Anyák és gyermekek

Egy kép, amit átélhettem magam is, miközben készült...


Csángó szobrászművész, Petrás Mária Mária-szobrocskáiból készült tárlatát vitték le Csíkszeredából kultúra szervező és kedvelő barátaim Sepsiszentgyörgyre, s nekem erre az eseményre valamiféle kalauz-szerepet találtak ki: hogy a megnyitóra összegyűlt közönség előtt leüssem az alaphangot, belehelyezzem a találkozást a tárlat nyújtotta élménybe.


A tárlat felelőse, Ádám Gyula eközben végezte azt, amihez talán a legjobban ért: összeszedegetni maga körül a látványmorzsákat, a jelentéses pillanatokat, a kompozícióba illő esetlegességeket. Ezt pedig bár diszkréten, de nagyon is nyíltan tette. Fotográfusként, aki felvállalja hivatása leglényegét - a mélyen humánus, sosem agresszív, ám mindig működő indiszkréciót.


Gépével leakadt az itt látható kismamánál és annak a szó szoros értelmében ölben hordozott gyermekénél. Aki a tárlatnyitó ünnepélyes meghittségében, gyermekét csillapítva-nyugtatgatva sétálgatott jobbra-balra, előre-hátra, le és fel, oda és vissza, körben a falak mentén, meg-megállva, a gyermek testét a magáéval egy ütemre ringatva, békítve, nem feltűnően, természetesen, mintha a falon lógó szobrocskák ünnepélyes békéje költözött volna belé is.


Miközben mondtam a magamét és magamon éreztem a terem figyelmét, én magam kíváncsian követtem a fotós megannyi próbálkozását, hogy a témát ne csak megörökítse, hanem kihozza belőle azt az összhangot, amit az élmény különössége hirtelen felkínált. Pillanatkép ez; egyfajta tárlatriport. A tűnődő csodálat maga. A képen is, bennünk is. A pillanat vergődő lepkéje. Aminek, sajna, a hímpora legtöbbször ott marad avatatlan ujjainkon...

Fehér Halál

Tegnap este felhívott Danis János, hogy megköszönje közreműködé-

semet május 6-i tárlatnyitójában. (Aznapi bejegyzésem nem volt más, mint a megnyitón mondott köszöntő-értékelő beszéd...). Túljutván beszélgetésünk eme protokolláris, mégis természetes és mindkettőnk számára fontos pontján, János megkérdezte: mi van a Káfé portállal? Hiszen azon meglehetősen szép fotós jelenléte volt, emlékszik arra a hangulatos galériára, amit 2006-os Vándorkamera c. kiállítása nyomán szerkesztettem oda. A napokban próbálta megnyitni és a portál címén hibajelzés ugrott be...

Elmondtam neki mindazt, amit a Káfé tündökléséről és mostani haláláról tudok; hogy a rajta felhalmozott anyag úgy tűnik, semmibe ment. Megtörténhet, hogy újra beindul, halottaiból föltámad, felfőnixkedi magát, de jelenleg az a helyzet, hogy sok bejegyzésemben szerepel utalás a valamikor a Káfén meglévő galériákra, képgyűjteményekre, írásokra... Ezek most mind hibajelzéssel válaszolnak, használhatatlanok... Jókora időre lenne szükségem, hogy valamennyi bejegyzést átböngésszem és kiiktassam a hibás linkeket, illetve újra építsem, más portálon, az elsinkófált galériákat.

Ma reggel, amikor elhatároztam, hogy a Fotótanúban szóvá teszem a dolgot, az is eszembe jutott, hogy nem lenne szép csupán ilyen kurtán-furcsán közölni a tényállást; a hajdani Danis-galéria anyaga itt szunnyad a számítógépemen, fél órai munkával helyreállítható, grafikai környezete talán nem lesz annyira csinos, de kiegészíthetem mai információkkal...

És így történt, hogy újjászületett a Vándorkamera. És a blogban a rá való egyéb hivatkozások, linkek is élnek. És mi is élünk, amíg le nem kaszál bennünket egy figura, akit Danis János remek felvételén egyszerűen csak úgy hívnak, hogy a Fehér Halál...