Az Együtt-Lét már ilyen...

Andres Serrano: Piss Christ (1987)

Egyed Ufó Zoltán is megírta véleményét az Együtt-Lét nemzetközi, kárpát-medencei fotópályázat és nyílt színi tárlat körüli botránnyal kapcsolatban. Szava többszörösen is hiteles lehet, hiszen ő maga is a pályázat résztvevője, kettős nyertese, a képeket leragasztó politikai demonstráció kárvallottja és tapasztalt fotós. Mindezeket figyelembe véve állítja a következőket:


"Engem nagyon fáraszt ez az Együtt-lét körüli buta panaszkodás. A leragasztók megmondták tisztán, tettük a kormánypárt ellen irányult. Nem a kiállítók ellen. Erre néhány székely felkapta a fejét és elkezdett decemberötödikézni. Ennyire frusztráltak azért nem lehetünk, hogy valaki leragasztja képünket, és mi egyből december ötödikével hozakodjunk elő. Hol van a székely bölcsesség, a száraz humor, nem maradt belőle semmi, csak egy nagy frusztráció? A politikusok ma ugyanazt a szerepet töltik be, mint az udvari bohócok több száz évvel ezelőtt, felelősség nélkül beszélhetnek és tehetnek akármit az emberek szórakoztatására. Ez a szerepük, hogy szerepeljenek a porondon, és az emberek röhögjék őket, szórakozzanak rajtuk. De egy bohócra megharagudni butaság. Ugyanolyan butaság, mint ahogy a színházban megharagudni a negatív szerepet játszó színészre. Aztán felháborodott levelet is írni neki még nagyobb butaság.


Nincs egy hete, hogy a Piss Christ nevű fotót Avignonban vandálok megrongálták egy galériában. Egy híres és értékes fotóról van szó, aminek anyagi értéke is nagy. Erre a galéria igazgatója nevetve adott interjút a sajtónak, látszott, hogy alig tudja visszafogni röhögését. És akkor mi itt besavanyodott decemberötödikézéssel fogadjuk, hogy a kiállításunkat valaki "reklámozza". A panaszkodó művész egy siralmas látvány. Apropó művész, mindenütt művészekként hivatkoznak ránk, kiállítókra, pedig az ott kiállított képeknek egynegyede sem művészfotó, inkább dokumentarista fotográfia van ott. Sokkal inkább művészet az a performansz, amit a buta politikusok végeztek ott a ragasztgatással. Azért mondom, hogy buták, mert szerepelni akartak, de nem voltak képesek utánanézni, hogy a kiállítást ki szervezte és mikor, így nem is az ellen tüntettek, ami ellen akartak."


Egyed Ufó barátom. És tudom, hogy komolyan el szokott gondolkozni az élet súlyos kérdésein. Kedvemre való, ahogyan pozitívan reagál le problematikus helyzeteket. Mint ezt is itt. Persze, az említett "Pisis" Krisztus nem csupán ürügy volt a tiltakozásra, hanem annak közvetlen tárgya - a közönség egy része szentségtörésként fogta föl, hogy a fotós a műanyag feszületet saját vizeletébe süllyesztve fotózta le -, de az eset tanulságai érvényesek maradnak.

Egy történelmi körpanoráma

Sepsiszentgyörgy központjában ülök egy padon, háttérben a félig lebontott, a képpé vált csődöt jelképező Bodok-szállóval, előttem egy jókora, fekete-fehér körpanoráma - félkör alakban pannókra ragasztva, a pannók lábazatán pedig jókora betongerendák hevernek - ballasztnak, nehogy az egész szakramentumot felborogassa a szél. Ami ilyenkor, április végén-május elején jó eséllyel kavargatja a levegőt a kárpát-könyökben...


A látvány lenyűgöző. Pedig csak egy reprodukcióról van szó, a lengyel Jan Styka Erdélyi Panorámaként ismert körfestményének reprodukciójáról, mely ha hiányosan is, de romantikusan hatásos képet nyújt az 1848-49-es erdélyi forradalom és szabadságharc 1849. március 11-én vívott nagyszebeni csatájáról, melyben mind Bem apó, mind szeretett adjutánsa, Petőfi Sándor költő is részt vett.


A háromszékiek ajándékba kapták a látványt egyik testvértelepülésüktől, de a kép maga több mint száz éve éli a maga kalandos életét. Történetéről részletesen olvashatunk a Múlt-kor történelmi portálon, ezért most nem mondom itt fel a leckét, még dióhéjban sem, a lényeg az, hogy az 1897-ben készült festmény Styka és neves magyar művészek közös brigádmunkája, s műfajilag félig-meddig elválaszthatatlan a dokumentumfotózástól. Az ábrázolt világot nyugodtan kezelhetjük tényfotográfiaként, s nem csak azért, mert technikailag a fényképezés akkoriban még képtelen volt ekkora feladatot önmagában megoldani, hanem mert mai élete, annak meghosszabbítása, újraélesztése mind-mind fotográfiai eljárásoknak köszönhető.


Köszönöm Bencze Mihály matematika tanárnak és költőnek, aki vette a fáradságot és ha amatőr szinten is, de megörökítette a Sepsiszentgyörgyre érkezett Erdélyi Panorámát és eljuttatta hozzám. Kénytelen voltam folyamatlátványát négy darabba vagdosni, hogy a blogon áttekinthető legyen.

Kakasütés Oltszakadáton

Balázs Attila sorozatára, mintegy "replikaként", Ádám Gyula egészen friss sorozatát nézegetem, amit az idei húsvét hétfőjén a Szeben megyei Oltszakadáton készített a nevezetes kakasütés szokásáról.


Pozsony Ferenc kolozsvári néprajzostól tudjuk, hogy "a falu magyarságának legjelentősebb etnikai ünnepe a húsvét-hétfőn megszervezett kakasütés. Ezen az eseményen nézőkként részt vesznek a románok is. Azt azonban ironikusan jegyzik meg, hogy a feláldozásra kerülő kakast a magyar legények még most is csak azért vásárolják a románoktól, hogy ne a „saját” szárnyasukat kínozzák halálra."


A szokás mozzanatain, amelynek képanyagából válogatás látható a Káfé főnix portálon, viszont egy bővebb képsor is megtekinthető Ádám Gyula fotóblogján, nyilvánvalóan kitetszik, hogy a szerencsétlen kakas (bár amúgy szemrevaló, jól fejlett példány) szerepe csak ürügy az egész szertartásban. Annál sokkal fontosabb a meghordozott viselet, a táncok, a húsvét hétfői rítusok, mindaz, ami az ünnepet élteti, mozgásban tartja.


Túl a néprajzon, a kuriózumon, a képsor mélyebb jelentést is hordoz; számomra mindenképpen azt a dacos küzdelmet testesíti meg, ami ellenállásra, tettleges, konkrét cselekvésre ösztönzi a mindennapjaiban amúgy elmerülő, identitását vesztő ma emberét.

Áldozat vagy kivégzés?

Balázs Attila (Székelyudvarhelyről) húsvét szombatján meglepett egy megrázó, mély igazságtartalmú képsorral. Azóta nézem, időzök fölötte, meg lehet szemlélni a Káfé főnix portálon, ide elég, ha az egyik képet teszem ki - s máris elgondolkodhatunk azon, amire a Káfén történt első bejegyzés utal: ha ilyen az áldozat, ami inkább kivégzésre emlékeztet, akkor inkább nem kell a húsvét...


Megindító, súlyos szavak ezek. A kort, a mai mentalitást vádolják. Azt a szemléletet, hogy megszenteltetjük ugyan a húsvéti falatokat (már ahol ez még szokás), de a húsvéti bárány előteremtése már nélkülöz minden szakralitást. Üzlet, technika, férfimunka. Böllérkéssel végzett mészárlás. Pecsenyeillat és töltött bárány kultusza.


Balázs Attila képi szekvenciái éppen csak végigszaladnak ezen a történeten.Nem szájbarágósan, csupán sejtetően. Cselekvést ábrázol, nem kommentál. A gondolat, a sejtés bennünk születik meg.

Örömkereső lélek

Vancsó Zoltán fotográfus munkássága egy idő óta mind kitartóbban foglalkoztat. Március 14-i beírásomban már bemutattamforma, de Nagycsütörtök lévén, nem hallgathatom el, mennyire megörültem, amikor két irányból is megérkezett hozzám a művész újabb hírlevele, amely felhívja a figyelmet az Emil Cioran idézeteivel feleselő vagy összehangzó, akár pdf-ben is letölthető fotósorozatára (A lelkiismeret orgazmusa), amely egy régi szériának a felújítása.


Ami számomra leginkább figyelemre méltó, az a nyíltság és az önzetlenség, ahogy igen jelentős, szemnek, szívnek és szellemnek egyaránt tetsző művével a közönség elé lép. A filozófiai mélységű, egyben költői erejű, kifejező szövegek szomszédságában a ma meghatározó szellemiségű nagy európai zarándokhelyek életképeiből, emlékvilágából táplálkozó képeskönyve a lélek örömszerző kísérleteiről tesz vallomást, hangsúlyosan éppen a csíksomlyói kegyhelyről és környékéről, de nem marad ki Máriapócs, Fatima, Medugorje, Lourdes sem. Nem szenteskedő, csupán finom, érzékeny megfigyelő, mindent képes befogni és befogadni, legtöbbször azt a tanulságot is, ami a felszín alatt, a mélyben mutatkozik meg, s ami a cioran-i életműben többek között ekként ölt aforisztikusan testet:


"Nincs hit, csak a hit sokféle és egymással kibékíthetetlen formái vannak. A sajátunktól, bármilyen hit legyen is, ne várjunk biztatást: épp csak azt fogja lehetővé tenni, hogy egy kicsit többek legyünk annál, amik öröktől fogva vagyunk…"


Egy csíksomlyói és egy lourdes-i képét a megfelelő Cioran-idézetekkel mindenképpen csatolom.

"Egy vallás önmagában semmi: sorsa azokon múlik, akik elfogadják." (E. Cioran)

"Velünk együtt meghal minden, örökre megszűnik minden. Micsoda előny a halál, micsoda visszaélés! Kisujjunkat sem kell mozdítanunk, és máris a világegyetem urai lettünk, hiszen azt is magunkkal rántjuk a semmibe. Meghalni erkölcstelen." (E. Cioran)

Túszul ejtett fotók? (2)

Vitos Hajnal: Ünnepi díszben (Bogártelke)

Tudom, hogy nem kellemes ezt a témát tovább feszegetni, de az Együtt-Lét kiállítás megcsúfolása körüli vitákat és érzékenységeket nem lesz könnyű elsimítani. Sem azoknak, akik úgy érzik, hogy a tárlat helye nem ott van, ahová hosszú hónapokig kihelyezték, sem azoknak, akik munkájukat érezték lenullázva a politikai happening révén.


Levelet kaptam ma egy jó barátomtól, Vitos Hajnal csíkszeredai fényképésztől, aki a szülei budapesti útján látottakat-tapasztaltakat írja meg nekem, majd keserű gondolatait is papírra veti, hiszen az ő munkái is ott vannak a Parlament előtt, túszául esve a "mindenható" politikának. Nem tehetek mást, mint hangot adok véleményének, hiszen vétek volna a szőnyeg alá söpörni, hogy világunk bármilyen tekintetben, mindinkább ormótlan elefántként viselkedik a porecelánboltban.


"Bevallom őszintén - írja Hajnal -, mennyire sokat jelentett a számunkra (az elején) ez a különlegesnek vélt pályázat. Rendkívül izgalmasnak tűnt, mert a négy nagy fordulóból álló megmérettetés elhúzódó ideje alatt végigkövettük, kinek milyen és hány fotója maradt benn a végső döntéskor. Labancz István barátom úgy fejezte ki magát, hogy ez élete  legnagyobb pályázata. Nekünk ugyanis az volt a vágyunk, hogy szabad téren, nyitottan tehessük közszemlére fotóinkat, ahol az emberek séta közben pillanthassák meg azokat, ne csak akkor, ha kifejezetten kiállításra, galériába járnak.E nagy álmunk teljesült is, s mostanáig élt az a kívánság is bennünk, hogy bárcsak mi is megláthatnánk a helyszínt... viszont jelenleg már minden megváltozott, hiszen ilyen formában a mi művészi hozzáállású, a világ szemlélését színesítő, jószándékú rezgésszinttel üzenő pillanatfelvételeinkkel, furcsa módon politikai harcok eszközévé váltunk, anélkül, hogy mi ezt akartuk volna. Ez nem érdem, hanem szégyen."

Labancz István: Farsangtemetés

Hajnallal mélységesen együtt érzek, akárcsak Labancz Istvánnal is, s mindenkivel, aki mindezek ellenére bízik abban, hogy művészetével jó célokat követ. Álljon itt a pályázaton értékelt egy-egy fotójuk: akik ide látogatnak, a tiszta élményt és szándékot vihetik magukkal.

Túszul ejtett fotók?

Balázs Attila székelyudvarhelyi fotográfus, akinek Tüzeskerék c. sorozata a budapesti Kossuth-téren, a Parlament előtti pannókon került közszemlére (az Együtt-Lét nemzetközi fotópályázat- és kiállítás keretében), aggódó, gondolatébresztő levélben tette szóvá azt, hogy a magyarországi LMP buzgó aktivistái, saját politikai demonstrációjukat akadályoztatva érezve a nyíltszíni fotótárlat helyén, propagandisztikus fotóikkal teleragasztották a pályamunkákat. Magyarán: csúfot űztek a művészek - köztük nagyon sokan határon túli, kárpát-medencei magyar fotográfus - munkájából. 


A nyílt levelet megdöbbenés és magyarázkodás, illetve bocsánatkérés is követte, a történet részletei végigkövethetők a Fotóklikk-en, s nem lenne túl könnyű kibogozni, kinek az oldalán van az igazság, egy azonban biztos: a művészek, akik az egész politikai csetepatét megszenvedték, tulajdonképpen teljesen vétlenek - ugyanakkor védtelenek - minden olyasmitől, ami a magyar parlament előtt folyó csatározásokhoz tapad és megrontja egész életünket, közérzetünket, "együtt-létünket". Ilyen összefüggésben teljesen mindegy azon vitatkozni, hogy a felragasztott röpcék elfedték-e a fotókat vagy "csak" az üres helyeket "töltötték ki". Amellett, hogy az akcióról készült videófelvétel nyilvánvalóan árulkodik arról, hogy a fotóművészet ellen durva agresszió történt, a mentegetőzések nem mentségek. A fotópályázat amúgy boldog résztvevőit akaratukon kívül egy olyan konfrontációba taszították, amiben ők egyáltalán nem akartak részt venni. 


Úgy jártak, mint az ártatlan túszok, akiket odalöknek mások gesztenyéjét kikaparni. Legalább ezt meg lehetett volna spórolni...

Nevetve ragasztják...

"Névjegyek" - mentséggel (?)

Tudom, hogy egy blog sorsa, menete mindenek előtt annak gazdájára tartozik, magánügy (amit nagyon jól kifejez a "kinek mi köze hozzá?" formulánk), de ha csak egyetlen ismerős, jóbarát is akad, aki csalódott, netán türelmetlen vagy egyszerűen kiváncsi rá, hogy mi forog éppen a fejemben, ha huzamosabb ideig és minden magyarázat nélkül elmarad a rendszeres bejegyzés, akkor ha utólag is, de illik tájékoztatni az állandó követőket az okokról.

Nos, péntek óta máig nem fértem géphez; remélem, az átmenetinek tudott állapot hamarosan véget ér. S máris előre bocsátom, hogy ha még hasonló helyzet előadódik, nagyjából ugyanerről lehet szó. A pár nap kiesés viszont alaposan felgyűjtötte mappáimban a reagálásra váró anyagot, ezért most ismét csak nyugtázok, mégpedig a szebeni HMKK-fotótábor résztvevőinek újabb küldeményeivel kapcsolatban. Az előző bejegyzés után ugyanis még jelentkezett Márton Ildikó és Urbán Ádám újabb küldeményekkel, ugyanakkor elmaradt az a jelzés értékű képanyag, amit pedig péntek este számitottam föltenni. 


Az Erdély B. Előd és a Szentes Zágon fotóiról van szó.

Erdély Bálint Előd kisdisznódi seprűkészitője a természettel szoros összhangban élő embert egyik kedvenc poziciójában menti át látványként a számunkra. A munka tárgyára összpontosuló figyelem, a környezet teljes kizárása (témába épülése) a legszigorúbb fotós szabályoknak megfelelve emlékezetes portré létrejöttét segiti elő.

Szentes Zágon grafikai fogantatású kompozicióján viszont, a jól átgondolt folthatásokon túl az értelmi ellentételezés: a távolban látható, felújitott ódon épületegyüttes és a kor szellemét kifejező, ám roncsként szemet szúró gépkocsi-karosszéria súlyt és hangsúlyt adnak a nem mindennapi képnek.

Következő bejegyzésem - egy időre félretéve a "névjegyek" vonulatát - egy olyan dilemmához szól majd hozzá, amelybe a Kossuth-téren, a Parlament előtt berendezett Együtt-lét fotópályázat és tárlat képei és kiállítói kerültek az elmúlt napokban, vétlen áldozataivá válva a türelmetlen és a saját magán kívül másra tekintettel nem lévő politikai küzdelemnek.

"Névjegyek" - nyugtázva

Ezt a megpendülést!


Mintha csak baráti versenyfutásba kezdtek volna, a szebeni fotótáborban részt vevők most jobbnál-jobb képekkel kecsegtetnek azáltal, hogy még melegében elküldik az első, figyelemre méltó trófeáikat. Az elmúlt éjszaka folyamán "névjegyet" kaptam (hol többet, hol kevesebbet) Páll Ákostól, aki Nagyszebenben egyetemista, amatőr fotós, de csíkszeredai születésű és a tábor résztvevőinek rendkívüli meghívottja; Ádám Gyulától, Szőcs Leheltől, Molnár Attilától, Veres Nándortól, Erdély B. Elődtől és Szentes Zágontól.


Mivel ma már csak este kerülök újra internetközelbe, egyelőre csak nyugtázom a kedves küldeményeket, amelyeket a következő napokban hol a főoldalon, hol meg a Titkos albumban közzéteszek. Előlegként hadd álljon itt Páll Ákosnak egy fotográfiája, annak jeléül, hogy értékelhető munkának tartom mindazt, ami tőle érkezett. Falusi utcai jelenete jó szemre és gyors reagálásra vall a helyes beállítások felismerésében.

Fotó: Páll Ákos

"Névjegyek" / 2

Ha már a kommunikáció gyorsaságával hencegtem a reggel, akkor ne átalljam azon melegében jelezni, hogy az Urbán Ádám által küldött "névjegyek" is szerencsésen megérkeztek, a köszönet tehát immár neki is szól. Ádámmal ritkábban váltunk levelet, ezért most mindjárt két munkával is jelezte számomra, hogy ismét Erdélyben járva kedvére van és respektálja azt a szellemet, ami a HMKK-fotótáborokat életben tartja, értelmessé teszi.

Szeretem az Urbán Ádám-féle képi tisztaságot, a komponálás feszességét, ami a témától függetlenül mindig ott dominál a képein. A Bolyai tanító s az általa renováltatott egykori iskola a háttérben olyan harmóniában uralják a látványt, hogy rajtuk kívül minden más csak a beillesztéshez szükséges viszonyítási pont.


A kisdisznódi hegyi templomot dekoratívan körbefogó rés egy romos épület falán amúgy bevett fotográfusi eljárás, ám a kivitelezés módja és a központi téma kiemelése annyira természetes módon kínálja fel a megoldást, hogy a fotósnak nincs is mit töprengenie - csak el kell fogadnia a magát mindig alkalmas pillanatban újra termő konvenciót.

"Névjegyek"

A kommunikáció mindent lebíró hatalmát és esélyeit példázza az a mód, ahogyan sikerül kapcsolatban maradni barátainkkal akkor is, amikor százvalahány kilométerre tartózkodunk egymástól, s szinte a perc törtrésze alatt sikerül képszerű üzenettel jelentkezni.


Így történt, hogy az Ádám Gyula szebeni beköszöntése után hamarosan a fotótábor csapatának más tagjai is jelentkeztek egy-egy "névjeggyel", jeléül annak, hogy nagy élet folyik ott a szebenkörnyéki szórványban: a vendégül látott fotográfusoknak sikerült jól "megkavarniuk" a vidék hétköznapi hangulatát. 


Márton Ildikó ezzel a titokzatos torony-ábrázolással (jobboldalt) jelezte, hogy az építészettel kapcsolatos bármilyen jelenésben és dimenzióban változatlanul otthon van, s az ilyen téma nála mindig emberére talál.


Molnár Attila Bolyáról való jelentkezéséről a pillanat elismételhetetlen meghittsége és pillanatnyi rögtönzöttsége árad: az egymás mellé állított, istállóajtó nyílását kitöltő szomszédok a helybeli megmaradás utolsó mentsváraiként, támoszlopok gyanánt tartósítják a látványt.

Szőcs Lehel, ugyancsak Bolyáról, egy ötgyerekes családfő rafinált portréjával jelzi az egyszerű nagy család jelenlétének hangulatát: a háttérben nadzagra terített, száradni kiaggatott ruhák lengedező halmaza a megsokszorozott élet gondjaira figyelmeztet, a megbillenni látszó családi otthon és a családfő domináns alakja között.

Végül, Veres Nándor hangulatos, húsvéti gondolatokat ébresztő életképe a juhtartó hagyományok máig élő, megújult, a jelenkori igényekhez idomult, mégis végtelenül egyszerű és továbbra is rudimentáris környezetét rögzíti, emberközpontú hitelességgel.

Köszönöm a "névjegyeket!"

Szebeni üdvözlet

Tegnap, még éjfél előtt befutott a 23. HMKK-fotótáborról szóló első életjel: Ádám Gyula üdvözlete. Ami írd és mondd: állt két darab fotóból, no meg abból, hogy a Csapat üdvözletét küldi.


Vagyis mindazok, akik 16-áig Nagyszebenben és a környékbeli, magyarok által is lakott falvakban fotóznak.A két fotó önmagáért beszél. 


Az egyikről - csodaszép, rommá degradálódott, egykori telepes kúria tornácán - ott áll a kilenc tagú csapat.


Meg házigazdák, vendéglátók.


És egy titokzatos kísérő: egy kutya.


A másikról hagyományos népviseletet öltő leányzó áll hátnak nekünk, akit a szokásokban még jártas idős asszony asszisztál.


Boldogan nyugtázom az előre küldött látleletet. 

Ádám Gyula fotói

A költő-fotós

Ira Cohen fotója

Nem Ira Cohen az egyetlen, akiben összefut a poézis és a képírás kiemelkedő tehetsége, de említésünkre mindenképpen méltó - már csak szerteágazó, tartósan valóságközeli, sodró erejű művészeti teljesítménye miatt is. A költészet napján (április 11) nem is találhattam volna testhezállóbb témát, mint ezt a robbanó energiákkal telített világvándort, aki 1935-ben született, de ma is fáradhatatlanul rója a bolygó útjait felolvasni, filmjeit és fotóit bemutatni. 


Élete eleve kalandos: 61-ben hátat fordít az egyetemnek, egy jugoszláv teherhajóval Marokkóba utazik, majd folyóiratot alapít. Ugyanezt teszi később Katmanduban is, de megfordult Etiópiában és Japánban is, s mindvégig fotózott. Éveket élt Amszterdamban is, majd hazaköltözött szülővárosába, New Yorkba. Versei a beat költészet vonulatába illenek be, vagyis minden szabályszerű kánonnal szemben állnak. A 2007-es könyvnapokra jelent meg magyarul, Gyukics Tibor tolmácsolásában Bőségszarú címen válogatott verseinek kötete.


Süketnéma szülei voltak, gyermekkori bronxi környezete is hallássérült. Jelbeszéddel értekezett velük, első verseit is ezen a "nyelven" írta. Így emlékezik erre: 


„Anyám mesélte, hogy sokszor látott, amint kis rágcsáló módjára sétálok az utcán, és az ujjaim állandóan dolgoznak séta közben. Nem tudta elolvasni, hogy mit betűzök, de nyilvánvalóan szavakat betűztem az ujjaimmal. Még ma is csinálok ilyesmit néha.”


Kritikusai szerint költészetében szüntelenül meditál, magával beszél, "motyog" - igazi költő. Fotóival saját látásmódjának megfelelően dokumentálja a világot, amit magába szívott. Egyensúlyozva az öntödében c. alább idézett verséhez egyik jellemző, görbetükör- (mylar) fotózással készített képét illesztette a szerkesztő s nem véletlenül. A speciális eljárás az Ira Cohen találmánya - így talált rá a világegyensúlyra.


Ki voltam egyensúlyozva az öntödében
meg akartam csináltatni magam.
Megtaláltattam az egyensúlyban
és ez akarni késztetett
a vegyértékhez köttettem
akarva megmérettem.
A változások idejével
ennél még furcsábbakká
válunk.

A sztálingrádi fotográfus

A maga idejében - a negyvenes évek végén, közvetlenül a nagy háború után - szenzációszámba ment az a kaland, amit két jeles művészember - John Steinbeck író és Ropert Capa fotográfus - hajtottak végre: 1947-ben közösen, elutaztak a Szovjetunióba. Igaz, a vállalkozást egy bárban ütötték nyélbe, becsületes és alapos poharazgatás közben (a krónika azt is megörökíti, hogy Suissesse-t ittak, ami az ilető bár pincérének a specialitása volt) úgy határoztak, hogy negyven nap alatt beutazzák a Szovjetuniót, hogy megmutassák az amerikaiaknak és a világnak, milyenek valójában az ott élő emberek. Az utazás megtörtént, a könyv megjelent (címe Orosz napló), Capa 70 fotójával, amelyek azóta is közkézen forognak, referencia értékűek.


Igaz, akkoriban, a hidegháborús hangulatban sok támadás is érte a szerzőpárost, hogy nem mutatták be eléggé sötét, leleplező színekben a kommunizmus országát. Hogy nem szolgáltattak anyagot a keleti diktatúra elleni szellemi hadjárathoz. Csakhogy mind Steinbeck, mind Capa vérbeli művészek lévén, nem a propagandával törődtek, hanem tartották magukat az eredeti szándékhoz: megmutatni a nyugati világnak a keleti embert.


Az album egyik kiemelkedő fotója az itt látható sztálingrádi fotográfus. Sokkoló, őszinte, mélységesen emberközeli, meleg vallomás a gyilkos ostrom után feltápászkodó, mindent elölről kezdő, se falu, se város légkörét nem árasztó településről, amely a volga partján sokáig a nagy szovjet vezető, Sztálin nevét viselte. A fotográfus tekintetében nyíló rajongó csodálkozás azért tüneményes, mert nincs benne semmiféle szolgai megalázkodás. Valószínű, hogy a Capa műszaki felszereltségét látva, őszinte elismeréssel bámulta meg a nyugati fotóriporter cuccait. De közben úgy tapad saját masinájához, mint a gazda, aki saját lovát tartja nagy szeretettel kötőféken - még ha sánta is...

A huszonharmadik

Szentes Zágon fotója (Vízaknai HMKK-fotótábor, 2007)

Most kaptam a hírt, hogy a 23. HMKK-fotótábort Nagyszeben és környéke látja vendégül. Íme a pontos sajtóközlemény:

XXIII. HMKK-fotótábor Nagyszebenben és környékén

A Hargita Megyei Kulturális Központ huszonharmadik fotótáborát szervezi a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával együttműködve, április 9–16. között.

A kilenc fotográfus Szeben megye tizenkét, többségében magyarok lakta településére látogat el és örökíti meg azok tájait, gazdagságát, embereit, kultúráját.

A tábor helyszínei: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltinis).

A táborban részt vevő fotográfusok: Ádám Gyula, a tábor művészeti vezetője (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Magyari Hunor (Székelyudvarhely), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda) és Márton Ildikó (Csíkszereda).

 Szervezők:

Hargita Megye Tanácsa

Hargita Megyei Kulturális Központ

Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda

A portya érdekesnek, tartalmasnak ígérkezik, s az eddigi gyakorlattól, a földrajzi körzet növelésével némileg eltérően még nagyobb szabadságot biztosít a résztvevő fotográfusoknak, ami a terep és a tárgy megválasztását illeti. 

Emlékeztetnék rá, hogy a fotótábor alkotócsoportjának már volt egy igen sikeres portyája 2007. áprilisának közepén Vízaknán, amelynek archívumából Szentes Zágon fotóját illesztem ide, emlékeztetőül.

Ízelítő a vízaknai HMKK-fotótábor munkájáról, illetve e fotósrendezvény 2002-2010 közötti évadjairól - itt. 

Blogvizitek (30) - Silviu Gheţie

A Máramarosszigetről származó fotográfus mind a sajtófotóban, mind egyéni művészi teljesítmény tekintetében imponáló háttérrel rendelkezik. Silviu Gheţie név és tekintély ott, ahol megjelenik - tájképei, portréi, jellegzetesen érzékeny emberábrázolási stílusa egy, a környező világot alaposan számon tartó művészemberrel ismertetnek meg.


Többrétegű személyes portálján érdemes elkalandozni - a nem túlzsúfolt, jól megválogatott portfóliók gazdagon kínálják a kifejezőbbnél kifejezőbb életszilánkokat, kompozíciókat, pillanatképeket, amelyeken kivétel nélkül jelen van ennek az érzékeny szemű alkotónak a személyi jele. Ritkán fotózik színesben, mindaz, amit el kíván mondani a világról, számára bőven belefér a fekete-fehér tartományba.


A téli úton kóborló lovak és (feltételezett) gazdáik hangsúlyozott távolságtartása, külön-külön alkotott páros magánya az amúgy néptelen, borongós tájban, amelynek kihaltságáról az úton található ritkás nyomok beszédesen árulkodnak, egy kölcsönösen elfogadott rituálé következménye: a teherhordó állatok közös sorsa elesett, belenyugvó, már-már közömbös külsejükről is leolvasható; a távoli emberalakok pedig a dolgok természetességében megállapodva, patriarchális egyetértésben, gondtalanul haladnak céljuk felé, elvégre az aprómunkát elvégzik helyettük állataik.

Testvér-képek (3)

Fotó: Vasile Dorolti

Ha már ilyen szépen beindult ez a rovat s az élet új és új muníciót biztosít hozzá, hát ne altassuk el.


Vasile Dorolti blogjában fedeztem föl nemrég ezt a Kis, nagyon kis vállalkozások (Intreprinderi mici, foarte mici) című felvételt, és azonnal felöltöltt bennem, hogy hasonló vétetésű, motívumrendszerű fotót láttam Ádám Gyulától, a 2007-es vízaknai HMKK-fotótábor terméséből.


A nyers ipari valóság, a közlekedési és kereskedelmi piktogrammok, szimbolikus ábrázolások díszítőelemként való felhasználása jó ideje kordivat s különféle megnyilvánulási formákat ölt. Az egyik éppen ez, a kerítésekre, melléképületek falára szegezett, látványelemekként kezelt, szabadtéri kiállítássá szervezett gyűjtemény, amelynek a szerepe lenyűgözni, sokkolni a közönséget. Jelezni, hogy aki e trófeákat birtokolja, annak a háta mögött létezik valamilyen mágikus tekintély, erő, amit illik elismerni, vagy legalább is tekintetbe venni.


Nincs mit csodálkozni az ilyen és ehhez hasonló testvér-fotók gyakoriságán. Az élet lépten-nyomon kínálja a rokon-látványokat, rögzítésük, majd későbbi "vetélkedésük", illetve "békés egymás mellett élésük" már a fotográfia történetéhez tartozik.

Fotó: Ádám Gyula