciliai" pedig újabb kényelmetlen helyzetbe került, amiből - nyilván - sikeresen kivágta magát. Sikerült rávennie az olasz tisztet, aki egyszer már megadta magát, hogy ne törődjön a formasággal, tegyen az amerikai parancsnok kedvére, s legfeljebb még egyszer megadja magát - olyan nagy dolog az? Egy olyan háborúban, amit sokan amolyan jó kis buliként élnek át, nyilván mindez nem számít. Csak egy a fontos: az életben maradás. No és - a fényképek...
Címkék:
partraszállás,
Robert Capa,
Szicilia,
tolmács
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)