A vidám kerékpáros

Mihu Constantin: Kidobott kerékpár

Ami az övé, az az övé: jó poénokat lesett el az életből Mihu Constantin. Aki Marosvásárhelyen élte le életének döntő részét, majd a távoli Kanadában hunyt el, az év elején, 85 éves korában. És akinek hamvait haza hozták, itthoni földbe - felesége szülővárosában, Szamosújváron temették el. Ugyanakkor, május 25-én Marosvásárhelyen, a Múzeum kávézó fölötti teremben emlékkiállítás nyílt legjobb képeiből; talán még ma is látható.

Magas, mackós alakja szinte sose hiányzott a sportrendezvényekről - lelkes fotográfus volt, aki rendkívüli módon kedvelte a foci világát (mondják, hogy fotóüzlete kirakatában már másnap látni lehetett az azelőtt napi bajnoki meccs foró jeleneteit - úgy, ahogy Koszti bácsi látta. Vidám, tréfás hangulatú képeiből annak idején jutott az egykori Előre és Előre Naptár olvasóinak asztalára is: különösen emlékezetes számomra, hajdani szerkesztőjeként, az itt látható Férfidolog és Kidobott kerékpár című fotók a maguk gyermeki őszinteségében, de felleltem két naptároldalt is, 1985-ből és 1987-ből, amelyeken Mihu Constantin fotóriporteri képességei a maguk teljében mutatkoztak meg.

Mihu Constantin: Férfidolog

Előre Naptár, 1985

Előre Naptár, 1987

Kései tárlat

Miklós Csongor panoráma fotója

A Csíkkarcfalván élő Macalik Ernő jócskán kivárt, amíg fotósként is, teljes fegyverzetben a közönség elé lépett. Fotografáló emberként évtizedek óta ismerte őt a falu, de az egyik helyi lap is, meg egy időben a Bukarestben szerkesztett országos magyar lap (Előre) is gyakran közölt tőle - miután 1985-ös megismerkedésünk után egy stósz papírfotót kiudvaroltam tőle, azzal az ígérettel, hogy bár kópiákról van szó, nagyon fogunk rájuk vigyázni.

Azóta sok víz lefolyt mindenféle folyó medrében, az idők mindenütt változtak, lapok szűntek meg és újak alakultak, magam megszűntem aktív újságíró lenni, lakhelyet változtattam, de a Macalik-fotók zömét sikerült megőriznem, még azok közül is, melyek megjárták a nyomdai lét zegzugos útjait. Mert egyesek, sajnálatos módon, odavesztek. De ami megmaradt, azt most, a 2012. augusztus 15-i, ünnepélyes tárlatavatón alkalmam volt átnyújtani - megőrzés után - a meglepett és boldog szerzőnek, aki fotósként végigjárta a műfaj történetének majd minden szakaszát és markáns néprajzi- és tájfotósként jelezte szűkebb és tágabb környezetének, hogy dolgos évei - a pillanatnyi látszat ellenére is - hatványozott értékteremtéssel teltek el, s talán még van idő arra, hogy erőltetett menetben felszínre hozza felstószolt kincseit.

(Lásd még Macalik Ernő fotóit az urszu 2 honlapon)

Fotó Evellei

Fotó Evellei László: Beke György
kéziratot javít

Milyen régen nem láttam ezt az aláírást, pedig m,ennyire megszokta a szem annak idején, a múlt század hatvanas éveiben!


Evellei Laci az Előre fotóriportereként keresztül-kasul járta Erdélyt s Románia egyéb vidékeit is - amerre feladatai szólították. Nem válogatott, nem kényeskedett - lőtte a témát, mindent, ami adódott körülötte. Amit csak lehetett, dokumentált. Nem sajnálta a fotóanyagot, mert úgy gondolta, hogy azt azért utalják ki a szerkesztőség rendelkezésére, hogy elhasználják. Vagy tévedett volna?


Egy idő után megelégelte a honi dicsőséget és úgy vélte, nyugatabbra több lehetőség nyílik majd előtte. 1978-ban az akkori Nyugat-Németországba távozott, neve lekerült a lapok hasábjairól, keserűen őriztük fakuló emlékét.


2009. december 9-i bejegyzésemben (Plugor-tárlat) egy általam megőrzött dokumentumfotót kommentáltam, amelynek ő a szerzője és egy 1972-es csíkszeredai tárlatnyitó teljes keresztmetszetét adja. Idén február 28-án váratlanul felbukkant Evellei László és a bejegyzéshez kommentárt fűzött. Ebből idézek:


"Nem is a megnyitó volt nagy esemény, hanem az a gazdag tárlat, amit Sándor ott felsorakoztatott. Meg az a nagy alázat, ahogyan arra a kiállításra készült. Jó barátomnak tudhattam. Nem csak fotóztam a megnyitót, hanem együtt is raktuk fel a falra a képeket... Bátor idők voltak!  Ma is büszke vagyok reá, no meg arra, hogy művészeti iskola viseli a nevét."


Ezzel aztán beindult a levelezésünk. Nemrég megírta, hogy időközben a Balaton partjára költözött, új családot alapított, nyugdíjba került, ilyen-olyan bajait kúrálgatja, néha fotózik. De vcégre elszánta magát, hogy fotóarchívumát, amely több ezer darabra rúg (6x6-os negatívok, diapozitívok), beszkenneli, rendezi, hasznosítja. "Drukkolj nekem, hogy sikerüljön!"


Naná, hogy drukkolok neki! Hiszen olyan páratlan dokumentumértéke van munkásságának, amit majd csak az ő elszántsága nyomán tudunk majd értékelni. Addig is, hadd álljon itt biztatásul egy másik, általam őrzött trófeára - ihletett portréja Beke Györgyról, amint kéziratot javít az Előre szerkesztőségének egyik félreeső irodájában, ahol annak idején a riport rovat székelt, s a száguldó riporternek is volt ott egy "macskaasztala" a bukaresti sajtóház előterére nyíló ablak előtt.

Szélverésben

Hol lehetsz most, jó Szűcs József Attila - te, aki annyi kellemes percet szereztél fotóiddal zsűriknek és szerkesztőknek a múlt század nyolcvanas éveiben? Annak idején temesváron jártál egyetemre, onnan postáztad a különböző fotószalonokhoz tiszta, érzelemgazdag, jól megkomponált képeidet...


Több Premfotó versenyen is fölfigyeltem rád, leveleztünk, egy-egy rendezvényen találkoztunk is, tucatnyi fotód kópiája maradt az archívumomban, és most nem tudom, merre keresselek. Talán valahol elérnek ezek a sorok. Az is lehet, hogy már régóta nem fotózol, mióta a digitális technika az úr mindenek felett. A te analóg képeid ugyanis jól kidolgozottak voltak, részletgazdagok, fekete-fehérjeid, szürkéid lágyan is pontos rajzolatot adtak. Emlékezés közben előveszem itt látható munkádat.

Roham előtt

Igen kedves emberem - szomszé-

dom - tartózko-

dik e napokban a csíkszere-

dai kórházban, fenn a Laji dombján. Nem kívánom senkinek az ilyen időtöltést, bár manapság a kórházi lét jóval lazább, mint akár húsz évvel ezelőtt. A beutalt beteg akkor fogadhat látogatót, amikor kedve szottyan, mert a járványos fertőzések kiváltotta karantént leszámítva a kórházak vezetőségei tudják: a hozzátartozók, a betegekhez bejárók segítségére vannak utalva.

Pár órai keresgélés után előveszem egyik kedves, ahányszor ránézek, mindig szorongó szomorúságba ejtő képemet. Egy kórházi riportomhoz készítette a nyolcvanas évek elején Székely Sándor fotóriporter kollégám és sorstársam, aki jó pár napon át téblábolt a csíkszeredai kórház környékén és osztályain, akárcsak korábban jómagam, s néhány órát várakozott a februári hidegben, a kórházudvart lezáró sorompó és kapusfülke előtt, farkasszemet nézve a sorompó mögött gyülekező, fagytól tipegő-topogó tömeggel, akik arra vártak, hogy pontban 14 órakor megmoccanjon az elektromosan irányított kórházkapu s kezdetét vegye a hivatalos látogatási idő.

Csúcsteljesítménynek tartom ezt a néma várakozást, feszülést kifejező, lényegében lesipuskás fotót, amely nem csupán annak a fagyos kora délutánnak az emlékét rögzíti, hanem az egész korszak összeszorított fogú fegyelmének a megalázó voltát, amit mindenek dacára vállaltak és magukévá tettek az emberek. Dühöngve, magunkba fordulva morgolódtunk, sorainkat összezárva, konokul kivártuk a pillanatot, amikor elindulhatott a roham.

Látni kellett volna azt a versenyfutást, ami a kórházbejáratig mozgásba hozta a dermedt emberek százait. Ma már ilyen látvány elképzelhetetlen. Az a kapu talán csak egy rosszemlékű maradvány. Vagy már az sem, csupán leltári tárgy...

Vívmány

Ma már kénysze-

redetten, hiába forga-

tom számban ezt a nesze semmi, fogd meg jól szavunkat, ami a néhai népi demokráciánkban született és amely 1989-ig végigkísérte az egész sajtófotózást, legalább is Romániában. Azon belül is, a magyar sajtóban, hiszen a román megfelelője nem volt ennyire direkt és célratörő: eredményekről, megvalósításokról szóló fotókat emlegettek a román kollégák, de ennyi szót nem kívántunk vesztegetni a dologra, ezért született ez a mindenféle műfajban a jót, a dicsekvésre méltót, a megvalósított értéket népszerűsítő igyekezet.

"Hozzatok valami vívmányt" - hangzott el feladatkiaszabáskor a főnökök szájából, és akkor már tudtuk, hogy olyan anyag (cikk, fotó) kell a lapnak, amivel demonstrálni lehet, hogy egyre jobb és szebb az élet, hogy napról napra mind gondtalanabb a sorsunk, s e csöppenként adagolt "bizonyosságokból" is összeállt az a pozitív jelen- és jövőkép, aminek az volt a feladata, hogy hosszú távon érdemessé tegye a pillanatnyi lemondást, a nehézségek vállalását.

Székely Sándor kollégám (Előre, RMSZ) itt látható fotója 1987-ből egy ilyen vívmány fotósorozat egyik - megmaradt - darabja. Azt a készülő, de aztán a rendszerváltozás eseményeivel immár tartósan félbemaradt "bukaresti tengert" ábrázolja, ami a Bukarest–Duna hajózható csatorna elkészülte után még látványosabban feltöltődött volna, a láthatárig elterülő gyűjtőtó gyanánt, amely kikötővé varázsolja a román fővárost egy olyan alföldi síkság kellős közepén, ahol nyaranta rendszerint az aszály, a fokozatos elsivatagosodás fenyeget. A hatalmas összegeket elnyelő, országos terv döcögve és nehézkesen haladt előre, dacára a magas országvezetés sürgető érdeklődésének; maguk a szakemberek is megvalósíthatatlannak találták az elképzelést, pontosabban nem is a megvalósíthatóságot, hanem annak hasznosságát vonták kétségbe... Csakhogy az akkori élet vívmányai már csak ilyen eszelős, kierőszakolt, de soha be nem fejezett elképzelések részeredményeiben rejtőztek. Úgy kellett rájuk lelnünk, félig behunyt szemmel, hogy amit megmutatunk belőlük, az lehetőleg ne tartalmazza a kulisszák mögötti zűrzavart, félbemaradottságot, stagnálást, sikertelenséget. Így aztán a legtöbb vívmánykép statikusan, inkább csak dekoratívan ábrázolja a látvány harmóniáját. Emberi élet nyoma nincsen rajtuk, hiszen csak díszletek egy megálmodott, de soha meg nem valósuló, önkényesen elképzelt, zavaros jövőről.

Mondanom sem kell: a képen látható formás, mozgalmas előtért szolgáltató korlát ma már ottfelejtett, rozsdás színpadi kellék... Ha el nem bontotta valaki s bagóért eladta egy roncstelepen...

H.P. az osztályban

Ahhoz, hogy a mai bejegyzésemet lekerekítsem, másfél napi keresgélésre, nekivesel-

kedésre volt szükségem. Pedig a fotó régóta a kezemben van, éppen csak az nem volt világos, hogyan közelítsem meg a mögötte rejlő történetet.

A felvétel a múlt század hetvenes éveiben készült, tipikus korabeli sajtófotó Erdélyből, méghozzá egy besztercei középiskola egyik magyar osztályából, és az Előre c. napilap egyik riportját kellett illusztrálnia, amely az Erdély szerte ismert és elismert Horváth Pál magyar nyelv és irodalom szakos tanárról és tanítványairól szólt. Aki(k) arról volt(ak) nevezetes(ek), hogy nem egyszerűen csak elvégezte/elvégezték mindazt, amit az iskola rá(juk) rótt, hanem a környéket sűrűn bejáró magyar színjátszócsoporttal tartották a lelket a mezőségi emberekben, néprajzi gyűjtéseket végeztek, irodalmi kört szerveztek - a szórványban, a végeken. A korabeli magyar sajtónak kedvenc pozitív hőse lett a bánsági születésű tanár, a központi és a vidéki lapok egymás kezéből adták-vették a témát s korai haláláig (l978 végén szívroham vitte el) gyakran tűnt fel muszájherkulesi példája ("lehet, mert kell") a lapok hasábjain. Nem véletlen, hogy mind a Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990, mind a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikket szentel neki és művelődésszervezői áldozatvállalásának.

A képről nem lehet tudni, megjelent-e egyáltalán, vagy csak tartalékolták egy riporthoz, de aztán kimaradt ("nem fért"). Jól látható, hogy az osztálybeli életkép a mindent megszépítő "realizmus" kánonjai szerint készült, szerzőjét ma már nem lehet azonosítani: a gyerekközösség, akár egy nagy család, ott tüsténkedik a közöttük álló, magyarázó, tekintélyével és meggyőző erejével mindenkit lenyűgöző tanárral. A tekintetek az övét keresik, ő pedig valahova a meghatározhatatlan messzeségű, de mégis földi célra összpontosít... Egyszóval minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve (á lá Ferenc József császár), pedig a kép hátterében akkor már annak is ott kell lennie, persze kimondatlanul, hogy tanítványai egy elgurult írószer után kutatva, a katedra alatt rejtett mikrofonra bukkantak, ezt az igazgatóság még aznap jelentette a megyei pártbizottságnak és a minisztériumnak, az iskola pedig felbolydult, mint egy méhkas, senki nem értett semmit, és mégis mindenki megértett mindent, nagy néma csönd minden vonalon, de az idillnek annyi volt, amit aztán tetézett a kedvenc tanár elvtárs halálhíre...

Legendák? Igaz történetek? Horváth Pálról lapok gyűjteményeiben találni még képi emléket. Ezt a fotót a szerkesztőségi szemétkosárból mentettem meg, kb. húsz évvel ezelőtt. Most vettem hozzá magamnak a lelkierőt, hogy legalább ennyit elmondhassak róla...

Plugor-tárlat

Nem remekmű, nem is héthatárra szóló esemény - egyszerű "mezei" történés lenyomata ez a hivatalos, panoramikuson megoldott, klasszikus papírfotó, amely 1972-ben készült, december 3-án Csíkszeredában, a ma sokak által színháznak ismert kultúrpalotában. A "régiben". (Mert az új az a szakszervezeteké - az övék volt és az ma is...)

A kiállító Plugor Sándor ma már klasszikusnak számít, hiszen bár csak 69 éves lenne, akár csak a mellette álló, világos öltönyös alak, a csíkszeredai Márton Árpád, a tárlat megnyitója, de 1999-ben, több mint tíz éve eltávozott az élők sorából.

A fotó készítője, az egykori Előre egykori fotóriportere, Evellei László a fotó hátára iskolás betűkkel - mint mindig - hűségesen felrótta a látványhoz kapcsolódó információkat, aminek alapján a hírszerkesztőnek nem is kellett jelen lennie az eseményen, vígan megfogalmazhatta a sajtóhírt (egyesek még kisriportot is rittyentettek ennyi konkrétum birtokában. Hja, ha szükséges, az újságírói fantázia sem ismer határokat!)

A fotó hátán tehát ez áll: " A csíkszeredai kultúrpalotában december 3-án nyílt meg Plugor Sándor képzőművészeti kiállítása. A művész, 6 olaj, 3 tempera (festményt), 17 grafikát és egy 14 metszetből álló sorozatot mutatott be. A metszetek Illés Gyula Apám emlékére c. verseit illusztrálják. Krizsovánszky Szidónia és Nemes Levente, a sztgy-i Állami Magyar Színház művészei Illyés Gyula verseket szavaltak. Képünkön számos látogató jelent meg a kiállítás megnyitóján."

A kiállítóterem, ahol a szemben álló főszereplőket valósággal elvakítják a filmesek reflektorai, s így a fotóriport fényviszonyai is megsínylik, ma már nem létezik; egész más célokra használják. A helybeli színház kistermét rendezték be itt, ahol stúdióelőadásokat mutatnak be, illetve időszakosan kisebb rendezvényeket látnak vendégül. Az Előrének készített riportfotó híven őrzi azt a hangulatot, amikor itt még nagyszabású, nagy lélegzetű tárlatokat lehetett látni.

Változó idők...

Palackra várva

E kettős fotó - magam párosítottam őket egymás alá-fölé, minthogy egyikről sem volt szívem lemondani - 1989-ben készült, a fotós Székely Sándor egy vidéki útja alkalmából, néhány hónappal a romániai rendszerváltás előtt.

A bukaresti Előre alkalmazottjaként, a fotósnak az volt a feladata, hogy a hétköznapi életből ellesett apróbb-nagyobb jelenetekkel, életképekkel színesítse (a lehetőségekhez mérten) a legtöbbször megbonthatatlannak látszó hivatalos betűtengert. Dicséretes, hogy Sándor sosem ment el behunyt szemmel az olyan látvány mellett, amiről tudta, hogy nem kerülhetnek a lap hasábjaira.

Az itt látható reggeli jelenetet (katt a képekre!) a szálloda szobából, a magasból fényképezte, amint az épület mögött található gázpalacklerakat előtt emberek százai várakoztak, hogy esetleg megérkezik a várvavárt hereautó, a tele gázpalackokkal. Az emberek mellett - és sok esetben helyett, mert voltak, akik nem győztek órákat álldogálni a szabad ég alatt és megbízottak gondjaira bízták palackjaikat - sorakozó üres, többnyire ütött-kopott, sokat látott "butéliák" egy-egy család havi konyhai tüzelőszükségletét jelentették abban az időben, amikor minden téren iszonyú és olykor abszurd takarékossági helyzetet kényszerítettek az ország lakosságára.

A fenti fotó elsősorban a helyzet iszonyatát és abszurd grafikáját ábrázolja, a maga ösztönösen friss nyerseségében, az alsó pedig egy igen jól ellesett, már az utcán, az emberi szem magasságából készült groteszk helyzetkép a palackját gyöngéden körülölelő, hajnalok hajnalán felkelt és a sorba kis, tákolt taligájával beállt idős ember kiszolgáltatottságát, amint várakozás közben elnyomta az álom. Előle ideig-óráig eltűntek a valóság nyugtalanító külsőségei, de számunkra, akik a képre tekintünk, megmarad mindaz a nyomorúság, amire egy szervezett embertelenség csak kényszeríti az embert.

(A képek, mintegy mementóként, majd csak 1989 után jelenhettek meg, az Előréből lett Romániai Magyar Szó hasábjain.)

Tavi mese

Nyár volt, kora délután, a nyolcvanas évek vége felé, Sepsiszentgyörgyön élő fotóriporter kollégámmal - Imreh S. Istvánnal - sétáltunk a bukaresti sajtóház irányából a közeli Herestrau ligeten át a város sűrűje felé. Pihentető, csöndes sétára nyílt lehetőség a tavak melletti sétányokon, minden nehézség dacára az emberek szívesen népesítették be az árnyas parkot, látogatták a falumúzeumot, szálltak fel a félóránként kikötő és újra tókörüli pályára álló sétahajóra...

Kollégám vállán fényképezőgép: sosem vált meg tőle, hiszen napi rovata volt a lapban, minden megjelenésre le kellett adnia egy-két fotót, hogy a szerkesztőknek kedvükre (értsd: felsőbb, kiszámíthatatlan szempontok szerint) legyen miből válogatniuk.

Az állandó virágkállítás pavilonjához közeledve, egy japán tavacskának berendezett parkrészlethez közeledve, észrevettük, amint egy nagyobb fiúcska egy bottal szorgalmasan piszkál valamit a víz mélyén, mögötte egy kisebb srác kíváncsian nézi ügyködését. Megálltunk, Pista elővette felszerelését, beállította a teléjét és időnként egy-egy felvételt megeresztve, figyelte a fejleményeket.

Láttuk, hogy a kisfiú odalép a nagyobbikhoz, valamit beszélnek egymással, majd a kisebbik hirtelen belecsusszan a derekáig érő vízbe, s szorgalmasan búvárolva, időnként a felszínre bukkanva kirakott a kövezetre egy-egy halom csillogó aprópénzt.

(Arra járók hullatták bele a sekély vízbe, azzal a gondolattal, hogy talán szerencsét hoz garasos nagylelkűségük...)

Amíg a kissrác dolgozott, a nagy fiú sem ült tétlenül: számolgatta a tornyosuló kincset, s mikor a tóban ázó gyerek befejezte a szokatlan halászatot, a nagyfiú felmarkolta a zsákmányt és szó nélkül továbbállt, meg se köszönte a közreműködést a tátott szájjal utána néző, póruljárt gyereknek...

A fotóriport elkészült, megjelent az Előre Naptárban, a történetet pedig most sikerült elmondanom...

(A részletes képnézethez katt a fotóra!)

Szúnyogland

Akár a holdra szállás, látványban ez sem szegényesebb kép, csak nem annyira fantasztikus és főként viszket.

Fadgyas Tibor egy szúnyogcsipés pillanatát kapta el valahol, egy tar koponyán (vagy egy térden, egy al- vagy felkaron, egy ujjon, tetszés szerint, mindenesetre, egy domború testrészen, ebben megegyezhetünk), azt se lehet pontosan tudni, hogy a rovar számára életet jelentő csipés előtti vagy utáni pillanatban vagyunk, azt viszont látjuk, milyen kopár vidéken kell megvetnie magát kalandorunknak, hogy küldetését sikerre vigye.

Életképnek is kitűnő, bár mondom, nem látványos e fotográfia, mégsem mindennapi, hiszen amit jónak tartok a sepsiszentgyörgyi fotográfus munkájában, az az, hogy nem tette technikailag csillogóvá, tökéletessé, minden izében csinálttá a témát, hanem megmaradt a természetes fényképezhetőség és rögzithetőség gyarlóan emberi határain belül.

De képe azért is hiteles, mert amióta elővettem e képet, egyet vakarózom... (bár az is igaz, hogy errefelé igen esős ez a nyár és Szúnyogland-be nem kell útlevél)

Múlt idő

A szén fojtó szaga elillant, az öntött vasaló új parázsra vár. Éppen mint a mesebeli táltos...

Hogy mikor kapja meg, egyelőre nem tudni, a háttérben pihenő asszony alakja nem sok jót igér. Annyit biztosan el lehet mondani róla, hogy a fáradtság kétoldalt valósággal omlik le a derekáról. A karját is talán azért tartja ott, hogy le ne omoljon egészen.

Kinn a nap erővel támad, benn a senyvesztő homály.

Biró Károly, akit a nagyváradi Tavirózsa fotóklub egyik alapemberének ismertem meg, remek beállitásban mutatja fel a kiszolgáltatott ember nyomorúságát, elesettségét. A kisember majd mindenik képén jelen van. A művészi eredményből itélve ez a fotós világa. Innen jött, itt van otthon. Ez nyilik meg a számára.

S általa a számunkra is.

Gáz van

Ez a laza szófordulat, mely mára elöntötte az egész magyar nyelvterületet, sőt azon is túlloccsant már, valamikor Romániában varázsszó volt, méghozzá a legfontosabbak közül.

Az ember nem arra gondolt, ha meghallotta e két szót, hogy valami zűr leselkedik rá és szeretteire - ahogy azt ma értenénk -, hanem hogy a kis vagy nagyváros megfelelő telephelyére palackos gáz érkezett, mehet a család (apa, anya, rokon, ismerős, szomszéd, bárki - csak hordozgató, ép gázpalackja legyen), hogy becserélje az egy hét, tiz nap, egy hónap alatt kiürült régi palackját.

Székely Sándor fotóriporter (Előre, majd RMSZ) egy ilyen pillanatot kapott el még a rendszerváltás előtt, az egyik székelyföldi kisvárosban (emlékezetem szerint Székelyudvarhelyen). A kép hangulata ambivalens, s ezért áll nálam nagy becsben: hordozza az egész helyzet tragikumát és mélyen lealázó bélyegét, ugyanakkor rajta az élet elfogadásának gyöngédsége is. A rudat markoló "jövő nemzedék" életreszóló élménnyel a vérében vészelte át a letűnt időket. Mit gondolhat ma a "gázas" időkről?

Tarol

Egészen biztos, hogy ősz van. Azért tarol a nyáj ilyen szeliden, megadóan. Azért olyan békés ez a mioritikus idill valahonnan az ókirályságból, ahol számunkra Florin O. Andreescu még a nyolcvanas években rögzitette.

A kutya hátranéz. Lát valamit. Vagy valamit otthagyott, ahová ki tudja, mikor jutnak majd vissza - ha visszajutnak egyáltalán...

Az állatok felügyeletére rendelt arctalan gyermek maga az elszánt nekifeszülés. Megy, amerre az állatai viszik. Hajtja az állatokat, amerre a földeken még ott sarjad valamicske rágnivaló remény.

Kopárság, várakozás, elszántság - ezek az őszi tarolás koordinátái. Ezeken hiába keressük az idillt, mert a nyárral együtt elköltözött.

Kolumbusz tojása

Martin Gyula temesvári amatőr fotós (amióta a szervezett fotómozgalom a rendszer-
váltással együtt összeomlott, eltűnt a "prériről", nem tudom, él-e, hal-e, dolgozik-e még érdekes fotókísérletein, amelyek annak idején annyi feltűnbést keltettek, vitákat váltottak ki...), itt mellékelt fényképe a nagyváradi Nufarul / Tavirózsa fotóklub Premfotó biennáléján tűnt fel, címe: Előadás Kolumbusz Kristóf tojásáról. Akkoriban - 1982-t írtunk - nem voltak divatban az ilyen merész újítások a fotóban. Az animációnak ható, teremtett világ fotózása inkább grafikusok törekvései közé illett. A nyomdai szakemberként dolgozó Martin Gyula fényképei technikai kidolgozottságának tisztaságával és precizitásával tűnt fel. E képe bekerült - méghozzá előkelő helyre - a biennálé katalógusába.

Nemrég eszembe jutott, hogy az eseménnyel kapcsolatban cikkem is jelent meg az akkori Előrében, amely úgy érzem, ma is jól érzékelteti egy hajdani fotós rendezvény fontosságát és szakmai ösztönző szerepét.

***

Sötétkamra

Önkéntes teremőrként a Premfoto-n

Már lezsűrizték a tárlatot, a díjak sorsa eldőlt, már a galériát is elrendezték a szombat délutáni megnyitóra, már a fotók "személyi" adatait - szerző, cím - is felragasztották a védőüveg jobb alsó sarkába, már a diavetítőgépet is kipróbálták a nagyváradi Nufarul fotóklub éppen soros szolgálatos tagjai, már az óramutató is kitartóan közeledett a nyitás időpontjához, amikor a lelkes fiúk a homlokukra csaptak, hogy hiszen nekik is illene átöltözni az esemény tiszteletére, egymásra néztek hát, s hirtelenében nem tudták eldönteni, melyikük maradjon teremőrnek, a kulcsot ugyanis egyikük se viheti magával, netán váratlanul szükség lesz rá a megnyitóig... Órámra néztem: hatvan valahány perc maradt az ünnepségig. Amúgy se akadt jobb dolgom, felajánlkoztam: maradok. Nem is kellett sokáig a lelkükre beszélnem, belátták, hogy abban a pillanatban az egyedüli elfogadható megoldást villantottam fel előttük.

Ültem hát a csupa üveg galériában, , az alacsony párkány műmárványán, amely alatt szelíden duruzsolt a langyos fűtőtest, mintha akváriumba zártak volna. Figyeltem a szombat délutáni város hétvégi nyüzsgését, a járókelők kíváncsiságát, amint orrukat valósággal az üveghez lapítva kukucskáltak be a félhomályos terembe, tárlatra éhesen. Egy diákcsapat szabályosan letanyázott az ajtó előtt, magot szemelgetve egyik társuk tenyeréből, s időnként hangosan "elszólták" magukat, hogy lehetőleg értsek belőle: nagyjából meg is értettem, hogy türelmetlenek, szívesebben kerülnének már befelé, a melegbe, valamelyes haszonnal múlatni a vánszorgó időt... Sportosan öltözött fiú és lány nyitották rám hirtelen az ajtót, fogták egymás kezét,s illedelmesen megkövettek, esne meg rajtuk a szívem, átutazóban vannak, látták a plakátot, nagyon érdekli őket ez a tárlat, de nem várhatnak a megnyitóig, mert félóra múlva indul a vonatuk, ne legyek annyira formalista, igazán nem szólnak egy szót sem a dologról, ha beengedem őket...

Tudván, hogy szabálytalanságot követek el, képtelen voltam szőröszívűnek lenni: ha már ennyire rajonganak a fotográfiáért, üsse kő, félrenézek néhány percig, amíg körbeloholnak a falak mentén, idegesen sürgölődve az idő szoros markában...

Ezt leszámítva, nyugodt szívvel jelenthetem: semmi figyelemre méltó nem történt abban az órában. Éppen csak alkalmam volt eltöprengeni azon, mit jelent számomra ez a fotótárlat, mi az, ami arra ösztökél, hogy kétévenként szinte menetrendszerű pontossággal megjelenjek rajta.

Fotós számára tájainkon az az igazi esemény, ha egy-egy szalonon megmutatkozhat, képeivel a falra kerülhet. Ez élteti őt, hiszen a közönség elé jutásnak egyéb formái (pl. egyéni kiállítás, sajtóközlés) annyira esetlegesek (és minőségileg csökkent értékűek), hogy nem jöhetnek komolyan számításba. Ez az oka annak, hogy az utóbbi években annyira elszaporodtak az ú.n. biennálék, vagyis a két évenként megrendezésre kerülő országos, illetve egy-egy vidéki fotóklub szervezte, ugyancsak országos hatósugarú tárlatok. Szinte nincs olyan fotósközpont az országban, mely ne állandósított volna mostanig hasonló fórumot, csupán az idei nagyváradi Premfoto előtt közvetlenül rendezték első biennáléikat Prahova, illetve a Hargita megyei fotósok (ahogy a csíkszeredai fotóklub elnöke tréfásan megjegyezte a Premfoto megnyitója után: "Egyenesen a csíkszeredai tárlatról érkeztünk Nagyváradra!"), de jövőre is egymást érik majd a rendezvények. Igazság szerint, hogy az ember "ízig-vérig" benne lehessen a fotós mozgalomban, s ismerje annak minden rezzenését, előrelendülését, megtorpanását, valamennyi szalont meg kellene tisztelnie több napos jelenlétével, akkor viszont nem is tenne mást, mint huzamosabb időn át ide-oda utazgatna az országban. A legtöbb tárlaton pedig őszinte csalódással konstatálná, hogy a képek zömét ismeri már, korábbi tárlatokról, legfeljebb egész más összeállításban és elrendezésben. Azt ugyanis nem tiltja a bevett fotósetika, hogy egy képet alkotója több tárlaton is meghordozzon, az országban és a határokon túl egyaránt. Csupán arra kell vigyáznia, nehogy a kép véletlenségből még egyszer ugyanannak a szalonnak egy másik rendezvényére kerüljön, mert akkor irgalmatlanul kizsűrizik. Ezzel ellentétben, a Premfoto nem fogad el olyan fotót, melyet valamely kiállításon akár csak egyszer is nyilvánosság elé vittek.

Ez az, ami számomra a nagyváradiak biennáléjában ellenállhatatlanul vonzzák a fotóklubhoz özönlő, mintegy kétezer pályamunka közül szinte valamennyi - új! (Azért a "szinte", mert bár a november 13-án megnyílt kiállítás a Premfoto harmadik rendezvénye, még most is akadnak pályázók, akik nem értik meg vagy nem olvassák el a versenyszabályokat: Nagyváradon csakis premier-fotókból válogat a zsűri!)

Böngészem a tárlatnyitás tiszteletére összeállított, még nyomdaszagú katalógust (keményen megdolgozott érte az éjszakai váltásban működő lelkes nyomdászcsoport, hiszen csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy a nyomdai szabad szobatra épp a tárlatnyitás napján kerül sor), s benne a III. Premfoto adatait, keresztmetszetét. Eszerint az idén 72 helyi fotóegyesület és -klub, valamint számos egyéni pályázó 1863 pályaművet küldött be (ráadásul a 3-3 képből álló fotó- és diasorozatok egy munkának számítanak), nagyrészt a végső határidő előtti hetekben. Tavalyelőtt, a második Premfotón pedig még csak 42 helyi fotóegyesület és -klub tartotta szívügyének a benevezést,s a pályamunkák száma 1600 körül mozgott. Az újítás, a premier-szellem viszont nem csak a pályamunkákkal kapcsolatos megszorításban van jelen, a Nufarul fotóklub szüntelenül javítani kíván a pályázat szervezési feltételein. Az idei rendezvényen, az eddigi gyakorlattól elérően például a klub tagjaiból toborzott zsűri válogatta ki azokat A munkákat, amiket érdemesnek talált besorolni a fotószalonba. Ezzel a díjkiosztó, országos érdekképviseletű zsűri válláról le is vették a kulimunka gondját, hiszen a korábbi biennálékon 1-2 nap alatt kellett megesnie mind a szelekciónak, mind a díjazásnak, természetesen kapkodva, nyűgösen, belefásulva. Nem maradt idő többször is visszatérni egy-egy vitathatóbb döntésre, nem volt hely, hogy egyszerre kiteregessék az összes képeket, egy pályamunka csak addig élt, amíg pár percre a zsűri előtt felmutatták, s elég nagyszámú szubjektív tényező játszott bele az ítélkezésekbe. Persze, szubjektivizmus bármely közület döntésében előfordulhat, ez egy adott pontig természetes és kiküszöbölhetetlen. A váradi Nufarul szalon szervezése viszont lehetővé teszi, hogy bárki ellenőrizhesse a zsűri döntéseit. A Premfoto maga amolyan Janus arcú tárlat: az egyik kiállításon, amelynek képei fölött a Sétáló ucai nagygalériában őrködtem, az elfogadott pályamunkák kapnak helyet (a diapozitívekkel együtt, amelyeket a tárlat során minden este 6-tól 8-ig szorgalmasan levetítettek a benti és a kinti közönség nagy örömére); a másikon, amely bármikor megtekinthető a fotóklub helyiségeinek falán, a kizsűrizett pályázók 1-2 jellegzetesebb, visszautasított munkája függött. Volt hát alkalom hasonlítgatni, vitatkozni, érvelni és ellenérvelést hallgatni.

A díjazás során az országos zsűri anélkül, hogy ismerte volna a tárlatra bejutott képek címét és szerzőit, elsősorbana látványra összpontosított. Titkos szavazással dőlt el ama 13 fotó sorsa, melyek az egymás között azonos nagyságrendű Premfoto-díjat kapták. Az ajtó mellett ültömben végigjártatom szememet a nyertes képeken. Könnyű dolgom van: a díjazás tényét kerek, villogó, üvegre ragasztható ezüstflastromok adják tudtul, a közepükbe illesztett P betűvel egyetemben. A csíkszeredai Balási Csaba és Sükösd József, a kolozsvár-napocai Balogh Iván, a moinesti-i Ioan Cojan, a nagyváradi Debelka Sándor, Pantea Teodor és Czobor János, a krajovai Nicu Dan Gelep, a marosvásárhelyi Kövesdi László, a temesvári Martin Gyula, a vulkáni Németh Ferenc, a brassói Popescu Mircea és a bukaresti Szakács Sándor mellé oda sorolhatjuk azt a kilenc fotóst is, akiket lapunk 1983-as Előre naptárral és ajándéktárgyakkal jutalmazott a sajtó műszaki követelményeinek leginkább megfelelő technikával készült, legsikerültebb képeiért: a szatmári Moldvay Katalin és Nagy András, a nagyváradi Gaina Gerendi Anikó, Jakab Gyula és Pop Marta, a csíkszeredai Sülkösd József, a kolozsvári Balogh Iván és Dorolti Vasile, valamint a marosvásárhelyi Kerekes Péter nem ismeretlenek olvasóink előtt, néhányan szerepeltek már fotóval a Sötétkamrában is. A pályázat mindenesetre jó alkalom volt számunkra, hogy közel száz fotóssal személyesen is felvehessük a kapcsolatot, s a Premfotóra beküldött munkák jónéhányának közlési jogát megszerezzük.

Két délelőtt és két délután lapozgattam az akkurátusan borítékolt, sorszámozott, nyilvántartott pályamunkákat - azokat, amelyek egyik kiállításra se kerültek be. Akkor már túl voltam a zsűrizés feszült pillanatain, a szalon anyagának felbecsülésén. Jövendő fotóösszeállítások, cinklemezre transzponált képek minősége lebegett lelki szemeim előtt, munkanaplómban gyűltek a fotósok nevei és címeik, valósággal fizikailag is éreztem, miként telik meg a továbbiakban a Sötétkamra - s épp a Premfotónak köszönhetően! - élettel, frisseséggel, újdonsággal; az élet apró, jellegzetes pillanataival, hazai tájakkal, emberekkel, szokatlanabb meglátásokkal, kinagyított valóságrészletekkel, lendülettel, derűvel, melankóliával, összhanggal...

Letelőfélben a teremőrség órája. A novemberi szürkület homállyal szitálja teke a sarkokat, sejtelmessé teszi a csillogó képfelületeket, nyilvánvalóbbá kontúrozza az üvegfalon túl egyre csak gyülekező látogatókat, akik az ünnepélyes bebocsátásra várnak.

Mint ki jól végezte dolgát, összeszedem térdemre fektetett irományaim, feljegyzéseim. Felállok, tágra nyitom a nesztelenül csapódó üvegajtót és felgyújtom a teremben a villanyt.

Felőlem kezdődhet a verniszázs...

Cseke Gábor

Ui. Ha valaki történetesen betéved egy fotókiállításra, amelyet valamely fotóklubunk szervezett, úgy nézzen szét a teremben, hogy az ízléssel elrendezett, felragasztott, felaggatott munkák mögött lelkes klubtagok önzetlen, névtelen és heteken át tartó szervező munkája áll, ami a mozgósítástól a zsűrizésen és teremőrségen át egészen a cipekedésig, a takarításig, a saját gépkocsi közösségi célokra való kölcsönadásáig terjed. Nagyváradon, a jelek szerint, még tart a lelkesedésből...

(Előre, 1983. január 9. - Vasárnap melléklet)

Pihenő

Beszélő kép a Feleki Istváné - olyan, ami nem csak elmondja nekünk a történetet, hanem hangja, szaga, hőmérséklete is van. Olyan, amit meglátva mindjárt érezni is lehet azt, ami kisugárzik belőle.

Csak régi képeket őrzök tőle. Olyan harminc-negyven éve készülteket. Amilyeneket akkor nekem küldött az Ifjúmunkáshoz, majd az Előréhez. Szándékosan nem vagdostam körbe a rudimentáris keretet, mert úgy vélem, szántszándékkal készült ilyenné. (Akkoriban nem a képszerkesztő program keretezett, hanem a tuskihúzó és a filctoll.)

A keret kell, mert jól le- és bezárja a történetet a jelenre nyíló múlt időbe, amikor éppen hétágra süt a nap a hegyoldalon, az emberfia éppen pihen, talán végleg megérkezett úticéljához, de meglehet, hogy innen is továbbáll, miután megpihentette gyaloglástól elgyötört lábát, megszárogatta bevizült zokniját, bakancsát, és érezni a napsütést, a távolban beszélgetők csöndes, tompa vitájából is kiszűrődik némi hangosság, hegyi érdesség, minden gőzölög, kitárulkozik, ellazul, aminek kell, s mindenek előtt a lecsupaszított láb pihen, az, ami mindannyiunkat tovahordoz. A kincs, amire akkor kezdünk igazán figyelni, ha fájni kezd, vagy már csak a helye - a hiánya sajog.

A zsákmány

A Tavirózsa premier-fotó pályázatán figyeltem fel évről évre a marosvásárhelyi (megint és annyiszor: Maros-

vásárhely!) Mihu Constantin életképeire, tiszta rajzú híradásaira kisvilágunkról.

Különösen szeretem természetfotóit, amelyek közel hozzák azt a látványt, ami sokszor elvész a dimenziók és a nehéz megközelíthetőség miatt. Győzedelmes madara, amelyik úgy tartja az elcsípett lepkét a csőrében, mint egy diadalmas harci zászlót, csak egy példa a sok közül. Ráadásul nem is a legeredetibb, hiszen a természetet sokan és sokféle trükkel, technikákkal - cselekkel - közelítik meg, s az rendre megadja magát. A természetben nincsenek személyiségi jogok, de éppen emiatt kell kétszeresen is paparazzonak lenni, hogy valami értelmeset elcsíphessünk a jól szervezett, kitűnő védelmi rendszerű, öntörvényű világból, amelynek mi magunk is részei vagyunk, de erről nagyon sokszor elfeledkezünk és kívülről betekintve, beavatkozva szeretnénk lenni rendezője és dirigense, teljhatalmú ura és főszereplője egyaránt...

Játékos nagyüzem

Figyeljük meg az alig látszó, mégis hangsúlyos hátteret: a homályba boruló ipari tájat, ahol lélek se mozdul.

A lelket a láncokon repdeső gyermekek jelentik: csupa vas, csupa ipari jellegű hinta-palintán szállnak, ellenőrzött lengéssel és nyikorgással. Olyanok, mint az álmaik: lendületük a magasba röpítené őket, de csak oda és vissza írnak le nem egészen egy fél körívet, s imbolyog körülöttük a vigasztalan környezet.

Ezek voltak az elmúlt évtizedek gyermekkori kilátásai. Így ábrázolta a riporter - Haragos Zoltán - , a valósághoz hűen, semmit sem édesítve rajta a gyermekvilág gondtalanságát. Az akkori illusztráció tulajdonképpen leleplezés, de ezt csak ma tudjuk belátni, amikor kinyíltak tapasztalásunk kapui, megszaporodtak viszonyításunk támpontjai és mindent, ami hajdan csillogott és tartósnak bizonyult, megette a rozsda és bizony, a fene is...

Hegygerinc

Macalik Ernő tanár úr a felcsíki Karcfalván lakik, hűségesen és kitartóan - természet-

közelben. Úgy, ahogy valamikor az életnek nekivágott és eldöntötte, hogy abban a közegben éli le karrierjét.

Természetszeretete természetes úton vezette el a fotózáshoz. Az Előrétől jártam kiküldetésben a nyolcvanas években Karcfalván, akkor ismerkedtem meg vele s egy este megmutogatta féltve őrzött felvételeit. Egy féltucartnyi képet vittem akkor magammal, közlés céljából, s ma is megvannak - archívumba szervezésük még várat magára -. Megérdemli, hogy ezt a tiszta rajzú, szikár, ám éppen ezért szép - mert természetes, analóg módon készült tájképét helyezzem el a Fotótanúban. Nem tudom, fotózik-e még (ahogy eddig hallgatott magáról, úgy ezután se fog kiállni a mellét verdesni), azt tudom, hogy nagy természetgyógyásza a környéknek, gyógynövénykeverékeket állít elő és természetszeretetre okítja az ifjúságot és a helybelieket. Amatőrben ritkán látni ennyire profit - és bár ez még nem nem egyenlő az életművel, de vitathatatlan teljesítmény.

Ötödik sebesség

Benzinbűz, kibelezett karosszéria, repedezett kormányperec, ütött-kopott, fölmelegedett bádogköpeny - mind nem számítanak!

A képzelt robogás mindent elhomályosít, még a valóságot is.

A valóság pedig ott van a gyermek fejében. Szentes B. Lajos néhai fotóművész nagyon értett a gyermekvilág megörökítéséhez. Talán azért, mert ő maga is egy felelőtlen, nagy gyerekként élte le az életét.

Az általa ábrázolt gyermekek mindig szépek, okosak, rokonszenvesek, illemtudóak. És végtelenül szomorúak. Még akkor is, amikor ragyognak az örömtől (lásd a művész portfólióját).

Mit nem adtam volna, ha egy ilyen tragacs fülkéjébe mászhattam volna annak idején! Inkább csak képzelegtem róla. Pedig láttam elég roncstemetőt azóta életemben. Ma már a tragacs - az tragacs. Semmi több.

Annak idején maga volt az ötödik sebesség.