2010. május 31., hétfő

Henning János: A kovács keze


Henning János nem az egyedüli fotós volt a madarasi táborban, aki szívesen elidőzött a kovácsműhelyben. De hogy valami nagyon vonzotta, az rögtön meglátszik ezen a két képen, amelyek az én értelmezésemben szorosan összetartoznak. Azt is mondanám, hogy egyazon történetnek a két pillanatát hordozzák magukon, amelyekben egyaránt a kovács keze a fő szereplő és a meghatározó látvány.

A felső képen ez a kéz pihen, de nem lazán, hanem a következő fogásra készen, már-már összenőve azzal az üllővel, amit a munka "símogatott" annyira fényesre, hogy a fény is hanyattesik rajta. A kézen látható patina, amelynek árnyalata erőteljesen közelít a kalapács nyelének színvilágához, szoros egységbe olvad a szerszámmal.

Ugyanez a kéz, alul, diszkréten és szemérmesen, megkettőződve emelkedik a levegőbe, a kovács feje fölé, hogy keresztülhúzza az ember fején a fölöslegessé vált bőrkötényt. A munkának vége. A kovács lerakja a páncélját. Kilép a szerepéből, munkájának emblémáját felakasztja majd egy szegre, az egész ember - akár egy távolodó, elvesző dallam - megszelidül. Ha nem képről lenne szó, azt mondanám, csupa zene az, amit látok. S ha zenéről lenne szó, biztosan látnám a képet is, amit Henning megörökített: ott bolyong, a kovács megadó pislogásában, a szemhéjak alá rejtőzve, s csak arra vár, hogy a kötény himbálózó súlya elcsendesedjen a láthatatlan kovácsszegen...



2010. május 30., vasárnap

A madarasi csoport


A következő napokban ismét nagy fába vágom a fejszémet. Ez nem panasz, csak bejelentés: hogy tudják előre, mit várhatnak majd ettől a blogtól több mint egy héten át.

A Hargita Megyei Kulturális Központnál most gyülekezik Ádám Gyula központi számítógépén a pünkösdkor zárult csíkmadarasi fotótábor alkotóinak portfóliói. Ahogy gazdagodik az anyag, úgy mutatok majd fel egyet-egyet minden fotográfustól, akik - a résztvevők vallomása szerint - az eddigi leggyümölcsözőbb és legszakmaibb fórumán vettek részt a húsz rendezvényt megért sorozatnak.

A tábor "kalauza", a madarasi Miklós Csongor a tábor végefelé készített egy boldog családi képet, amelyen mindenki rajta van. A teljes létszám nem csak mennyiségi rekorddal ér fel, hanem olyan összetételt eredményezett, amire ritkán van példa a táborok történetében. Nem gyakran fordul elő az, hogy ilyen nagy számban képviseltessék magukat azok a képírók, akiktől bizonyos értelemben szemléletet, módszert és szaktudást is jócskán lehet tanulni, s hogy ezt a lehetőséget a napi házi fotópályázatokon messzemenően ki is használták.

A sort holnap Henning Jánossal nyitom (hátsó sor, balról a második), aki a negyedik HMKK-táborozásán van túl, s a csíkmadarasi termés minden eddiginél dinamikusabbnak, eredményesebbnek bizonyult.

2010. május 28., péntek

Látlelet


E tegnap készült fotó szerzője egy székely-
udvarhelyi stúdió fotográfusa. Nevét nem tudom, de talán most nem is lényeges. A kép maga tipikus emlékfotó, mely 11 órakor készült és délután 4-kor már a kezünkben volt. 17 példányban. Ahányan rajta vagyunk a képen.

A kép "mondanivalója": megörökíteni azt a 17, hetven év körül járó embert, akik valamikor a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakjának 1957-ben induló első évfolyamát alkották. Ennyien élték túl az eltelt évtizedeket.

A felvétel profi munka. Valóságos élvezet volt a fotós vezényszavainak engedelmeskedve összetömörülni, majd belederűsödni a képbe. Munka közben tudtunkra adta, most abban munkálkodik, hogy úgy adja vissza mindenokünk fizimiskáját, hogy számunkra kellemes élmény, benyomás legyen elő-elővenni ezt a képet. Nem tudom, mi a titka, de a csoda valóságosan is megtörtént: mindenki, aki a képen van, egy-két fokkal jobban néz ki, mint az életben. Kevésbé gyűrött, kevésbé gondterhelt, dekoratív és sikeresnek látszik. Apró, kegyes hazugságok ezek, amik akár igazak is lehetnek. Fogadjuk hát ezt el látleletnek, a magunk számára - és talán mindazoknak is kiinduló pont lehet a jövőben, akik szemében ez a viharvert csapat valamiféle jelentőséggel bír majd. Nem áltatjuk magunkat, de azért jó felkészülni minden eshetőségre...

Hátsó sor, balról jobbra: Barabás István, Szilvássy Mária, Árvay Katalin, Molnár Anna, Gyarmath János, Fazakas Csilla, Nyíri Éva, jómagam, Kanduth Erzsébet, Máriás József.
Első sor, balról jobbra: Takács Piroska, Bicsak Margit, Jászberényi Emese, Kerekes Ilona (feleségem), Szlovácsek Ida, Zékány Aranka, Angi Mária.

2010. május 26., szerda

Zenészek, lavórral


A pünkösd előtt zárult csíkmadarasi fotótábor vendége volt Kása Béla fotográfus a Martonvá-
sárhely közeli Tordasról. A tábor törzstagsága már csomagoltforma, amikor az etnofotóiról, s különösen népi zenészportréiról híres képíró megérkezett és a maga diktálta iramban nekiindult fölfedezni magának a felcsíki községet.

Terepismerete, fotós tapasztalata, kommunikációs készsége már többszörösen bizonyított, s elég végiglapozni személyes alkotói portáljának portfólióit, hogy az ember rádöbbenjen arra: az életrajz tömör, kopogó mondatokba foglalt információi halvány jelzései annak a felfedező munkának, amellyel a népi muzsikusok, a vándorcigányokéletét és környezetét megismeri, bejárja és képileg rögzíti.

Közben maga is zenél, folklórt gyűjt, bejárja az erdélyi Kalotaszeget és Mezőséget, Moldvát és a Gyimeseket, de Indiát se hagyja ki a sorból, ahol ugyancsak az ősi kultúrák utolsó óráinak nyomait kutatja.

Itt közölt képe (Magyarpalatkai zenészek, lavórral - 1993) a dokumentarista etnofotós precízségén túl nagyfokú érzelmi azonosulást is kifejez - az egyszerű, lepusztult kerítés előtt üldögélő, muzsikáló pózt felvevő zenészke "orgonasípját" nyers humorral toldja meg a melléjük állított, rozsdás fenekű mosdótál, amely nem csupán dekoráció egy tűnőfélben lévő világból, hanem mintegy cégérként felhívja a figyelmet a dolgok múlandóságára, amely nem csupán pusztulást, szétmállást eredményez, hanem beszédes emlékeket is.

2010. május 25., kedd

Variánsok


Tegnap levelet kaptam Veres Nándor fotográfustól, aki két fotója kíséretében az alábbi kérdést tette föl nekem:

"Szeretném véleményedet kérni, hogy melyik a jobb stb."

Én ezt úgy értelmeztem, hogy rövid képelemzés alapján szolgáltassak számára támpontot ismeretlen céllal, alkotói dilemmája feloldásában. Erőmhöz mérten válaszoltam neki, majd ma reggel, újraolvasva válaszom, úgy éreztem, a Fotótanúban is helye van levelemnek. Tehát:

"Kissé nehéz a feladvány, de igyekszem megfelelni.

Kérdésed kategorikust választ igényel, amit a végén megadok, de előtte jelezném, hogy a két képnek kétféle, egymástól jól szétválasztható, önálló üzenete van. Emellett viszont felfoghatók úgy is, mint egy folyamatnak a két lelkiállapota.

A kép elemeinek összevetéséből úgy tippelem (a levágott állat feldolgozottsága alapján, de akár a generált sorszámot is tekinthetném), hogy a baloldali kép egy korábbi mozzanatot rögzít, amikor a kislány még féligmeddig hivatalosan néz veled szembe, de ez akár a háta mögötti látvány elidegenítő hatásával is magyarázható. A jobboldalin viszont túl van minden idegenkedésen, az állat feldolgozása is már a "tisztább" műveleteknél tart, már mosolyog, ruhájára se ügyel már akkora körülményességgel.

Ha együtt értelmezed a kettőt, nagyon jól passzolnak. De ha csak egyet lehet választani, akkor a baloldali fejezi ki azt a szorongást és hangulatot, ami a marha levágásával jár. Pontosabban: a lényegesebb mondanivaló azon sűrűsödik össze."

El lehet dönteni, mennyiben sikerült közelebb kerülni értelmezésemmel a riportképek velejéhez...

2010. május 24., hétfő

Vasárnap délután


Erőteljesen gazdagodik az általam nagyrabecsült
Vasile Dorolţi fotós blogja. Jellegzetes, tisztán kidolgozott, beszédes képekkel tűnik fel, igen csekély időkihagyásokkal, ami számomra azt sugallja, hogy jól érzi magát fotográfusi bőrében, és azt, amit magának begyűjt, mindjárt értékeli is, s a felbecsülés az esetek nagy többségében - pozitív.

Köznapi témái közé tartozik a nagy előszeretettel ábrázolt máramarosi tradíciók mai megjelenítése, az általános föllazulás mértékének az ábrázolása. A Vasárnap, 3-kor című bejegyzéséhez illesztett fotók például együttesen és külön-külön is azt sugallják, hogy ez a föllazulás a fölöslegesség és a hiábavalóság irányából fertőzi a vidéki életet, a szokásrendet. A hagyományos vásárokban rejlő praktikum mindinkább dekoráció, ezért történhet meg olyan látványos szakadás az áruját szinte hiába kínáló (már-már "pusztába kiáltó") láboskészítő és a háttérben meghúzódó, szinte csak fogalmi szinten létező közönség között. Az árus a megélhetést, a botorkáló tömeg az élményt keresi az eseményben, amely olyan, mintha az égen nem is maga a nap, hanem annak csak halvány árnyéka világítana... Még köt a szokás, de már minden hiába?

2010. május 22., szombat

Somlyó felé


Ha kérdeznék, se tudná Ádám Gyula, hányadik pünkösdi búcsút fényképezte már életében, de ez számára fotográfusként is olyan esemény, amely örökké és újra visszavárja...

Többször kérdeztem tőle, mi az, ami az untig fényképezett témákhoz odavonzzák, hogy nem tud szabadulni hatásuk alól? Vállat vont, ami a kérdés botorságának szólhatott, mert válasza így szólt: a meggyőződés, hogy minden léleképítő eseménynek megvan a maga egyénisége. Évről évre meggyőződött: ha nem venne részt a somlyói búcsún, meghatározó erejű képek hiányzanának munkásságából. S a velük járó örömérzés az életéből.

Idei somlyói képsora - amelyből két fotó itt látható - a kegyhely felé vonulókat helyezi térbe pünkösd szombatjának reggelén; a készülődőket és a vonulókat, azokat, akik a pünkösdi zarándokláshoz szükséges lelki erővel győzik le a természeti akadályokat, hogy a somlyói kegyhelyre érjenek. A két Somlyó nyergében elidőzni, majd a hegyről levonulni már gyerekjáték. Az élet naposabbik oldala - még akkor is, ha felhők, zuhogó eső, tócsák, szélroham kísérik a több mint százezernyi búcsúst. A felfelé vezető út a várakozás, a próba, a küzdelem és a remény útja.

Az életé...


2010. május 21., péntek

Amatőr szemmel a profik nyomában


Kopogtat a pünkösd, s a csíkmadarasi HMKK-fotótábor sátort bontott a tegnap este. Meglepetésül a fotósok elküldték nekem
a községi portál webcímét, amelyen egy helybeli amatőr fotós, Miklós Csongor írt napi beszámolót arról, miként látta a községben tartózkodó profi fotósok munkáját.

Miklós Csongor, aki maga is mindvégig fényképezett a tábor ideje alatt, azt a feladatot kapta a község vezetőségétől, hogy legyen a fotográfusok famulusa, kalauza és gyámolítója, egyengesse útjukat a madarasi valóság göröngyös talaján.

Ennek a gyámolításnak aztán az lett az eredménye, hogy Miklós Csongor felváltva beállt fotósinasnak hol az egyik, hol a másik, hol meg a harmadik mester mellé s azt próbálta ellesni tőlük, hogyan készülnek a jó képek. Krónikájából kitetszik nagy csalódottsága amiatt, hogy menet közben sehogy sem tudta észrevenni, mitől lesz jobb egyik vagy másik felvétel, hiszen a mesterek olyan közvetlenül, feltűnés mentesen és póztalanul végezték a dolgukat, hogy mindig csak az esti termés-szemle során derült ki, hogy milyen kincsekre vadásztak egész nap. Miklós Csongornak be kellett vallania: a fotósok mellett maga is felfedezett egy másik Csíkmadarast, azt, amiben élt, de sosem vett észre.

Utolsó napon pedig, déltájban kivetítette saját fotóit is a búcsúzkodó vendégek előtt, így azok is megláthatták, miként rögzítette őket egy kíváncsi, tanulni vágyó szem.

"Azt mondták jó volt magukat „kívülről" figyelni. Ez nekem is megnyugvás, hogy nem csak nekem érte meg ott lenni velük, hanem ők is visszakaphatnak valamit cserébe a „tanfolyamért" - írja a krónika vége felé Miklós Csongor. Tanúságként pedig két tapasztalt fotográfus ihletett portréját vettük kölcsön a portálról(balról jobbra: Bálint Zsigmond és Gaina Dorel), amint a vetítővászonról farkasszemet néznek a háziközönséggel: arcukon, testük tartásában a jól végzett munka derűs nyugalma munkál...

A csíkmadarasi, 20. HMKK-fotótáborban részt vett fotósok: Ádám Gyula (Csíkszereda), Antal Imre (Bécs, Ausztria), Balázs Attila (Székelyudvarhely), Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Erdély Bálint Előd (Székelyudvarhely), Găină Gerendi Dorel (Kolozsvár), Haris László (Budapest), Henning János (Sepsiszentgyörgy), Homoga József (Salgotarján, Magyarország), Kása Béla (Tordás, Magyaroszág), Magyari Hunor (Székelyudvarhely), Molnár Attila (Csíkszereda), Szentes Zágon (Kolozsvár), Veres Nándor (Csíkszereda).

2010. május 20., csütörtök

Arc a falon

A minap emlékszobát avattak Domokos Géza tiszteletére Zágonban.

Hogy valójában kicsoda is DG, azt egyszuszra úgy lehetne meghatározni, hogy olyan erdélyi atyánkfia, aki az 1989 előtti romániai politikai érában lett felelős értelmiségi,s alakította úgy az életét, hogy bár az akkori rendszer kiválasztottja volt, helyzetét nemzetisége és a kisember érdekében hasznosítsa. Ezért lehetett józan kultúraszervező és politikus a rendszerváltás után is...

Persze, mindez az én olvasatom, mások másként látják DG pályafutását, irigyelvén tőle a sikeresen megkötött kompromisszumok ma is látható hozadékát, eredményét. De még mindig vannak elegen, tisztelettudó józanok, akik a politikai teljesítményt nem a szavak hangerejében, hanem a tettek tartósságában mérik. Az emlékszobát is ők járták ki DG szülőfalujában, ahol a pár éve elhunyt erdélyi közemberünk nyugszik. A szoba egyik falára ez a ff fotográfia került - Ádám Gyula archív felvétele -, amely vitathatatlan dokumentumértékén felül is kiemelkedő alkotás, a Domokost ábrázoló sok fotótanúság közül is az egyik legkifejezőbb, legmaradandóbb. Művészi értékeihez értelemszerűen hozzátartoznak azok a műszaki adatok is, melyek lehetővé tették a muzeális célokra való felnagyítását szobafalnyi méretben. A képen a művelődésszervező és politikus legfontosabb és legjellemzőbb létformáját tette kézzelfoghatóvá a művész: a vívódó töprengést, a magába mélyedést. Azt a ritka képességet és felelősséget, amivel egy ember a történteket mindig magán, a saját felelősségén átszűrve tudja értékelni. Amikor a gomolygó gondolatai tisztuló formában rendre benépesítik az arcot, a gesztust, a tekintet fényét...

Ez a portré méltó képviselője annak a példának, amire azt szokás mondani, jócskán használatos poétikai közfordulattal: ércnél maradandóbb...

2010. május 19., szerda

Dohány és füst


Mennyit füstöltem életemben! Ezt csak az tudja megmondani, aki passzív dohányosként elszenvedte mellettem az életnek azt a részét, amelyben az egyik kezemben szinte örökké füstölgött a cigaretta. Legtöbbször a rosszféle kapadohány. Úgy, ahogy Morvai Pál egyszerű, de mindent kifejező fotója sugallja: örökké kézügyben, gyűrött tasakban, időről időre kiürített hamutartó mellett, gépiesen, köhögve-fújva: A munka hevében...

Igaz, a fotó már szerepelt egyszer egy tavalyi bejegyzésemben, de illőnek láttam megismételni, mert amiről alább szólok, újabb tanulságok kiindulópontja lehet - akár fotós szempontból is.

Ma reggel arról szereztem tudomást, hogy bizonyos Hornyák Balázs, egy ártatlan hobbitól (cigarettás dobozokat, dohánycsomagoló anyagokat gyűjtött) eljutott oda, hogy egy ötlet és adatgazdag, dokumentumfotókkal, történetekkel, kultúrtörténeti adalékokkal körített eleven honlapot alapított, amely távolról sem a dohányzás dicséretét zengi, hanem úgy tekinti a jelenséget, mint amely hosszan végigkísérte az emberiség történetét s ma sem úgy néz ki, hogy leáldozóban lenne.

Érdekes módon, a gyűjtő és családja egyáltalán nem dohányzik, az érdeklődés kimondottan szellemi, s ez meg is látszik a téma tálalásán: nála majd minden leletnek megvan a maga története: hogyan bukkant rá, mit lehet tudni róla, mire lehet belőle következtetni. "Gyűjteményemben az egyik legfantasztikusabb története egy 1918-ban, Kolozsvárott gyártott "Magyar" pipadohánynak van - írja a beharangozóban. - . Egy ház bontásánál találtak rá, az ács véletlenül az egyik gerendán felejtette és bedeszkázták. Ott várt rám 90 éven keresztül. Ilyen és ehhez hasonló történetek és számtalan érdekesség rejlik a dohány hazai történétében..."

Ha lehet javasolni valamit - és miért ne lehetne? blogok között ez kimondottan üdvös dolog -, akkor a portál szellemi horizontját nagyban emelné, ha a dohányzással kapcsolatos fotókat is gyűjtené. Gondolom, fotósok is vállalkoznának rá, hogy gazdagítsanak egy ilyen jellegű galériát; a Fotótanúban itt közölt fotóra máris számíthat: az egykori bukaresti Előre c. napilap Sötétkamra c. rovatának archívumából származik...

2010. május 18., kedd

Rafi, a költő

Három évvel ezelőtt jelent meg a Gyergyószárhegyen élő cigány–magyar költő, Rafi Lajos első verseskötete, a Földhöz vert csoda. A kuriózumnak számító megjelenés útját számos barátja, biztatója egyengette, annak idején egyre-másra jelentek meg a sajátos hangot megütő költőt felfedező beszámolók és interjúk. Ferenczi Attila (tanár, író), Rafi Lajos gyermekkori jópajtása jellemezte így a költő helyzetét: " „a magyar közösség természetesen nem magyarként, a cigányközösség természetellenesen nem cigányként” tartja számon.

Rafi Lajos különben csatornabádogosságból tartja fenn népes családját. De helyzetén nem csodálkozni kell, inkább jó lenne, ha az ilyen és ehhez hasonló kiugró esetek arra sarkallnának bennünket, hogy sematikus romaképünkbe egyre több valós emberi jellemet és arcot integráljunk. Rafi versei ugyanis túllépték ma már a magyar nyelv határait. Az újjászületett Káfé portál - ettől arrafelé Káfé főnix-ként jegyezzük meg - hozta a hírt, hogy nemrégiben svédre fordított gyűjteménye jelent meg Ove Berglund fordításában, aki a következő magyar költőket tolmácsolta svédül: József Attila, Babits Mihály, Kányádi Sándor, Weöres Sándor, Radnóti Miklós.

Ehhez a hírhez illeszkedik Baricz-Tamás Imola: Rafi Lajos otthon c. portréfotója, amely remekül ábrázolja azt a belső feszültséget, amit az alkotóban köztes társadalmi helyzete vált ki. Ugyanakkor nagyfokú magabiztosság, derű is sugárzik róla. Előtérbe helyezett, szó szerint is teremtő keze pedig meghatározó részlete a portrénak. Egyik kritikusa úgy látja, hogy Rafi sokkal érettebb, föld- és életközelibb, mint a mai költők általában, én pedig egyik versének néhány sorát vélem visszahallani elszánt, határozott arcvonásairól: "Mint nagy vizek zúgása/őrlő agyam ez a zuhogó társadalom, /Rám kiabálják, hogy semmi vagyok. /Mégis csak fúvom a bolond dalom." (Prológus)

2010. május 17., hétfő

Villámcsapás


Májusi április... Valahogy így jellemezhető az a viharsorozat, amely átsöpör most Európa felett, itt forog és dühöng felettünk, körülöttünk, ontja magából a vizet, az energiát, istennyilákkal lövöldöz...

Égiháborút, villámlást fotózni nem valami hálás feladat. Föltéve, hogy a legtöbb kísérlet inkább csak tanulsággal jár, amelynek nyomán lassan kialakul az a reflexsorozat, ami majd önműködően bekapcsol a fotósnál, mikor vihar közeledik és ágaskodni kezd benne az ambíció is...

A csíkszeredai André Zsuzsa tavalyelőtti vihar "lenyomatát" mutatja be itteni dokumentumfotóján. Bevallottan kísérlet gyanánt készült, egy egész sorozat részeként, amelyekből ez tűnt a leglátványosabbnak, illetve kiegyensúlyozottnak is egyúttal, hiszen a fotó egyaránt ábrázolja a természeti jelenség fenségét, és a terror alatt meglapuló, sötétbe burkolózott, reszkető világ sejtelmes burkát. A fotós sokat bíz a képzeletre, igyekszik nem tuningolni, sminkelni a látványon, a felhők keretezte égi fényjátékok már.már önmaguktól helyezkedtek el a kép átlójában, mintha bérelt helyük lenne ottan, s az eső függönye jótékonyan permetez a világra, hiszen mégsem április van - immár májusban járunk...

2010. május 15., szombat

Az élet mint Life


A
Life magazin alakuló tudatom legendái között vezető helyen szerepel. Jóformán értelmét sem ismertem a szónak, de azt már tudtam, hogy ami hozzá kapcsolódik, az nagyon fontos, grandiózus lehet. És valahogy most sincsen ez másként. Mikor pedig már tudom, hogy a patinás, már csak a világhálón élő lap az Élet szóval a homlokán tündököl közel két századon át, s megjelenése során akkora fotóarchívumot hozott létre, amit bármelyik múzeumunk, adatbázisunk megirigyelhetne.

A Google, amely globális hálózatával és pénzügyi erejével szívesen törekszik az élre óriás projektjeivel, most digitalizálni kezdte az archívumot, amelynek mintegy 20 százaléka már elérhető a világhálón. S benne egyszerű keresési elvek alapján turkálni lehet az egész újkori történelemben, egészen napjainkig.

Molnár Attila barátom, aki szemfülesen továbbította nekem a hírt, komoly lépésnek nevezte ezt a lehetőséget, hiszen a párjukat ritkító felvételeket, dokumentumfotókat - akár a legtávolabbi időkből is - igen jó minőségben tanulmányozhatjuk, élvezhetjük, anélkül, hogy az eredeti megsérülne. S nem győzöm hangsúlyozni: mindezt egy kattintással, világméretekben!

A blogom számára sok hezitálás után a legendás angol királynő, Victoria egyik remek portréját választottam, amely 1891-ből ábrázolja az angol biztonság hosszú korszakát jelképező asszonyszemélyt. A biztonságos, magasba emelt gőg, a fejedelmi testtartás és ajakbigyesztés valami rendkívül visszataszító póriassággal, durvasággal elegyedik. Ha valaki nem tudná, kivel állunk szemben, akár egy jól öltözött fogadósnénak is gondolhatná, akit a fotografálás kedvéért kiöltöztettek...

De ebből ennyi elég, inkább éljünk a Life felkínálta hiteles búvárkodás lehetőségével abban a világtörténelemben, amiről eddig inkább szavakban tájékozódhattunk.

2010. május 14., péntek

Mezőségi mindennapok


Tárlat tárlat hátán...

Tavasszal szorgalma-
sabbak lennének a fotósok? Az emberiség - és mondhatni, az egész élővilág - mindenesetre aktívabb, mint minden más szakában az évnek. A mindennapok rendje szerint ugyanis a tél túl hideg, a nyár túl meleg, az ősz túl esős - egyedül a nyár reményteljes, enigmatikus, biztató...

Bálint Zsigmondnak tegnap nyílt mesés mezőségi fotóiból kiállítás a marosvásárhelyi Várgalériában. Vastagfalú, patinás helyiségekben. (Úgy látszik, Erdélyben a történelmi maradványok rendre művészi alkotásokkal népesülnek be - és jó, ha benépesülnek!)

A fotóst jól ismerem még fekete-fehér korszakából, amikor a Mezőség és a Sóvidék falvait járva néprajzi érdeklődéssel és szorgalommal fotózott mindent: gereblyétől a szalmakalapon át a fonóbeli életjelenetekig. És most, a hetvenen is túl járja a terepet. Pedig élhetne eddigi terméséből, megszámlálhatatlan sokaságú trófeáiból. De őt a feldolgozás mellett még mindig a begyűjtés varázsa élteti. Éppen csak megnyitotta kiállítását, s már igyekezik is Csíkmadarasra, a 20. HMKK-táborba, amelynek egyik kiemelt meghívottja. Mint olyan, aki eddig valamennyi tábort megtisztelte jelenlétével. (Akárcsak Ádám Gyula, aki a tárlatról szóló képes híradást hozta blogjában; a képek pár órával a verniszázs előtt készültek...)

2010. május 13., csütörtök

Tükör

Jubileumra készül a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) fotótábora: hétfőn nyílik meg hivatalosan a huszadik, Csíkmadaras községben, amely közel ugyan a megyeszékhely Csíkszeredához, de még őriz valamit hagyományaiból. Az oda igyekvő fotósok dolga - akik már holnaputántól kezdve megtelepednek a községben és dolgozni kezdenek - kideríteni, tanúságot tenni, hogy ez a városközelség mit hagyott meg az élet hagyományosabb arcából.

De a jubileum annak szól, hogy 2002-től mostanig 19 erdélyi és csángóföldi helységből, mintegy 50 hazai és anyaországbeli fotós kapcsolódott be - ki egyszer, ki többször - ebbe a dokumentarista célzatú, de művészi színvonalú képi értékmentésbe. Az eseményre készülve igyekeztem kiegészíteni az utolsó táborok anyagával azt az immár közel 500 képből álló galériát, amely képekkel és dokumentumokkal mutatja be az eddigi táborok tevékenységét.

A Fotótanú ugyan foglalkozott már a csíkszentdomokosi és a külsőrekecsini terméssel, viszont nem ejtett szót a székelyzsombori kiruccanásról. Pedig ott, már túl Hargita megye határán, Kőhalom fölött, hagyományőrző, szorgos székely faluban húzódnak meg a zsomboriak, s őrzik azt, amijük még maradt. Mindezekről a képek híven beszélnek. Veres Nándor enteriőrje számomra különös jelképpel bír: mintegy magába sűríti küldetésük leglényegét: a kép általi világmentés perspektíváját és fakuló patináját. Mert nehogy azt higgyük, hogy képrögzítő anyagaink, adathordozóink míg a világ megőrzik nyomunkat, értékeinket. A mentés minden kor időről időre jól kiszabott, hagyatékolt feladata. Amit ma megmentünk, az esetleg jó eséllyel pályázhat arra, hogy akadnak majd utódaink, akik gesztusunkat újrajátszva-felismerve teszik azt, ami a dolguk. A tükör mélyéről felködlő zsombori házaspár már-már éteri alakok: tartósan odaillesztve a kopott családi fotók mellé, figyelmeztetőnek...

2010. május 12., szerda

Fehér Halál


Tegnap este felhívott Danis János, hogy megköszönje közreműködé-
semet május 6-i tárlatnyitójában. (Aznapi bejegyzésem nem volt más, mint a megnyitón mondott köszöntő-értékelő beszéd...). Túljutván beszélgetésünk eme protokolláris, mégis természetes és mindkettőnk számára fontos pontján, János megkérdezte: mi van a Káfé portállal? Hiszen azon meglehetősen szép fotós jelenléte volt, emlékszik arra a hangulatos galériára, amit 2006-os Vándorkamera c. kiállítása nyomán szerkesztettem oda. A napokban próbálta megnyitni és a portál címén hibajelzés ugrott be...

Elmondtam neki mindazt, amit a Káfé tündökléséről és mostani haláláról tudok; hogy a rajta felhalmozott anyag úgy tűnik, semmibe ment. Megtörténhet, hogy újra beindul, halottaiból föltámad, felfőnixkedi magát, de jelenleg az a helyzet, hogy sok bejegyzésemben szerepel utalás a valamikor a Káfén meglévő galériákra, képgyűjteményekre, írásokra... Ezek most mind hibajelzéssel válaszolnak, használhatatlanok... Jókora időre lenne szükségem, hogy valamennyi bejegyzést átböngésszem és kiiktassam a hibás linkeket, illetve újra építsem, más portálon, az elsinkófált galériákat.

Ma reggel, amikor elhatároztam, hogy a Fotótanúban szóvá teszem a dolgot, az is eszembe jutott, hogy nem lenne szép csupán ilyen kurtán-furcsán közölni a tényállást; a hajdani Danis-galéria anyaga itt szunnyad a számítógépemen, fél órai munkával helyreállítható, grafikai környezete talán nem lesz annyira csinos, de kiegészíthetem mai információkkal...

És így történt, hogy újjászületett a Vándorkamera. És a blogban a rá való egyéb hivatkozások, linkek is élnek. És mi is élünk, amíg le nem kaszál bennünket egy figura, akit Danis János remek felvételén egyszerűen csak úgy hívnak, hogy a Fehér Halál...

2010. május 10., hétfő

Álarc


Hajdú Tamás fotóblogján az utóbbi időben elszaporodtak az állatfotók. Feltételezem, hogy határozott szándékkal történik mindez nála, hiszen az emberétől különböző - és ahhoz mégis oly sok szállal kötődő, nem egyszer hasonló (hogy ne mondjam: azonos) - élővilág képi alakzatai legalább olyan jelentésesek számunkra, mintha a homo sapiens mai egyedeit fotóznánk.

A fotós ezzel az átlényegített, állatvilágba vetített vízióval kitűnően ábrázolja a magány, a számkivetettség, a megfontolt tűnődés vagy akár az agresszió lenyomatát, jelbeszédét. A kis semmi, általam bodobácsnak ismert bogár, amely nyüzsgésével megeleveníti a körülöttünk lévő természetet, falakon, kövek alatt, fák törzsén, fűben, kerítésen s még az ég tudja, merre rohangál, Hajdú képén felnagyítva, a sötét háttérbe illeszkedve, egyenesen kemény, ijesztő maszkot ír le páncélzatával, álcaként szolgáló díszeivel...

De hiszen mindannyian beöltözünk az életünkhöz szükséges apróbb-nagyobb képmutatás, szerepjáték követelményeihez igazodva, hogy megérhessük a holnapot, meg az azutáni napot, hogy el ne tapossanak, hogy tartsanak tőlünk, hogy számon tartsanak... Lám csak, mire (is) jó az állatfotó!

2010. május 8., szombat

A "szolgálatos"


Évről évre készítek fényképeket az erkélyünkön nyíló amaryli-
szekről. Furcsa virág ez: egy évben egyszer nekiveselkedik a hagymája, bő levélzetet-bimbózatot ereszt, megjelenik rajta négy-öt gyönyörű nyílás, aztán egy hét-tíz nap alatt szemünk láttára cseperedik serdülővé, majd érett, telt egyeddé, majd hajlik bele az élemedett korba, az öregségbe. Egy teljes fejlődési ív pár nap alatt, s utána a hallgatás, a bezárkózás, a hagymába rejtőzés, az áttelelés - a túlélés - művelete következik, s mi várjuk a következő évadot, hogy a csoda újra bekövetkezzék...

Képeim a legcsekélyebb művészi igény nélkül készülnek. Messze kerülök minden beállítást, a lényeg azon van, hogy a virág teljes pompájában, minden oldalról becserkészve, dokumentáltan is megmaradjon nem csupán romló emlékezetünkben, hanem tanúságként is.

Voltak évek, amikor ünnepek évadján szétküldözgettük rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek a látványt, részesüljenek ők is belőle. Az idén valahogy megkésett minden: vagy az ünnepi alkalmak - karácsony, húsvét - voltak túl korán, vagy a virágok késlekedtek. Így most csak a blogban kapnak helyett, amikor még kívánatosan gyönyörűek, de már diszkréten kerülgeti őket a dekadencia teltkarcsúsága - "szolgálatos fotótanúként"; majd részükről egy évig újabb néma csend...

2010. május 7., péntek

A prímás halála


Nem ismertem Fehér Márton külsőrekecsini prímást - ahogy Ádám Gyula írja, a csángó népzene egyik utolsó hiteles megszólaltatóját -, s most a fotós blogjából nyugtázom: május elsején, 76 esztendős korában elhunyt. Nem volt se túl fiatal, se túl idős, de mint minden ember s mint szakmaként űzött művészetének mestere, egyedi és pótolhatatlan.

Gyakorta ismétlődő modellek Ádám Gyula objektívje előtt a népi zenészek. Olyan közegben élnek, amelyben a fotós otthonosan érzi magát. Amikor úgy fotózza bensőségesen ismert jó embereit, hogy közben az ő szívében is dallamra fakadnak az emberi sorsok, de ez a dallam valahogy nem hangokban, hanem fényhullámokban, fény-árny relációkban jut kifejezésre.

A prímás szembenéz a fotóssal. Egészen biztosan tudom, hogy nem a vakon csillogó üveglencsét látja, hanem az ismerős embert, aki mögötte szöszmötöl. Aki nem azért bújik a gépe mögé, hogy elrejtőzzék, hanem hogy eggyé váljon azzal az egyetlen varázsszemmel, amely megcélozza a modell lelkét, és jöhet immár bármilyen halál, az örök élet illúziójával, derengésével az arcán, emléknek s dallamnak itt marad nekünk.

Nyugodjék békében...

2010. május 6., csütörtök

Feketén, fehéren


Négy évvel ezelőtt, ugyanebben a teremben indítottuk útjára a gödöllői Danis János Vándorkamerá-ját; azt a sokszínű, üde, mindenek előtt Erdélyre, a Székelyföldre hangolt fotótárlatot, ami a későbbiekben mindenhová érvényes útlevele lett a fotografálás világában.

Azt mondtam, indítottuk, hiszen abban tevőlegesen és önzetlenül résztvett számos helybeli művészbarátja, a fotóstársadalom, akik most is ugyanazzal az érzéssel és ragaszkodással segítettek tető alá hozni a mai tárlatot.

Szívesen tettem eleget akkor is a feladatnak, hogy riporteri kíváncsiskodásommal, biztató szavaimmal elmessem a tárlatavató képzeletbeli szalagját, s teszek eleget most is, amikor új visszatérésével, az eltelt időszakban meghirdetett fényírói programjával - mármint elszánásával, hogy ezúttal feketén, fehéren láttatja a világot - Danis János a továbblépésnek, a művészi útkeresésnek kíván eleget tenni.

Egy ilyen szándék, bár merész kihívás, tulajdonképpen nem új, hiszen a különféle technikák, mint kiderült, nem csupán történelmileg igazoltak és indokoltak a fotóművészetben, hanem egyre gazdagodó eszköztárral állnak a kifejezéshez adekvát eljárást kereső jelenkori fotós rendelkezésére.

Danis János esetében úgy is felfoghatnánk mindezt, hogy amikor a fényírás még csak a fekete-fehér technikát ismerte és gyakorolta, a korabeli művész magától értetődő kényszerűségből lépett volna arra az útra, amit viszont ma szabad akaratából és alternatív megoldásként, lehetőségként választ a ma fotósa. A Kényszerűség és a Szabadság között óriási a távolság, akár a hideg és a meleg - vagy bármilyen más véglet, pólus - között, de azért megvannak a közös érintkezési pontjaik is; példának okáért a nulla fokban, vagy sarkok esetében az Egyenlítőnél. Ez az a zóna, amelyben minden megeshet, illetve akár semmi sem történhet. Tulajdonképpen a kölcsönösen szabad átjárás egyikből a másikba az, ami mozgásba hoz mindent, válik értékteremtővé, amikor mind a két póluson otthonosan, a hely specifikus szellemének megfelelően tudunk élni, megkapaszkodni, önmagunkat kifejezni.

Jól látja Danis János, és ez a tárlata, a hozzá fűződő kísérlete is bizonyítja, hogy az opciója nem lehet kizárólagos, a fekete-fehéret választó művész nem tagadhatja meg mereven a színek világát, nem játssza el újra a fotótörténetnek azt a mind jobban távolodó korszakát, amelyre ma sokan nosztalgiával emlékezve tekintünk, s amelynek művelői mit nem adtak volna, ha birtokukban tudják a későbbi isteni tudást: a látvány természetes színekben rögzítésének kunsztját!

Ma még nem tudni, meddig kívánja folytatni ezt a kísérletét és hová kíván általa eljutni Danis János; feltételezhetően addig, amíg minden hasznos tanulságnak a birtokában, csalhatatlanul és pillanatok alatt el tudja majd dönteni, hogy mikor érdemes fekete-fehéren láttatni a képet és mikor nem szabad feladni a teljes értékű világlátás és -láttatás lehetőségét, illetve tudatosodik benne, hogy az eljárások és a technikák még sok titkot és új, ismeretlen esélyeket rejtegetnek.

Felfedezésükhöz kívánjunk a művésznek erős ambíciót, kitartó elmélyültséget és sok szerencsét!

Csíkszereda, 2010. április 6.

Cseke Gábor

Illusztráció: a kiállítás katalógusának fedőlapja

(Elhangzik ma délután, a csíkszeredai Kriterion Galériában, Danis János Feketén, fehéren c. fotótárlatának megnyitásán)

2010. május 5., szerda

Nyírfakéreg


Molnár Attila barátom, a fotótörténet ifjú szakembere és kutatója, archív trófeák szenvedélyes gyűjtője hívta fel a figyelmemet erre a levelező lapra, amelynek látszólag nem sok köze van a fotográfiához, mégis szóba hozom.

Ez az egyszerű tábori levelezőlap, akár egy dokumentumfelvétel, hűen ábrázolja azt a kényszerhelyzetet, amikor az olasz fronton, kommunikációs kedvében s megfelelő levélírókészlet hiányában, vitéz Balla Vincze kerített valahonnan egy nyírfakéreg lemezt és arra rótta fel haza szánt sorait, távoli nejének címezve. A különös textúrájú, sajátos hangulatú tábori lap fennmaradt a családi örökségben, s az unoka, Horváth Zoltán helyezte el egy szegedi közösségi portálon mint érdekességet arra nézvést, hogy mekkora ötletes úr tud lenni olykor a szükség...

A történet itt véget is érne, ha nem képzeltem volna e tenyérnyi nyírfakéregre hirtelen egy fotográfiát. Micsoda régies árnyalatokat, hatásokat lehetne kihozni olyan fotóanyagon, amelynek fényérzékeny rétegét nem üvegre, nem is kartonra, papírra, kerámiára, fémlemezre stb. vitték föl, hanem éppenséggel faháncsra, méghozzá a nyírfáéra! Meg is kérdeztem Attilától, tud-e arról, hogy használták a nyírfakérget fotópapírnak? Ő se tudhat mindent, válaszolta, de még nem késő, a fotográfiában minden út nyitva áll, előre és hátra lehet haladni rajtuk, a technikában nem létezik visszalépés, csak opció, kísérlet - örök próbálkozás az egész fényírás, művésznek és az eljárás technológusának egyaránt. Csak míg az utóbbi az optika törvényeinek határait feszegeti, addig az előbbi semmit sem feledve, szabadon játszik a fotótörténet regiszterén.

Kíváncsian várom, hogy egyszer majd felbukkan az a nyírfakéreg fotó is valahol...

2010. május 4., kedd

Életút


Ma délután fiatal, magát fotográfiával eljegyezni kívánó fiatalember, Sütő Gábor bemutatkozó tárlatát készülök megnyitni, többedma-
gammal. És felkérésre - mint mindig.

Magamtól nem szoktam felajánlkozni, hiszen ítélkezéshez nincs se erőm, se kompetenciám; amúgy kedvem sincs osztani az észt. Hogy megmondjam, ki a művész és ki nem az. Hogy ki viszi valamire és ki nem. Ebben aztán senki se lehet csalhatatlan...

Elmondani viszont, hogy mire gondolok az alkotásokra tekintve - ennyi még belefér a feladatba.

Sütő Gábor az itt látható fotóját "áldozta föl" arra, hogy meghívót szerkesszen barátainak, ismerőseinek. A kép ekképpen telitalálat - ahhoz is, ami a tárlat címe maga (Életutak), de ahhoz még inkább, amint a fiatal fotós akaratlanul is átvilágítja saját magát, szándékait.

A látvány egésze egyfajta tétova megdermedtség, várakozás. Lovas és lova kivárva figyelnek: itt vagyunk, készen állunk, mi következik ezután? Mintha egyenesen a fotóstól várnák az eligazítást, a feladatot, a megmutatkozásuk célját és értelmét. Ott várakoznak, fegyelmezett és tanácstalan modellként, az út jobboldalán, szélre állva, immár az örök kivárásba merevedve. Se haladás, se menekülési szándék, se valamilyen akarat leghalványabb jele nem olvasható le róluk.

Valami hasonló felkínálkozás tapasztalható más képein is (a tárlat anyagához itt kell belépni). Portréalanyai szelíden, mintha jó ismerős előtt, kitárulkoznak: itt vagyunk, parancsolj velünk! És mintha azt is megkérdeznék (vagy csak én hallom ki a néma kérdést?): Sütő Gábor az életútjukra kíváncsi, vagy csak fotózni kívánja őket?

Amíg az alkotó ebben dönteni tud, kérdésük jele ott marad - hol nyíltan, hol diszkrétebben rejtezve - a képein. Emberarcainak, életképeinek, miliőinek vonásain, részletein. Az őszinte válaszhoz kívánjunk neki kitartást és mindenek előtt szenvedélyt!

2010. május 3., hétfő

Tárlatvezetés


A Csíki Székely Múzeum újabb megakiállítással rukkolt elő: a 19. század nagy magyar festőinek munkáiból mutatott be 62 alkotást, anyaországi galériák és múzeumok segítségével. Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Paál László, Mednyánszky László, Barabás Miklós, Székely Bertalan, Benczúr Gyula és a többiek alkotásai eleven művészettörténeti leckévé állnak össze júliusig a kiállítóteremben. A tárlatot avató első bejáráson dr. Bakó Zsuzsanna kurátor volt a hivatalos vezető,s a hallgatósággal megosztotta mindazt a tudást, amit különben a tárlat megrendezésében személyesen is belefektetett.

(Olyan ez, mintha a Fennvaló magyarázná el az érdeklődőknek a teremtés bonyolult műveletét és jelentőségét...)

Fotósok egész hada rögzítette ezeket a bordó pillanatokat: a történelmi Munkácsy-tárlat óta besötétített kiállítótermek így egyfajta titkos budoár képzetét keltik, amelyben jól érvényesülnek a művészi jelzések. formák, színek. Ádám Gyula fotóriportjában észrevehető volt, hogy a tárlatvezető magyarázatára még a (lenti) plen air-festmény anyaszült meztelen modellje is kíváncsian felkapta a fejét: úgy figyeli az okfejtést, hogy tulajdonképpen mit keres ő ezen a csíkszeredai várfalon?...