2011. augusztus 31., szerda

Pápa vagy Batman?



Siklósi Nándor barátom (Budapestről) megírta a minap (mert tudja, hogy érdekel), mekkora botrányt váltott ki a Rómában frissen felállított szobor néhai Wojtyla pápáról. De beszéljen a levele:


"A római “Keletinél” (Termini pályaudvar) állították föl Wojtyla pápa szobrát.
A szobrász szerint korszerű, a Vatikán szerint szakrális, a zemberek szerint ronda.
Egyesek szerint Mussolinira, mások szerint Churchillre, megint mások szerint egy kiöregedett Batmanra, és van, aki szerint egy kövér benzineshordóra hasonlít – az utca népét egyáltalán nem emlékezteti a nagy pápára. (Engem sem.) Sőt: sokan a hívők provokálásának és  blaszflémiának tartják. Követelik azonnali eltávolítását (és beolvasztását...) Hiába: nehéz a (köztéri) szobrász dolga. Olaszországban is. És: Habent sua fata colossi."


Ilyenkor (is) kiderül, mire jó a fotográfia: készen hozza a tényeket és az érveket, ellátva mindenkit a véleményhez szükséges információval. Barátom, alapos emberhez illően, lehetőleg több képi információt összeszedett a világsajtóból, így aztán sokféle szögből csodálhatjuk azt, ami más szemmel nézve csapnivaló kontármunka. Sajnos, a látottak alapján engem sem ragadott magával a tömeglelkesedés, s a hólyaggá fújt lomha ábrázolatot magamban oda helyeztem, ahol még annyi sok elvetélt, ronda "szoborintás" hever egymás hegyén-hátán, feledésre várva...



2011. augusztus 29., hétfő

Mesés képek

A Wang folyó versei jóvoltából ismét rálátásunk lehet egy remek orosz fotósra, s rajta keresztül az új orosz fotográfia néhány törekvésére is. Alekszandr Petroszjan fiatal fotográfus, aki Lvovban született, de Szentpéterváron él, és csak alig 2000-től van jelen a mezőnyben, már is igen keresett, az országban és külföldön is magasan jegyzett művész. Egyéni galériáját végigpásztázva láthatjuk, mennyire határozott fotográfusi programja a mese és a különös történetek sűrítése egy-egy meghökkentő képbe. Különösen tetszik - ezért meg sem merem  átkölteni - az az értékelés, amivel a művészt bemutató Studiolum él: "Ezeken a képeken titokzatos történetek sokasága bomlik ki előttünk, amelyek nap mint nap a szemünk előtt zajlanak a városban. De csak a megfelelő szögből nézve láthatóak."




Ennyi hivatkozás után úgy tűnhet, számomra nem is marad túl sok mondanivaló, ha csak annyi nem, hogy eltűnődjek: mennyiben adja föl dokumentumértékét ez a fajta fotó és milyen mérvű manipuláltságot tesz szükségessé egy ilyen mértékben átrendezett és átpoetizált valóságvízió. Érzésem szerint mindaddig, amíg a fotóművész törekvései nyomán hiteles és hihető világba csöppenünk és jól érezzük magunkat benne, nincs miért kételkednünk autentikusságában és szavahihetőségében. Még akkor sem, ha közben átrendezi körülöttünk a teret vagy fölöttünk az eget...

2011. augusztus 27., szombat

Vizuálagresszió



Veres Nándor Fény-kép-ész nevű blogján nem csupán szemet és jóízlést bántó vandál gesztust ragadott meg egyetlen kézzel: kommentár nélkül közölt kompozíciója két értékrend síkban és dimenzióban is megnyilvánuló összecsapása, szemben állása. Tökéletes néma kiáltás, szavak nélkül is beszédes kép. Erre mondják: telitalálat. Érzem a küzdelem tragikumát s már-már kilátástalanságát is. Az ember nem tudja, melyik küzdőfélre tippeljen, ténylegesen ki kerül majd győztesen ki ebből a vizuálagresszióból. 


A fotós elmondta, hogy hányadán állunk - nos?

2011. augusztus 23., kedd

Csíki tájak, emberek, foglalatosságok...

A kiállítás plakátterve Ádám Gyula munkája
...Ezek elevenednek meg pár nap múlva, pontosabban augusztus 26-án estefelé a csíkszeredai Megyeháza Galériában, harminc valahány, válogatott fotográfiai emlékben. Az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület (elnöke Molnár Attila) archívumából származó, kinagyított képek a Magyar Fotográfia Napja tiszteletére a régi Csíkvármegye mindennapi életkörülményeit, foglalatosságait, ünnepeit, divatját és tárgyias valóságát mutatják be, távolról sem a teljesség igényével, inkább a gyűjtői szemlélet praktikus átértékelésével: felmutatni a részt, amiből aztán következtetni lehet az egészre. Ezért aztán gondolom, nem lesz zavaró, hogy a képi emlékek zöme menasági eredetű (hiába, ott helyileg is eleven a fotográfiai emlékek tudatos mentését célzó kezdeményezőkészség!) - kisebb számban szerepelnek még csíkszentkirályi és gyimesi fotográfiák - , elvégre a szűkebb tájegységre jellemző sajátosságokon túl általánosan jellemző képet nyerhetünk eleink életviteléről - fél vagy akár egy egész évszázaddal korábbról.


Úgy, ahogyan a Csíkszeredában élő dr. Balázs Lajos néprajzos is szülőfaluja, Csíkszentdomokos szokásvilágát kutatja a maga teljességében és rejtett összefüggéseiben, az egymás után megjelenő, különféle alapvető témákat megközelítő kötetei a tárgyválasztás belterjességéből sikeresen kitörnek és a csíki mentalitásra általában jellemző tanulságokat és következtetéseket is felkínálják. Jó, hogy az egyesület következetesen halad azon az úton, amit a magyar fotográfia ünnepe kapcsán évekkel ezelőtt fölvállalt.
A kiállítás meghívója

2011. augusztus 21., vasárnap

Távozásra készen

Ma valahogy elfogott az őszbe forduló nyárvég hangulata. Minden összejött: az éles fény-árnyék kontrasztok, a szelíden kék, olykor fátyolfelhős ég, meg-meglóduló szél és ráadásnak néhány levegőben úszó ökörnyál. Már csak a Márton Ildikó itt látható, blogjából elcsent fotója hiányzott ahhoz, hogy a kör bezáruljon és előttem álljon egy komplett őszi freskó, a maga teljes érzékelhetőségében.


Ritka alkalom, hogy ennyi minden egyszerre összejátsszon: a huzalokra telepedett, még nem nagy számú, a gyülekezést egyelőre csak próbálgató fecske-csoport ugyanúgy jelzés értékű figyelmeztetés a múló nyárról és a kitelő időről. Szeptember eleje, a fecskék szokásos távozása itt van egy karnyújtásnyira...



2011. augusztus 17., szerda

Az erdő sűrűjében

Február 6-ai bejegyzésemben jeleztem, hogy Gombos Lajos fotográfus érdekes, régi fotótechnikák hangulatát felelevenítő blogja (Lassú látomás) mennyi érdekes kísérletet rejteget. Ő azóta bár kihagyásokkal, de rendületlenül folytatja kalandját, s augusztus folyamán egész sorozat borszéki felvételt helyezett el; egyik jobb, mint a másik. (S egy bejegyzésben még újabbakat igér...)




Személy szerint Gombos erdejének sűrűjében érzem igazán otthon magam. Úgy érzem, ezzel a képével sikerült maradéktalanul azonosulnia egy titokzatos, önálló entitásként kezelendő világ belső hangulatával és törvényeivel. Az alkalmazott technika mintha tőről metszetten egészítené ki benyomásunkat egy olyan rengetegről, mely szűkmarkúan adagolja a fényt s legalább negyedórányi exponálás volt szükséges ahhoz, hogy bekukkanthassunk az első vonalba.


Mintha ezzel új irány is nyílna a művész eddigi megszokott témaválasztásában, mely inkább az urbánus látványok vonal- és motívumrendszeréhez állt közel. (Vagy csak én látom így? Június elején megnyílt tárlatához minden esetre szívből gratulálok...)

2011. augusztus 13., szombat

Emlékek a vasútról

A vasúthoz fűződő élményeimhez és gondolataimhoz gyűjtögetek irodalmat, nincs is hiány forrásban, hiszen a XIX. század eme korszakalkotó találmánya azóta is ott van az emberiség szívében, még ha nem is ugyanazzal a ragyogással, ahogy valamikor megszokott volt.


A neten bolyongva akadtam a vasutak iránt szenvedélyesen érdeklődők romániai fórumára (Forumul pasionatilor de trenuri din RO), amely hatalmas és értelmes vállalkozásnak tűnik, mert átélhető rajta keresztül - és mindenek előtt láthatóvá válik - az a háttérbe szorulási folyamat, ami a vasutat általában és konkrétan is sújtja. A honlap sokszintű felépítésében helyet kapnak az összes fő- és mellékvonalak, de a szerkesztőknek gondja van arra is, hogy a szakmai jellegű eszmecsere mellett a vasút világának művészi megjelenítését is nyomon kövessék. Következetes, havi fotó-, illetve rövidfilm-pályázata ha nem is tömegeket megmozgató, de rendszeres illusztrációs anyaggal látja el a fórumot.


Ezen túl igen fontosnak tartom azokat a dokumentum képeket, melyekkel a fórumozók tapasztalataikat és mondanivalójukat illusztrálják. Létezett egy keskenyvágányú vasút Marosvásárhely és Szászlekence között, néhányszor magam is utaztam rajta. Azóta - jóideje már - a keskenyvágányú vonatozásnak nálunk is befellegzett. A fórumon végig lehet követni pl., milyen állapotban van ma az útvonal a különböző megállóknál és pályaszakaszokon. És ezt nagyon sok vasútvonallal kapcsolatban megtaláljuk! Mert szerencsére vannak, akik nem csak sajnálkozni, hanem cselekedni is tudnak. Képeiknek mindenek előtt dokumentum értékük ad jelentőséget - az, hogy nem csak elsiratják azt, ami volt, de megpróbálják rögzíteni az egyre sivárabbá váló maradék vasúti világot, amit beborítanak a feledés gyomszőnyegei.

2011. augusztus 11., csütörtök

Blogvizitek (33) - "Végzetes" retusálások

Völgyi Attila budapesti fotóriporter remek blogot vezet, amely külön része igen gazdag honlapjának. Elsősorban olyan kérdésekről mondja el véleményét, tapasztalatát és értesüléseit, melyek a szakmával kapcsolatosak. A valós problémák egész tárházára bukkanhat az érdeklődő fotós, amelyek közül én most csupán a retusok és képmanipulálások körüli versenybotrányokra és a különböző képügynökségi elvárásokra, illetve szabályok szigorára térnék ki, mert úgy sejtem, hogy ez a téma igen sokakat érint/érdekel.
A "megröviditett" kép és az eredeti
Vágás előtt
A blogot böngésző egész csokorra valót találhat a kérdéskörről, ezekből most kettőt emelek ki. Az egyik érdekes versenybotrányt ismertet (Retusálási botrányoktól hangos a sajtófotó világa) a World Press Photo tavalyi pályázatáról, amikor is az egyik 3. díjastól visszavették a jutalmat (az ukrán Stepan Kudikról van szó), mivel az eredeti felvételeket megvizsgálva kiderült, hogy beküldött felvétele túl merész vágással és egy képelem meg nem engedett kiiktatásával készült. A döntésen persze, el lehet gondolkozni, akár vitázni is, s ilyen értelemben érdekesnek találom Völgyi következtetését: "Kudik munkája egyébként remek példája is lehetne annak, hogyan lehet egy gyenge fotóból eredeti tartalmánál lényegesen jobbat, sőt akár jót is csinálni. Kár, hogy a jelek szerint Kudiknak fogalma sincs a sajtó etikáról, és a jelek szerint fényképezni se tud olyan jól, mint rajzolni. "


A szabál azonban szabál, amit be kell tartani, ezért a blogon megtalálhatjuk azokat a fő tilalmakat is, melyek az MTI s főként az AP képszerkesztői elvárásait szabályozzák, s amelyeknek a miheztartás végett igyekezzünk megfelelni, amennyiben labdába akarunk rúgni. Igaz, a témát kommentelők között akadnak rebellis szellemek, akik mindenáron szeretnék bebizonyítani, hogy képesek átverni a (süket) zsűrit, de az ilyen átverősdi ostora legtöbbször azokon szokott csattanni, akik az ostornyelet fogják...

2011. augusztus 9., kedd

Írott képek

Ezzel a címmel jelent meg 1997-ben (mily patinásan hangzik, ha azt írom: még a múlt század végén...), a Könyves Kálmán Kiadónál Móser Zoltán fotóalbuma, amely 77 portrét tartalmaz - a szerző szerint 3 királyt, 2 szentet, egy fejedelmet és sok-sok írót, költőt, néhány festőt, szobrászt s népdalgyűjtőt idézett meg képileg, s igyekezett hozzá fakuló emlékezetéből előkaparni a megfelelő személyes emlékeket.


Az album előszavából kitetszik: Móser fotóarchívuma több mint kincsesbánya. Csakhogy őt is utolérte az a csalhatatlanságnak nevezett ifjúkori betegség, amikor azt hisszük, hogy minden emlékünk megmarad, minden adat előhívható az idő kútjából. 


"Sokáig nem írtam naplót, s ezért néhányszor bajba is kerültem - indítja könyvét. - Sokáig a filmekre sem írtam semmiféle dátumot. Ugyanis mindegyikre, a felvételeimre, úgy tízezerig emlékeztem. De egyszer figyelmeztetett László Gyula: most még emlékszel, de mi lesz tíz, húsz vagy ötven év múlva? Akkor kezdtem katalógust csinálni, de elég felületesen, amire a néven és az évszámon kívül semmi nem került rá. Ezért most több esetben is ki kellett következtetnem, hogy mikor készültek ezek a felvételek..."


További támpontul Móser Zoltán azt is elmeséli egy-egy portrénál, hogy miképpen sikerült megközelíteni egy-egy személyiséget; legtöbbjükkel személyes kapcsolatot alakított ki, még ha legtöbbször futót is. Ez adja az emlékek egyedi sármját,  egyúttal viszont a felszínesség veszélyeire is figyelmeztet. Fotói emiatt minden esetben többek-jobbak-pontosabbak maradnak a hozzájuk fűzött adalékoknál! Még akkor is, amikor a magyarázat igyekszik többletinformációval szolgálni az alanyról. Számomra azonban Kallós Zoltán, Ladányi Mihály vagy Cseh Gusztáv portréi - e hármat ragadnám ki ötletszerűen - többet mondanak önmagukban is - az érzékeny, sérülékenységében is sorsát felvállaló alkotó emberről. Bár elismerem, hogy a Cseh Gusztávról írottak szerencsésen illenek a képi információhoz, ezért idézem:


"CSEH GUSZTÁV (1934-1985)
Bevallom, ez a kép kegyetlen megrendelésre készült. Cseh Gusztávot személyesen ugyan nem ismertem, de grafikáit, sorozatait igen. Vágytam is vele megismerkedni, és örültem, amikor telefonon kerestek, hogy volna-e kedvem találkozni vele és lefényképezni. Csak a folytatással volt akkor nem kevés gondom. Azért hívtak, mert az volt az utolsó alkalom, hogy fényképet készítsek róla. Ugyanis Budapesten kórházban feküdt, meg is műtötték, s közben a hozzátartozóknak elárulták, hogy rákos, tehát készüljenek fel a halálára. Ezt tudván, szinte remegett a kezem, amikor fényképeztem, s akadozott a beszélgetésünk menete is... Hogy ebből mi látszik, és mi nem, azt a kedves nézőre és olvasóra bízom. Én úgy látom, hogy a befelé forduló szomorúságom kívül más, vagyis a halál előszele még nem olvasható le a képről. Ezért, és csak ezért mertem itt közreadni."


Ui. Az idézett illusztrációk pusztán beszkennelt oldalak az albumból, de talán képesek jelezni a portrék erényeit.


Ladányi Mihály
Kallós Zoltán

2011. augusztus 8., hétfő

Inox Krisztus

Nem gondoltam volna, hogy ez a téma betör ebbe a blogba. 


Ám akkorák már a hullámok a Székelyszentlélek és  Farkaslaka közötti Gordon hegyre tervezett világnagy Krisztus szobor (és kilátó) terve és ügye körül, hogy jó, ha az embernek legalább fogalma van róla, mi is a vita tárgya. Még jobb, ha lát belőle legalább valamit. Igaz, a tervezett avatás időpontja elég közel van, s akár ki is várhatnánk a végét, de a hatóságok, az egyházi vezetők bíznak a kezdeményezők bölcsességében, hogy egy elérendő rekord miatt nem követnek el egy olyan szimbolikus tettet, amit később századok múltán is szégyellni fog a szűkebb és a tágabb közösség is.


Vannak, akik máris hevesen bírálják, s mindenek előtt művészi megfontolásból a tervezett inox monstrumot. Mások tartózkodóbbak, azt mondják, egy el nem készült szoborról óvakodnak elsietett véleményt mondani. Pedig hát az alkotásnak már olyan stádiumban kell lennie, hogy a fotó dokumentum értékére alapozva, reálisan is felbecsülhető és értékelhető mindaz, ami a Gordon tájékán készül.


Titokban persze, reménykedni lehet abban, hogy évek múltán már csak a lapgyűjtemények s a tervről készült fotók őrzik még az elvetélt gondolatot.


A sokféle sajtófotó közül a Hargita Népe felvételét választottam illusztrációul. Abban ugyanis benne van - a monumentalitás amúgy derék szándékán túl - az a szellem is, amivel ezt a lenyűgözni és imponálni szánt gólemet fel kívánják ruházni. Személy szerint engem nagyon emlékeztet a Rushmore hegység kövébe dinamittal robbantott amerikai elnökök négyesfogatára, ami - bármennyire is lenyűgöző, funkciójában nem több egy óriási falvédőnél vagy poszternél. Mindannyian tudjuk, hisz naponta elpanaszoljuk egymásnak, társadalmunk mennyire hadilábon áll a környezet megőrzésével. És akkor tessék, a konkrét cselekvés helyett pótmegoldásokban éljük ki magunkat?


Kár, hogy az indulatok párája nagyon sokszor elborítja a látásunkat, ködbe vonja az agyunkat. A képi ábrázolás némileg segítheti a tisztánlátást. Ki-ki saját érdekében végezze el magában a látvány felülvizsgálatát. És ez alól  a művész se kellene kivonja magát...

2011. augusztus 6., szombat

"Apró semmiségek"

Gyanús fekete nyom
Gergely Tamás íróbarátom, bár csak kedvtelésből fotózik, szereti a talányos, ám távolról sem zsúfolt, mondhatni igen puritán látványelemek rögzítését. Igen sokszor akkor és abból készít képet, amikor más elfordul vagy oda sem figyel. Kitartóan gyűjti az "apró semmiségek" pillanatképeit és mindig sikerül alaposan elgondolkoztatnia. Hogy min? Hát éppen ez a dolog nyitja. Ez a kulcs, ami az ő világlátásához közelebb visz.


Nem csodálkozok, hogy ennyire elaprózva is nyilvántartja valaki a világot; a Stockholmban élő Tamás az írásban is vázlatosan, töredékesen építi körül szavakkal a ki nem mondott gondolatokat, összefüggéseket. Ha meg akarjuk érteni a világot, az effajta közeledésre is szükségünk van.


Képgyűjteményéből két jellemző fotót mutatnék itt meg: az egyik: a Gyanús fekete nyom kimetszett rész egy akármilyen aszfaltról. Anyagszerű, inkább grafikus, jelképszerű, mint leírva ábrázoló. Színvilága semleges, kérdéseket tesz fel, amelyekre a választ nekünk kell megadnunk. A látható síkon szétterülő és egymásba játszó foltok rajzából cselekvésre és mögöttes látványra következtetni - több, mint nyomozói feladat. A másik kép, a Vackor szinte az ellentettje az elsőnek. Itt a kép közepén szerénykedő, törpe gyümölcsbe sűrített térbeliség az, ami a titkokat rejti. Minden, ami nem látszik és amit elképzelhetünk, odabent van. A burkon belül. No, és mi fér bele egy ilyen vackorba? Valószínű, hogy szinte semmi, de lehet, hogy a minden...
Vackor

2011. augusztus 3., szerda

Korniss-köszöntő

Korniss Péter: Bálban a karzaton. Méra, 1974
Születésének évfordulója ugyan nem kerek - 1937. augusztus 4-én született -, életműve annál inkább teljes; még akkor is, ha ma is mindegyre tovább építi, kiteljesíti. Kolozsvári Korniss Péter mondhatni ténylegesen s többszörösen is letette a garast. Megérett a méltatásra.


Bár én itt inkább csak köszönteném. Azért a következetességéért, amivel eszményeihez ragaszkodik. Ahogyan szülővárosára emlékezik, valahány interjút csak készítenek vele. Elég meghallgatni, ahogyan a Duna tévé Kézjegy rovatában, tavalyi kolozsvári retrospektív kiállítása kapcsán kolozsvári gyökereiről, első fotós élményeiről szól. Vagy elolvasni a Pixinfo-nak adott interjújában (2009) azokat a gondolatokat, melyekkel az éppen akkor megjelent Kötődés c. albumát, 41 esztendő alkotó summáját jellemzi:


"Ebben a könyvben ugyanúgy a hagyományos paraszti kultúrát és életformát követtem, mint a 11 évvel ezelőtti Leltár címűben. De ez nem csak Erdély. Ebben van Magyarország, Moldva, Gyimes, Felvidék, Vajdaság is. Az egész magva persze Erdély, de nagyon is tudatosan vettem egy szélesebb területet, és nem csak magyarokat, hanem románokat, szerbeket, szlovákokat is, éppen azért, mert a kultúrák egymásra hatása fontos volt számomra. A hatvanas, hetvenes évek elején már átéreztem azt a bartóki gondolatot, amit mindig is alapvetőnek tartottam: sokkal fontosabb az, ami összeköt, mint a különbség, ami elválaszt. Aki látta ezeket a táncokat, és hallgatta a zenéket, az értette, érti, hogy itt csodálatos gazdagodásról van szó, egymásra hatásról, nem pedig a kultúrák szembenállásáról. Ezt ’79-ben leírtam már a Múlt idő című könyvemben. Akkor is és azóta is úgy érzem, hogy ez nekem fontos, végig ebben a szellemben dolgoztam."


És persze, a legfontosabb: nézni, magunkban eltárolni, "felstószolni" a képeit. Azokat az átmentett pillanatokat, melyek valamikor e tájak mindennapjait jelentették és amit azóta kíméletlenül elsodort az idő. Korniss Péter, amennyit nem szégyelt, megörökített belőlük. Köszönjük.


(Itt hívom fel a figyelmet a Káfé főnix Korniss-emlékezéseire is, s különösen Ádám Gyula fotóriportjára a Művész 2010 márciusában rendezett kolozsvári tárlatnyitójáról.)

2011. augusztus 2., kedd

Mit ér a fotó, ha privát?

H.E. mezőkeszüi viseletben, 1956 (?)
Fotó Kallós Zoltán
Doktorjelöltek tavalyi nemzetközi konferenciájának összegyűjtött anyagaira figyeltem föl a Magyar Elektronikus Könyvtár friss állományában, s abban is a kötetnyitó tanulmány (Szalma Anna-Mária: Oldódó és merev határok - privát fényképek tükrében. Egy mezőkeszüi asszony privát fotókorpuszának elemzése), mely H.E. táncos kedvű és lábú falusi asszony fotográfiai emlékeit elemzi a kutató szemével, aki azt próbálja megállapítani, hogy a néhány száz, többnyire amatőr felvétel mit és mennyit árul el annak az életéből és múltjából, aki összegyűjtötte s megőrizte azokat.


A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen doktorált fiatal kutató, a rendelkezésére álló szakirodalom módszertanának megfelelően, rendre végigveszi mindazon szempontokat, melyek mentén felfejthető ez a túl nagynak és jelentősnek nem mondható hagyaték. De éppen a módszer az, ami ráébreszti az embert arra, hogy a fotók nem csupán művészi értékelvűségük alapján értékelendők, hiszen a legsemmitmondóbb fotográfiai bizonylatból is hasznos információk olvashatók ki (pl. az a folyamat, amelyben érvényre jut a fotográfia demokratizálódása), de az is kitetszik, hogy egy, a fotográfiával inkább csak a fotó tárgyaként kapcsolatba lépő ember - tehát aki maga nem készít amatőr fotókat, inkább őt fényképezik - magánéleti vonatkozásairól kevesebb fotót őriz meg, annál többet viszont élete közösségi viszonyairól.


A szerző a vizsgált hagyaték alapján a következő életutat "olvasta ki" a képekből: "A fényképekre támaszkodva H.E. biográfiájának következő mozzanatai, sajátosságai, H.E. következő személyiségjegyei domborodnak ki: apa hiánya, H.E. mint egyke, két gyermek anyja ill. nagymama, özvegy, énekes-táncos specialista (a legnagyobb számú fénykép tematikáját képezi az éneklés-táncolás), extrovertált (számos személlyel számos helyszínen készült fénykép H.E.-ről), mobilis (sok utazását dokumentálja fénykép, főként az utóbbi évekből), egészséges (bár az elbeszélt élettörténet gyakran visszatérő motívuma az öregség folytán megfogyatkozott erő, a sokasodó egészségügyi gondok, a fényképek ezt nem mutatják). "


Az elemzés a fotós szempontjából is mélységesen tanulságos lehet, ezért ajánlom melegen, legalább egy elolvasás erejéig, nem beszélve a dolgozat végén összegyűjtött szakirodalmi eligazítóról. Ja, és még egy adalék: a vizsgált személy fotógyűjteményében 14 fotót maga Kallós Zoltán néprajztudós készített...