2009. július 31., péntek

Telepek vándora

Egy időben (jó hosszú idő volt!), úgy szinte kerek ötven esztendeig az volt egy művész útlevele a nyilvánossághoz, hogy a munkásosztály, különösen annak az épitőtelepi egyedei kerültek a művei középpontjába.

Ez az iróknál úgy nyilvánult meg, hogy gondoltak egy nagyot és mindenféle figuráikat, azok gondolatait ilyen szereplőkhöz kötötték, s ezzel az ügy el is volt intézve.

A képzőművészeknek se okozott különösebb gondot az ábrázolt figura fejére egy védősisakot vagy egymicisapkát biggyeszteni, a testére meg egy (mifelénk) salopétának nevezett munkaruhát, s már tökéletes volt az illúzió.

A fotósok, filmesek azonban oda kellett menjenek, ahol ezek a fickók éltek, s legalább amig lencsevégre kapták őket, élniük kellett életüket, elszenvedniük körülményeiket.

Szakács V. Sándor szinte gyermekfővel az orrom előtt lett sajtófotós. A család amúgy fotós dinasztia, Sándor az Ifjúmunkás egyik pályázatán tűnt fel, mint tehetséges diák, aztán hivatalosan is foglalkoztatni kezdtük, majd megalakult Hargita megye s ő Csikszeredában megtelepedve, ott elkezdte sajtófotósi pályafutását, napi tiporódását a való élettel és a gyorsan változó szempontokkal. A fenti fotó emlékezetes munkája, több tárlatot is megjárt, mig a Sötétkamrához (Előre) került, s végül, az én gyűjteményembe is. A mindenütt jelenlévő székely épitőmunkás utánozhatatlan huncutsága és mosolya örökitődik meg ezen az őszinte képen, mely ugyan eredetileg azt hivatott illusztrálni, milyen boldogan él a nép a szocialista Romániában, miközben arról szólt, hogy a székely munkást nem lehet elveszejteni, mert minden körülmények között a jó oldalát nézi a dolgoknak és akként áll hozzá az élethez.

(Szakács V. Sándor ma már nincs jelen a szakmában. Súlyos betegként tengődik állapota jobb és rosszabb periódusai közt. De legjobb képei megmaradnak. Alkalomadtán még bemutatok közülük néhányat...)

2009. július 30., csütörtök

Várak, templomok...

Ádám Gyula csikszeredai fotóművész a barátom. Magam s mások előtt is büszkélkedni szoktam vele, pedig hát ő egy szuverén egyéniség, nem attól jó az, amit csinál, mert az én kedvemre való, hanem éppenséggel azért való a kedvemre az ő munkálkodása, mert jó.

Értékteremtő és értékmentő.

Ha egy kicsit még inkább össze tudná magát szedni - ahhoz képest, hogy indulása, érlelődése idején mennyire játékosan, könnyelműen, jólelkűen szétszórta tehetségét fűnek és fának, a behordottak rendjével mit sem törődve -, akkor roppant nagy kincsek felhalmozódásáról adhatna számot nekünk.

Itt van ez a vizaknai képe, 2007 tavaszáról, amikor a Hargita Megyei Kulturális Központ fotótábora e Szeben megyei kisvárosban ütötte fel a tanyáját. Nincs a helység életének és történelmének olyan arculata, ahonnan a tucatnyi erdélyi fotós ne hozott volna eredeti, kortárs hiradást a múltról és a jelenről.

A helybeli református templom csak egy példa a sok közül, de mivel a település egyik legrégebbi műemléke, méltán cimere is Vizaknának - az egyik, a sóstavakon és a hajdani váron túl.

Most, hogy rábukkantam egy érdekes, teljességre törekvő, törekvésében pedig példamutató honlapra, amely a történelmi Magyarország várait, településemlékeit mutatja be képekkel, térképekkel, adatolva, dokumentumokkal tűzdelve, még jobban becsülöm azokat a barátaimat és ismerőseimet, akik hasonló párhuzamos szándékoktól vezérelve járják vidékeinket és gyűjtik az emlékeinket.

A történelmi tájak kedvelőinek ajánlom ezt a szakadatlanul bővülő honlapot, mellyel otthonossá tehetők azok a zugok, ahol elődeink látható nyomot hjagytak magukról.

2009. július 29., szerda

Felvonuló zivatar

Az idei nyáron valahogy túl sok vihart éltem át, amikor egyik pillanatban még rekkent a hőség, tűzött a nap, a másikban már iszonyatos felhők másztak egymás hátára, tülekedve, hogy melyiké legyen az elsőség, ki kerüljön legfelülre, s peregve hullt a zápor, a zivatar, csattogtak a falevelek, cintányérozott a villám, csorogtak az ég csatornái...

És valahányszor megdördült-megcsordult az ég, mindig eszembe jutott néhai Imreh Albert papolci barátomnak (amatőr fényképésznek) az itt látható képe, amely szülőfalujának főutcáját ábrázolja, a templom felé igyekvő feleségével együtt. Ennyi a fotó. No meg a táj fölé vonult, fenyegető nyári vihar.

A fotósról bőven olvashatni az urszu2 c. blogomban (Feltámadás Papolcon, 2008. november 29.), hagyatékából készült bő válogatást is végig lehet pörgetni archivumomban, ott is megtalálható ez a kép, de most igy, kiemelve számomra a viharok viharát, a fenyegetés feszültségét, a még csak készülődő, de még el nem szabadult erők toporzékolását hozza minduntalan át az időn.

Most is beborult itt, Toronto fölött az ég, a kontinensnyi égbolton akkora kifutópályájuk van a felhőnyájaknak, hogy a közeli reptérről percről percre érkező-induló távolsági repülőjáratok úgy bújnak el bennük, mint tökmagjankó az anyja kötényzsebében. És nekem mégis a papolci templom fölötti égzengés ugrik be referenciaként, várva, hogy a fölöénk sodort roppant vizes batyut megoldja az Idő.

2009. július 28., kedd

Brassai csellója

Ez a kép pár napja készült, az idei csikszeredai Régizene Fesztiválon, amikor is Kostyák Előd gordonka-
művész egy olyan csellón játszott a közönség előtt, amely valamikor a nagy kolozsvári polihisztor, Brassai Sámuel tulajdonában volt, s amit ő végrendeletileg - óriási és igen értékes könyvtárával együtt - az unitárius egyházra hagyományozott.

Egy ilyen régiséget, amelyen több mint egy évszázada nem játszottak, restaurálni kellett és újra hangzóvá, működőképessé tenni, amit a Bécsben élő Márkus Barbarossa János erdélyi származású hangszerkészitő végzett el.

Ádám Gyula eseményfotója a hangszerbemutatóról a lényeget csipi el: azt, amikor nem csak hogy megszólal, de művészi szinten és tökéletes hangzással megszólal az új életre keltett hangszer, amelyet a kutatók máris kettőzött figyelemmel vizsgálgatnak, hiszen kiderült, hogy Brassai Sámuel, akinél a zene szeretete egyik fő helyen állt sokrétű életében, nem is akármilyen szintű zenész lehetett, hiszen a restaurátor megfigyelései szerint "kopások azt mutatják, hogy a hangszeren majdnem kizárólag egy személy játszott, ebből arra lehet következtetni, hogy Brassai valószínű, hogy ezt a kiváló hangszert valamelyik bőkezű pártfogójától kaphatta ajándékba. Ez persze csak feltételezés. A csellón látszik egy 40, 50 éves profi játék, vagyis hogy ugyanabban a tartásban egy kiforrott technikával játszottak rajta." Az 1835-ben gyártott cselló a harmadik legrégibb ilyen hangszer a magyar nyelvterületen, s tulajdonosa kiváló hangszeres, annak ellenére, hogy kortársai közepesen zenélő muzsikusnak, amatőrnek tartották.

Samunak keresztelt csellója most új ihletésű hangokkal irja a maga történetének következő fejezetét. A hangszert most, a felújítás után ugyanis nem akarják ismét elzárni, hanem pályázati úton szeretnék odaítélni fiatal csellistáknak...

2009. július 27., hétfő

Diszletek

Abból az ezredfordulós (2000) időből való ez a békés benzinkúti idill, amikor a romániai töltőállomások életében megjelent és a piaci törvényeknek megfelelően megtelepedett a bel- és külföldi konkurencia.

Mint amilyen a MOL...

Amely zöld-piros szineivel, fehér szövegfelirataival háromszinű üzemanyag ellátást igér.

Egy Bukarestben történt MOL-kút megnyitásakor készült ez a riportfelvétel, amelyet az RMSZ-nél akkor éppen külsősként dolgozó Székely Sándor készitett, félig-meddig rendelésre (a bukaresti magyar napilap reklámtámogatást kapott az országban megtelepedő magyar cégtől a közölt képriport fejében), a protokoll egy laza pillanatában, amikor minden a helyén volt a megtervezett történésben, csak éppen hogy nem történt akkor semmi. A fizetett reklámgörlök belefáradtak a megrendelt mosolygásba, végtagtekergetésbe és mosolyáradatba, s felkuporodva az egyik diszletre, lazán bambulnak a semmibe - rossz nyelvek szerint önmagukat adják...

Megfigyelhető a képen a jól felépitett, természetellenesen diszletekből összehordott világ. Vonjuk ki a képből, ami marketing szempontból megrendezett - a reklámpannót, a tűzoltópalackot, a kék kannát, a zöld pultot, a tankoló órát és a töltőállomás tetőszerkezetét -, nem marad semmi a képből, ami igy, fotós szemszögből most mégis töretlen, egész.

2009. július 26., vasárnap

Őrségváltás

Ez a fotó pontban 2007. április 24-én készült, Stockholmban és Karinthy Márton szinházi rendezőt ábrázolja, amint a svéd fővárost látogatva megpihent a királyi palota előtt.

A fotót jóbarátom, Hegedűs Zsolt készitette, akire az a(z önként vállalt) feladat hárult, hogy ottléte alatt elkalauzolja nagy nevettető irónk, Karinthy Frigyes unokáját stockholmi tartózkodása alatt.

Zsolt viszont nem csak megbizható kalauz volt, hanem szemfüles fotóriporter, aki nem hagyta ki az eseményt s időben jelezte, hogy tudósitás születhet a váratlan megbizatása nyomán. Úgy is lett: Zsolt megirta a nyers tudósitást, én percek alatt átpofoztam s már mehetett is a Népszavához, amelynek április 25-i száma már hozta a Karinthy Márton-féle látogatás riportját.

(Az a szöveg megtalálható az urszu2 blogom 2008. november 17-i bejegyzése végén, viszont a Zsolt eredeti, nyers tudósitása csak itt, amint e fotó mellé kivánkozik:

"Karinthy Márton első stockholmi napján ellátogatott Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül regényében említett helyekre. Elsőnek a belvárosi egykori Cosmopolite panzió épületét tekintette meg, ahol K. Aranka lakott az operáció és a kezelés alatt. Ezután került sor a Városháza és az annak a "tövében" álló, egykori Szerafim kórház épületének a megtekintésére. A főépületben "SZTK", az egykori sebészet épületében pedig - ott ahol KF-et megoperálták - irodák vannak ma.
A városlátogatás közben sor került az Óváros főterén álló Svéd Akadémia épületének a meglátogatására is. Lars Rydqvist az Akadémia (fő)könyvtárosa és Katarina Frostenson akadémiai tag körülvezették KM-et a több évszázados épület termeiben, többek közt az irodalmi Nobel-díjt odaítélő bizottság gyűléstermében és a Nobel-könyvtárban, ahol Karinthy Frigyes négy, és Ferenc három könyvét őrzik.
Az akadémiai látogatás után kísérői Stockholm külvárosába, Saltsjöbadenbe vitték KM-et. Végiglátogatták a Grand Hotel szomszédságában levő, a regényben megemlített helyeket: a Vörös Házikót, a futó és a najád szobrát, (meg)nézték és a ragyogó tavaszi időben a dombtetőn magasló csillagvizsgáló sziluettjét.
Karinthy Márton holnap 2007. április 25-én, szerdán, a stockholmi Magyar Házban tart író-olvasó találkozót UTAZÁS KARINTHYÁBA címmel, holnapután (csütörtökön) pedig Klein György professzorral folytat beszélgetést közönség előtt a Magyar Nagykövetségen."


Érdekességként emlitem, hogy két évre a fotó készitésétől, 2009 áprilisában a Szerafim kórház falán elhelyezett Karinthy Frigyes emléktáblát avattak Márton jelenlétében, s ezzel a Karinthy név maradandóan és kézzelfoghatóan is bevonult a svéd fővárosba.

2009. július 25., szombat

Metró

Ez a kép mintha a közvetlen közelünkben, valahol Európában készült volna, annak is a keleti felében, ahol manapság is csak inkább ásnak és fúrnak, mintsem hogy a valamikori fúrásokra emlékezzenek - annyi évtizeddel utána.

Amikor már minden csak fotó és fakuló emlék.

Ahol ezt a képet kikapirgáltam a rovat számára, Torontóban, ebben az évben ünneplik ennek az iszonyú kiterjedésű nagyvárosnak a 175. évfordulóját. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy az illetékesek minden lehető úton-módon számba veszik a város létesitésének és kiteljesitésének a történetét.

Ebben a fotó élszerepet játszik. Az itt látható jelenet, a feltúrt városközponttal (Yonge és Queens utcák találkozása éppen) 1948-ban készült, egy októberi napon, látható, itt is kevesebb a ténylegesen dolgozó, annál több a drukker, akik a korlátra támaszkodva nézik-nézegetik, miként illeszkednek azok az irdatlan vasgerendák egymáshoz, amelyek azóta is tartják a torontóiak lába alatt dübörgő "subway" alagútjait a beomlástól.

Figyeljük meg a munka univerzális gesztusait és ruhadarabjait! A metrónál dolgozók akár atyánkfiai is lehetnének, mint ahogy biztosan voltak is Toronto történetében tájainkról elszármazott-elmenekült-elüldözött emberek, akik, mivel idehaza nem tehették, az új világért tettek valami többet, jobbat, ami aztán megőrizte az ő jó hirüket, emlékezetüket.

Jól van-e ez igy? - nem tisztünk ezt firtatni, hiszen a múlt már irva és bekeretezve vagyon, mint egy kép a múzeumban, legfeljebb időnként letörlik róla a port.

2009. július 24., péntek

A munka hevében

A hőskori - a romániai rendszerváltás előtti Premfotó - idején Morvai Pál felvételei jelentették (több más alkotó mellett) a lirával, látvánnyal szakitó, köznapian szürke elemek beemelését a fotográfiába.

A nagyváradi fotós inkább látleleteket készitett - mintha helyszinelő fotókat - életünk mellékes, diszletszerű, a pótcselekvés révén azonban sok életsorsban s általános életvitelben kulcsszerephez jutó elemeiről.

Ilyen a mindent bekormozó, befüstölő, bepörkölő, bekátrányozó, bebüdösitő dohányzás, az akkori "szolgálatos" kapadohányok, az intenziv füstölés kényszeres divatja.

Tudom, értelmiségi közegben ezt úgy fogadtatták el a közvéleménnyel, hogy az ember a munka stresszét legyűrendő, bocsánatos gesztus gyanánt rá-rágyújt egy koporsószögre, tehát aki munka közben füstölgő embert lát maga előtt, az ne arra gondoljon, hogy az ipse milyen feltűnő módon és pofátlanul szennyezik a környezetét, hanem hogy szegény feje milyen intenziven épiti a derék emberarcú társadalmat...

Ez a kényszeres, keserű képmutatás mind ott van Morvai Pál antologikus fotóján, amely a Premfotó és a Sötétkamra (Előre) rovat egyik megbecsült munkája.

2009. július 23., csütörtök

Erdőkirály

A fotós faábrázolás egyik telitalálata - legalább is azon képek közül, amiket életemben a témában láttam.

Szerzője, a kolozsvári Sarzsinszky Ferenc már nem él, néhány papirképe lapul nálam, amiket az Előre Sötétkamra rovatának küldött, akkor már reszkető kezű nyugdijasként, de nyughatatlan fotósként.

Jól meghatározott helye volt az erdélyi amatőr fotós mozgalomban. Sikerült képeivel kivivta magának azt a helyet, amit nem vehetett el tőle senki, mert néhány felvétele egyszerűen verhetetlen!

Az Erdőkirály ezek közül való. A természet emberiességét sugalló formaazonosság egyúttal a forditott utat is felkinálja: az emberben meglátni a természet kimerithetetlen formai változatosságát. Ki tudja, lehet, hogy aki e világot elkövette, éppen a már meglévő, önmagukat felkináló formák közül választotta ki azt, ami - ma úgy mondjuk - leginkább az emberre hajaz.

2009. július 22., szerda

Lejöttek a nyájak...

Ki emlékszik még a június 2-i bejegyzésre? Hisz nem is olyan rég volt... Abban Egyed Ufó Zoltán egy remekbe sikerült téli helyzetképét - pontosabban utcaképét - láthattuk, a tömegjelenetekre jellemző kompoziciós gazdagsággal.

Már akkor félretettem, "jobb időkre" annak a képnek az édestestvérét, egy másfajta téli menekülést a váratlanul érkező zimankó kellős közepében.

De ez az "édestestvérség" nem abban áll, hogy egyazon szerző az apjuk, hiszen egy fotós könnyen lehet munkásságán belül saját magával vitába szálló, olykor magát meg is tagadó, túlhaladó, stilusváltó stb.

Az emlitett két kép történésben, szellemiségben és történetben származik ugyanattól a kéztől, szemtől és művészi felfogásból: az egyedufói mesés hangulatteremtésből.

Lejöttek a nyájak, mert nyakunkon a tél... De ezt úgy is mondhatnánk, hogy nyakunkon a tél, hát lejöttek a nyájak. A tény, hogy a tél és a nyájak az estéli utcán találtak egymásra, szédületes kavargásban. Ezt a pillanatot ábrázolja a fotós - felejthetetlenül.

2009. július 21., kedd

Régizene

Ádám Gyula fotóművész egész könyvet állithatna össze azokból a képeiből, melyek a csikszeredai Régizene Fesztivál eseményeit dokumentálják hosszú évekkel visszamenőleg.

A rangos zenei esemény féligmeddig hivatali megbizatása miatt köti le a figyelmét, de ezen túl a művész ott volt, ahol e rendezvényt kitalálták, éltették, fejlesztették és némi kényszer-megszakitásokkal évről évre megrendezték.

Július 19-én megnyilt az idei fesztivál is. Egy hét tömény örömzenélés, régizenei stilusban kezelt hangszerkezelési nyári kurzusok, templomi és szabadtéri koncertek, kamarazenekarok és együttesek - ezt igéri a csikszeredai kulturális élet egyik utolsó nyári rendezvénye (szervezi a Hargita Megyei Kulturális Központ). Utána már csak az őszi eseménynaptár lép életbe, a zene egy hónapi vakációra megy, de minden évben gyűlnek, csak gyűlnek a megörökitett zenei pillanatok, előadói portrék, ellesett pillanatok - épp csak a dallamokat kell nekünk hozzáadnunk...

(A képen a Csikszeredai Kamarazenekar idei nyitóhangversenyéről készült panorámakép a csiksomlyói kegytemplomban.)

2009. július 19., vasárnap

A festő öröme

Számomra nagyon rokonszenves az a művész, aki nem siránkozik, nem panaszkodik, nem okol másokat tehetetlensége és sikertelensége miatt, nem leplezi saját lustaságát azzal, hogy nincsenek megfelelő körülmények az alkotáshoz, hanem egyszerűen bevallja, hogy életében egyik legnagyobb örömforrás, ha alkothat.

Ilyen festő a ma 50 esztendős Botár László, aki Csikszeredában él. Igaz, élhetne bárhol, mert az a vezérmotivum, amelyre eddigi életútját jellemzi, a kitartó munkálkodás. S a festtésben-teremtésben testet öltő öröm.

Amikor születési évfordulójára Megélt pillanatok c. kötetét szerkesztettük (július 20-án mutatják be éppen, László szülinapján a csikszeredai Kriterion galériában - lásd Molnár Attila fotóriportját), legalább is ezt tartotta fontosnak elmesélni élete értelméről, lényegéről. Én pedig hittem neki, s ez a fotó is, amely mögött Ádám Gyulát, a művész fotós kollégáját gyanitom, s amely 2002-ben készült erről tanúskodik. Hiszen ki lenne bolond azt állitani, hogy örvend a munkának, ha egyszer ki nem állhatja? A Botár Laciéhoz hasonló vallomást csak olyan ember tehet, aki a szellemi értékekben látja az élet értelmét...

(
Botár László és az aktok c. képgaléria a Káfé honlapon - itt)

2009. július 18., szombat

Kaláka

Ez a fotó egy 1983-as pálpataki (7 kilométerre fekszik Korondtól) kalákát ábrázol, annak is a kellemesebb, életörömes részét, amikor a közös erőfeszítést közös étkezés, meghitt együttlét, a zöld fű örökké divatos és bársonyos terített szőnyege kísérte. A lovacskák is nyugodtan majszolhattak a félárnyékban, két igavonás között, s a közös fényképezkedés sem maradt el, hiszen a fotós azért ment oda közéjük, a székelyföldi hórukk szereplői közé, hogy málló-bomló-kikopó-kiürülő életmódjukból még megmentsen egy-két-három-néhány képkockát.

A fotót a Megtartó másság című albumban láttam először, amit Marosvásárhelyen adtak ki a múlt század kilencvenes éveiben, s a legjobb marosvásárhelyi fotósok mutatták fel benne néprajzi fogantatású felvételeiket, jelezve ezáltal az Erdélyben és Romániában élő népcsoportok, kultúrák habitusát, szokásvilágát és életközegét. Bálint Zsigmond képei az album fő ékességei közé tartoznak - kikezdhetetlen hitelességük révén.

(A fotóművész általam összeállitott portfóliója - itt.)


2009. július 17., péntek

Sátorablak

Pusztai Péter irta a napokban Kanadából:

"Cirkusz az élet - ezzel a címmel jött a pekingi cirkusz a falunkba. Mi csak a bejáratig mentünk, ahol néhány fotót készitettem."

Ott készült ez a sátoros felvétel is, a látványosságra várakozókról. Egy szelete látszik rajta a világnak, ha nem irom ide, hogy ez Kanada, méghozzá Montreal közelsége, lehetne akármelyik pontján a földnek, mert a kiváncsiság, a cirkuszra hangoltság szinte mindenütt ugyanazokat a húrokat pengeti meg az emberekben. Kicsik, nagyok egymás hegyén-hátán, gyermeki türelmetlenséggel, ám mégis angyali türelemmel várják a Nagy Pillanatot, amiben a kinai artisták ugyanolyan jók, mint a világ legtöbb cirkuszi művésze.

Haldoklik a mesterség - panaszkodnak a városról városra vándorlók, pedig ez a sátorablak egészen mást mutat. Igaz, innen nem az üzletre látni...


2009. július 16., csütörtök

Lagúna

A Duna deltája visszatérő, örökzöld témának bizonyul: egyre több a fotós, aki belekóstol, s úgy érzi, meg kell örökitenie.

Berecz Edgár, annyi külhoni kalandozás után most a romániai csatangolásokat is felkarolta, igy jutott el a Deltába is, ahol élményeiről egy deltai honlapon számolt be, képekkel együtt - onnan választottam ki a mellékelt fotót is -, amelyhez a leghitelesebb magyarázatot a szerzőtől kaptam:

"Dan Şarpele barátom egyik nap elvitt csónakázni, de nem a szokványos turistaútvonalon száguldottunk végig, ehelyett az egyik mellékcsatorna pókhálórendszerében lagúnáját tekintettük meg nagy óvatosan. A sekély vízben csak araszolva haladhattunk, de ez nem volt baj, mert annál tüzetesebben vizsgálhattam meg a kusza vízinövények és buja erdei vegetáció összefonódását.
Olyan volt, mint a filmekben, csak a fáról lelógó anakonda, a parton sütkérező kajmánok és vízben acsarkodó piranhák hiányoztak. Mellé jaguárüvöltés, madárzsivaj és páratartalom. Anakondák helyett a fákról léggyökerek lógtak, ezek mutatták a legutóbbi vízállást: a piszkos vonal jóval két méter fölött magasodott. A lelógó háncsok, finom szőrök rendkívül alkalmasak a tűzgyújtásra. A Robinsonos könyvekben és filmekben a hajótöröttek két fa összedörzsölésével, némi mohaszerű léggyökérrel, náddal, száraz sással, kókuszrosttal gerjesztettek tüzet. Én is megpróbáltam egy kemény és egy puhafával, de félórányi reszelés után csak a vájatot tudtam kialakítani, újabb félóra múlva a fa kiforrósodott és füstölt ugyan, de nem tudtam tüzet előcsalni a madárfészekhez összecsombolyított száraz növényi részekbe. Úgy megizzadtam, úgy elfáradtam, hogy a homlokomról omlott a víz. Talán egy percnyi dörzsölésre voltam a tűztől, amikor feladtam. Talán a pálcikás, íjas-pörgetős változattal kellene próbálkoznom. De majd legközelebb.
Addig is örvendtem, hogy partraszállás alkalmából nem kellett félnem a kandzsirutól, a brazil vizek veszedelmes halacskájától, amely eleven katéterként fúrja fel magát a vízben vizelő vagy úszkáló ember húgycsövébe. Ott aztán úgy betokosodik, hogy csak nagy nehézséggel, kínkeservesen lehet kipiszkálni. Ezért húznak a bennszülöttek dióhéjat a fütykösükre. Meglehet ma már változott a helyzet, hiszen óvszereket, sőt biciklibelsőket is felhuzigálhatnak...
Visszatérve a lagúnára igazán élvezetes volt krokodilok és kígyók nélkül kipróbálni a tönkről tönkre való ugrálást, gyökereken, vaddisznótúrásokon és iszapon át való mászkálást. Erre mondják azt, hogy tönkre mentünk.
Feldühített, hogy még ebben az ingoványban is sok szemetet lehetett látni, a lelkiismeretlen ember szervezett akciójának nyomait. Valaki úgy akart megszabadulni a szeméttől, hogy csónakba rakta és tüskön-bokron át idehurcolta. Nem lett volna könnyebb otthon elintézni a dolgot?"

Szerintem, aki többre kiváncsi, a honlapon fedezze föl magának a Berecz-féle delta további részleteit!

2009. július 15., szerda

"Szép kis gazon"

Úgy látszik, az élet irja manapság a blogot, nem is kell sokat kinlódni, jön az ötlet, a munició magától. Most éppen Elekes Frici barátom táltosodott meg, nem tudom, mi lesz a vége, de én nagyon remélem, hogy egy igen derék, fülig hiteles és lényegig hatoló megidézése annak a múltnak, amire nem sokan akarnak ma már emlékezni, vagy ha igen, akkor nagyon könyvizűen, propagandisztikusan szokták tenni.

Feri, akárcsak öccse, Elekes Károly grafikus - aki az itt látható fotót elkövette hajdanában-danában, nem szégyelik azt a múltat, ami nem volt olyan dicsőséges, ahogy azt valamikor állitották, de annyira dicstelen sem, mint amilyennek ma szeretnék elhitetni. Tény, hogy abban a múltban - apáink-nagyapáink idején - még emberek éltek az ilyen udvarokon, ahol nem sok a fű, sőt, inkább a kő az, ami sok, de hát a sár ellen az tökéletesen megfelelt, seperni is könnyebben lehetett, mint az összekapirgált udvar földjét.

Feri a következő ajánlással küldte el nekem a fotót:

"Régi kép ez, a Magyariék udvarán készítette öcsém, s most lemásolta nekem. Magyari Pista csípőretett kézzel áll, otthon van, talán ezért... Nézd meg azt az udvari világot, s az összevissza-köveket ! Szép kis gazon, mondhatom... Fogadd ajándékként, a gyűjteményedbe. Én odatettem a blogomba, legyen valahol. Mert se Magyari, se apám nem tárgyalja többé a világ dolgait."

Igy van ez, itt is, ott is felbukkannak fotóink, életünk tanúi, küldözgetjük őket egymásnak, cserélgetjük a látványt, de mindig ugyanott kötünk ki, ahonnan indultunk: a tanúságtételnél.

2009. július 14., kedd

Dokumentum - egy a sok közül

Levél jött otthonról ide, Torontóba, ahonnan most e blogot szerkesztem-vezetem-tákolom (ahogy lehet, csak gyarapodjék - ez a lényeg), a feladó az RMDSZ elnöki irodája. Azt kérik tőlem tiszteletteljesen, hogy segitenék nekik egy, a szervezet húsz éves fennállásának évfordulójára elképzelt album létrehozásában.

Úgy tudják ugyanis, hogy a régi Romániai Magyar Szó 1990-2000 közötti archivuma nálam van és az akkori események képi (fotós) dokumentumai eléggé hézagosak.

Egy ilyen kérésre illik azonnal válaszolni, meg is tettem, mondván, hogy őszig tevőleges hozzájárulásom szinte lehetetlen, a nálam lévő anyag odahaza, a lezárt lakásban, az anyag zöme viszont az Új Magyar Szó szerkesztőségében van, nagy dobozokba gyömöszölve, csak valakinek ki kellene bányásznia őket.

Hamarosan megjött a válasz: a dobozokat megtalálták, indul a keresés, a kutatás, üljek csak nyugodtan, terveim szerint...

Hát én azt is teszem (mi mást hetenék?), de azért kiváncsiságból végigpörgettem a magammal hozott adathordozón található képanyagot, s hát nem találtam egy kósza felvételt az RMDSZ "hőskorából"?

A fotó 1995 júliusában készült, szerzője az RMSZ akkori fotóriportere, Székely Sándor. Az ábrázolt esemény Kovács László akkori magyar külügyminiszter (ma EU-biztos) bukaresti látogatásán készült, az RMDSZ első székházában. Közvetlenül a magyar k. miniszter mellett a képen jobbra Rudas Ernő akkori magyar nagykövet foglal helyet, balra pedig sorrendben: Markó Béla RMDSZ elnök, Bárányi Ferenc, Borbély László és Vida Gyula parlamenti képviselők, a háttérben a szövetség funkcionáriusai, újságirók.

Lehet, hogy ez, eseménynek, nem a legnagyobbak közül való az RMDSZ életében, de a román-magyar kapcsolatokéban igen csak számitott, hiszen ekkor kalapálták-egyengették Budapesten és Bukarestben az áttörést hozó magyar-román alapszerződés útját, amit aztán egy év múlva Temesvárott alá is irtak. Mai értékelések szerint "az alapszerződés megszületése után vette kezdetét szerződéses kapcsolataink megújítása, a rendszerváltás előtti kétoldalú egyezmények korszerűsítése, illetve új, immár az európai uniós követelményeknek megfelelő megállapodások létesítése." (Magyar Külügyminisztérium)

Hát mára ennyi...


2009. július 13., hétfő

Félfordulat

"Nálunk mindig csak a lekaszált füvet kellett forgatni."

Ezt a kapitális mondatot, mely mintha az ide beillesztett Szabó József fotóról (Székelyudvarhely) lépett volna le, sőt valósággal sugárzik róla (mintha ez lenne az ő "eszmei mondanivalója"), Elekes Ferenc blogjáról, annak is a megjegyzéseknek nevezett lábjegyzeteiből emeltem ide, mert tökéletesen magyarázza azt a félfordulatot, aminek az ivét a székely kaszás ember olyan szépen demonstrál.

Igen, ha egyszer terméketlen egy vidék, s inkább csak a természet vetette szegényes mezei füveket kinál önszántából, akkor azt le kell ám kaszálni, s utána meg kell forgatni. Szinte-szinte hogy sorsszerűség ez, ami ellen csak az otoba emberek kapálóznak, hogy ez égrekiáltó igazságtalanság, és hogy miért van ez igy, teremtőm?!

Az okos ember nem bőszül be. A lelke kap egy adag keserű karcot, aztán nekivág a félfordulatnak, majd a forgatásnak - amiről aztán mások filmeket forgatnak, fotókat készitenek...


2009. július 12., vasárnap

Ünnep

Mindenki magában hordja az ünnepet, mint ahogy viselkedésben sem vagyunk azonosak. Hasonlitunk, de kinek-kinek kilátszik az inge alól az egyénisége.

Pusztai Péter remek magánriportja az ünneplés belső elszabadulását rögziti. Minden laza mozdulat, minden elszabaditott gátlás, a gesztusokban kitörő öröm az ünnep lényegét hordozza bennünk. A kiürült, fetrengő üvegek, s velük együtt a kaotikusan hengeredő MI egy kiteritett textilián - elég a boldogsághoz. A pillanat fényéhez. Amikor nincs se előtte, se utána, csak a MOST van...

Ezért tud olykor a nevetés pillanatok alatt sirásba váltani, a remény kétségbeesésbe, a pompázó virág a vedlő hervadásba, a kisminkelt női arc a közönségességbe és egy torz vigyor a leggyöngédebb mosolyba...


2009. július 11., szombat

Múlt idő

A szén fojtó szaga elillant, az öntött vasaló új parázsra vár. Éppen mint a mesebeli táltos...

Hogy mikor kapja meg, egyelőre nem tudni, a háttérben pihenő asszony alakja nem sok jót igér. Annyit biztosan el lehet mondani róla, hogy a fáradtság kétoldalt valósággal omlik le a derekáról. A karját is talán azért tartja ott, hogy le ne omoljon egészen.

Kinn a nap erővel támad, benn a senyvesztő homály.

Biró Károly, akit a nagyváradi Tavirózsa fotóklub egyik alapemberének ismertem meg, remek beállitásban mutatja fel a kiszolgáltatott ember nyomorúságát, elesettségét. A kisember majd mindenik képén jelen van. A művészi eredményből itélve ez a fotós világa. Innen jött, itt van otthon. Ez nyilik meg a számára.

S általa a számunkra is.


2009. július 10., péntek

Hajnali mesével...


...lepett meg blogjában a maros-
vásárhelyi Báthori Zsigmond, amit már csak azért is érdemes végignézni, mert egyre kevesebben vagyunk a földön, akik érdemesnek találják kiszakadni az álom karjaiból azért, hogy végignézzenek egy napfelkeltét.

Azoknak szól ez a képsor - amelyből ide illesztek egy fontos mozzanatot, egy általam beszédesnek itélt "csöppben a tengert" -, akik nincsenek tudatában annak, mit jelent: nap nap után elszalasztani az élet szépségeit. A szerző ezzel kapcsolatban le is irja szándékait, gondolatait, azokon is érdemes végigmenni, hiszen a riporthoz - a tanúsághoz - tartoznak, de ne higgyük azt, hogy ezzel mindent elintéztünk.
Aki csak képen éli át a természet minden reggeli újjászületését, az olyan, mintha üres medencébe ugrana fejest, éppen csak nem nő kakas a feje búbján, nem loccsan ki az agyveleje, szóval nem történik vele semmiféle baj...

Vegyük már észre, hogy az igaz fotós mindig csak "beetet" a szépséggel, sose igéri valóságosnak a sajátját, ezért lesz képe mélyen átélhető és elhihető...

2009. július 9., csütörtök

Kecsua

Hét éve történt, hogy egy ideig, preciz rendszerességgel útiképeket és beszámolókat kaptunk Amerikából, a Müllner házaspártól. Az RMSZ örömmel közölte az időlegesen ott élő Péter és Judit világkalandozásainak feljegyzéseit, de mindenek előtt a képeket, amik félig-meddig önmagukért beszéltek.

Mint ez a kecsua kislány is, Peruban, az ő hófehér alpakájával.

A kép ugyan nem illik bele a mifelénk honos, jellegzetes szinvilágba, az okos kis állat megjelenése sem a mi meséinket juttatja eszünkbe, az egész kettős portréban van valami világon átivelő ismerős hangulat: a mindenkori vásároké. Ahol minden egy szintre kerül: az áru és a talaj, az árus és az alkudozó vevő, az élelem és az állatok takarmánya...

Ha Peruban kellene a piacra mennem bevásárolni, bizony, előbb végigbámulnám az egész látványt, azt se tudnám: nézni akarok, vagy valami fogyaszthatót, birtokolhatót venni, ami csak az enyém - hazaviszem, és senkinek semmi köze hozzá.

Igy, hogy a választás lehetősége csak a messzi távolból esedékes, természetesen a látvány mellett döntök, s hordom magamban ezt a képet mint kedves hiradást és tanúságot egy világról, amit nem látok meg soha.

(De ő se engem...)


2009. július 8., szerda

Táborban

Mindenféle táborok, táborozások divatja jött el. Nincs az a nyár manapság, amelyben ne futna párhuzamosan, egy tájegységen belül több, szabadba kivitt agymosó intézmény.

Mert ha csak arról szólna egy táboprozás, hogy pihenünk, kikapcsolódunk egyet, akkor rég rossz lenne, hiszen a társadalom nem szánna rá egy fityinget sem. Igy viszont, hogy mindenféle politikát, praktikumot, tudományt, szellemet, illemet és kellemet igérnek vinni beléjük a szervezők, már mindjárt szimpatikusabbak a pénzek osztogatői és őrei előtt.

Pedig egy-egy táborban lényegében az történik, amit itt látunk, Daczó Dénes (RMSZ) 2000-ből származó tusnádfürdői képén. Ahol a nagyhirű, nagyhangú és nagyvisszhangzású tusványosi táborok szoktak ponyvát leverni, s ahol a világ politikáját megreformálni vágyó szóbumerángokat dobálják pontos órarend szerint, miközben az alsó szinteken zavartalanul folyik a durmolás, a durmolás, a durmolás...


2009. július 7., kedd

Hóemberek

Mire lehet tanú egy pár hóember? Amelyek már most, elkészitésük pillanatában csak úgy árasztják magukból az elmúlás hangulatát?

Kopár, kisszerű vidék semmitmondó, elnyűtt telében emelték ezt a testvérpárt jóval évekkel ezelőtt. A mikóújfalusi Ilyés András-Zsolt félig öntudatlan, amatőr telitalálata ez a minden eszményit földre rántó hétköznapokról.

Nekem e kép ma is, sokadszori megtekintés után is azt mondja, hogy ahol nem működik az elvont szépség teóriája, ott önkéntelenül életbe lép a kényszerűségből kiizzadt formatervezés, a népi primitivizmus, ami többet ér a sémák stilizált másolásánál.

Magára hagyott, világhuzatban álló hóember-testvérpárt ugyan ki látott, róluk ki hallott? Én egyszer megláttam őket és azóta mindegyre a fejemben járnak. Fotótanúm van rá, hogy nem képzelgek...


2009. július 6., hétfő

Cornea

Május 30-án volt a születésnapja. A nyolcvanadik. Annak a Doina Corneának, aki Tőkés László mellett az 1989 előtti romániai ellenállás jelképe volt. És akinek a köszöntése fölött úgy siklottak el egy hónappal ezelőtt, mintha két szalmaszálat se tett volna keresztbe életében.

Pedig ő volt az, akiről a világhirügynökségek (köztük az MTI is) húsz évvel ezelőtt azt hiresztelték, hogy nyilt levélben fordult Ceausescuhoz, kérve: állitsa le a falurombolást, az ország rendőri elnyomását (az egész ország "egy gigantikus börtön" s a "titkosügynökök láthatatlan serege foglalta el, akik az Ön irányítása alatt állanak..."). Ugyanakkor kiállt két másik disszidens: Dan Desliu és Mircea Dinescu szabadon bocsátása mellett.

Ezt a törékeny, csúnyácska, feltűnés mentes tanárasszonyt szekusok egész hada vigyázta, mig otthon tartózkodott vagy az utcára merészkedett. 1989 előtt nem igen készült róla fotóriport - ha csak külföldi stábok merészsége folytán mégis -, Csomafáy Ferenc is már a rendszerváltás után merészkedett a közelébe s készitett fotóriportot a következetesen ellenzékiként viselkedő politikusról. A hatalom az új rendszerben sem kedvelte.

Nemrég megjelent naplójában (A Napló. Utolsó füzetek /1988-1989) leirja, hogy 1991-ben egy német televízió forgatócsoportja készített interjút Cornea asszonnyal, miközben a fia az utca sarkán álló két autóra figyelt fel. Rendszámuk alapján felismerte, hogy az egykori Securitate által is használt járművekről van szó. A rendszerváltás után telefonját is lehallgatták, hiszen 1994-ben például fölemelte a telefonkagylót, és a tárcsahangra várakozva visszahallotta a legutóbbi beszélgetésének egy részletét. Az ellenálló fia szerint 1990-ben és 1991-ben a SRI le se cserélte az édesanyját megfigyelő tiszteket, hanem ugyanazokat a személyeket foglalkoztatta, akik 1989 előtt is ezzel a feladattal voltak megbízva.

Az 1990-ben készült fotóriport nem szépit Cornea asszonyon egy csöppet sem. Mint ahogy naplójában ő sem szépit élete részletein, gondolatain. Naplójegyzeteinek például érdekes magyar vonatkozása is van, hiszen megosztja azt a személyesdöbbenetét, amikor 1942-ben Szászvárosban kénytelen volt a magyar gimnáziumba beiratkozni, miáltal a saját bőrén megtanulta, miképpen nem szabad bánni egy etnikai kisebbséggel.

2009. július 5., vasárnap

Kollektiv

Ez egy tipikusan reprezentativ fotó.

Ami azt jelenti, hogy rajta van apai-anyai, ezzel van mit kezdeni, mert a megörökiteni kivánt valóságnak minden lényeges elemét tartalmazza.

Kászoni kollektiv gazdaság 1962-es alakulását hivatott megőrizni ez a fotó, amit Molnár Attila gyűjtött be az elmúlt években, sok évtizeddel az esemény után.

Meglehet, hogy az ábrázolt esemény szereplői közül egyesek már nem is élnek. Az idősebbek közül. A fiatalok még, talán. Mert van ott ifjú és idős, asszony és lány, férfi és legény, traktorista és fejő, meg brigádos - meg mindenki, aki felfért éppen az ültető gép hátuljára.

A traktor pihent. A barázdában. Amit egybeszántottak.

Ma mindenki köp egyet, amikor egy ilyen képet lát. Amikor azokat az időket emlegetik neki. De akkor mosolyogtak. A képen nagy a mosoly. Ezért reprezentativ. Mert azoknak az éveknek a boldogságát érzékelteti. A Kászonokban. Hogy végre, mi is beadtuk a derekunkat... (De milyen áron!) Hogy hanyatt vágtuk magunkat a jobb élet igérete előtt.

Mellesleg: a nagyüzemű, a kollektiv gazdálkodást ma is szorgalmazzák világszerte, csak a nagyüzemnek van esélye fennmaradni. Jó ez? Nem jó, de észszerű szabvány. Szomorúan igaz, mint e reprezentativ fénykép.


2009. július 4., szombat

Gáz van

Ez a laza szófordulat, mely mára elöntötte az egész magyar nyelvterületet, sőt azon is túlloccsant már, valamikor Romániában varázsszó volt, méghozzá a legfontosabbak közül.

Az ember nem arra gondolt, ha meghallotta e két szót, hogy valami zűr leselkedik rá és szeretteire - ahogy azt ma értenénk -, hanem hogy a kis vagy nagyváros megfelelő telephelyére palackos gáz érkezett, mehet a család (apa, anya, rokon, ismerős, szomszéd, bárki - csak hordozgató, ép gázpalackja legyen), hogy becserélje az egy hét, tiz nap, egy hónap alatt kiürült régi palackját.

Székely Sándor fotóriporter (Előre, majd RMSZ) egy ilyen pillanatot kapott el még a rendszerváltás előtt, az egyik székelyföldi kisvárosban (emlékezetem szerint Székelyudvarhelyen). A kép hangulata ambivalens, s ezért áll nálam nagy becsben: hordozza az egész helyzet tragikumát és mélyen lealázó bélyegét, ugyanakkor rajta az élet elfogadásának gyöngédsége is. A rudat markoló "jövő nemzedék" életreszóló élménnyel a vérében vészelte át a letűnt időket. Mit gondolhat ma a "gázas" időkről?


2009. július 3., péntek

Mézesszoba

Petőfiről, Júliájáról és Koltóról sok mindent tart az irodalom, a(z irodalom)történetirás és a legendárium. Tény, hogy a sok-sok hajadon iránt könnyen gerjedő ifjú költő itt volt ám igazán boldog a házasság révébe érve.

A "mézesszoba", ahol a fiatal pár mézesheteit töltötte barátjuk, gróf Teleki Sándor koltói kastélyában, amely ma múzeum. Igy került a nagybányai Robert Hitter látókörébe is, aki egész fotóriportot készitett a koltói emlékek relikviáiról.

Az ágy, amelyen Petőfi és Júlia a szerelmetes éjszakákat töltötték, ma régimódinak, egyszerűnek és meglehetősen kényelmetlennek tűnik, de hát kit érdekelt akkor, az extázis végeérhetetlen napjaiban idő és körülmény?

Mára jócskán kihűltek a nevezetes nyomok. Minden enyhe doh és szervezett, kincstári kegyelet. Már csak a kósza képzelgés maradt meg nekünk, pedig a szerelem nem halhatott meg, csak a szereplőkl dőlnek ki; ki előbb, ki később és nincs az az erő, ami visszahozza őket a mézesszobába.