Homoródalmási képmutogatás (1)

A sepsiszentgyörgyi Kovács László Attila, bár "veterán" háromszéki fotósnak számít, újonc volt a HMKK 24., homoródalmási táborában. Ahogy számos képe esetében szokta, ezúttal is fekete-fehérben elgondolt fotókat válogatott a fotótanú számára. Úgy látom, hogy ez az a grafikai tartomány, melyben a legtermészetesebb módon vissza kívánja adni a fotó valamikori, veleszületett kvalitásait. A fényben-árnyékban gondolkozás. különösen ősszel, busásan megtérül mindazoknak, akik sose fordítanak neki hátat. A fotós boksát rakó szénégetője, vagy népdallemezét elémutató háziasszonya, tengerifűzére mögül elégedetten kitekintő férfialakja sajátos, ám összehangolt sors-megközelítés - egyazon kártyalapoknak más-más jelképiségű, emblematikus figurái.

Impresszió (Blogvizitek - 35)

Fotó Székely Balázs

A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem újságíró karának honlapja nemrégiben fotóblogot indított egykori és mai újságíró hallgatók számára Impresszió címmel. Az új netes felület, amely korlátlan kifejezési lehetőség, kísérletező terep és fórum is lehet egyben a valóságfeltáró és -értelmező utánpótlás számára. Eszköztárukból ugyanis nem hiányozhat a fényképezőgép vagy bármely más képrögzítő eszköz. Kép és szöveg mindinkább kiegészíti, fölerősíti, hitelesíti egyik a másikát, s a magára valamit is adó újságírónak meg kell céloznia a jószemű fotografáló minőségét is.


Ennyi "felvezető" után mindenek előtt üdvözölni lehet az ötletgazdát és a kivitelezőket. Nemkülönben azt a 13 hallgatót - név szerint: Berkeczi Zsolt, Burján Kinga (II. év), Csiszár Magelona (III), Halász Beáta (III), Kiss Zoltán (III), Kozma Ágnes (II), Nagy Anita (III), Orosz Klára, Pap Dénes (mesteri), Szigyártó Norbert (II), Szabó István (II), Tóth Imola (II), Veres Katalin-Réka (III), Székely Balázs -, akik több-kevesebb bátorsággal és a valóságközelség hangsúlyosabb vagy visszafogottabb szándékával beküldték munkáikat a közös blogba. Az eddigi munkák jó része ugyan nem mutat erőteljes fotóriporteri ambíciókat és "oroszlánkörmöket", de evés közben biztosan megjön az étvágy és idővel egészséges vetélkedés alakulhat ki a blog körül, amelyben senkinek nincsen veszíteni valója. ígérem, hogy rendszeresen vissza-visszatérek majd az Impresszió-ra, s egyelőre csak három képet emelnék ki - illusztrációképpen - a több tucatból, amelyek a blog létjogosultságának irányába mutatnak. Válogatásom szubjektív, nem szabad értékítéletként értelmezni!

Fotó Berkeczi Zsolt

Fotó Burján Kinga

Pillantás a szőnyeg alá

Ádám Gyula a budapesti Kolta Galériában

(A tegnap megjelent szereda.origo c. csíkszeredai műsormagazin számára írtam az alábbi tárlat-előzetest Á. Gy. munkái kapcsán.)

November 10-én nyílik tárlata Ádám Gyula csíkszeredai fotóművésznek abban a rangos kiállítóhelyiségben, amely így ajánlja magát: "2005 októberében megnyitott fotógalériánk névadója a tragikusan fiatalon elhunyt fotótörténész, dr. Kolta Magdolna, a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Magyar Fotográfusok Háza (Mai Manó Ház) alapítója, a magyar fotográfia elmúlt tizenöt évének egyik legfontosabb, megkerülhetetlen személyisége. A galéria vezetője Katkó Tamás fotóművész, művészeti tanácsadói a legfontosabb szakmai szervezetek képviselői: Haris László fotóművész, Kincses Károly fotótörténész és Korniss Péter fotóművész."

Ádám Gyula a megnyitó után pár héttel, november 28-án lesz ötven esztendős. Tárlata, amit e sorok születésekor állított össze, egyfajta összegzés is: régi és új munkák szűkösen mért elegye. Visszafogottságát ne úgy értelmezzük, mintha nem telne ki műhelyéből egyszerre több tárlatra való is, de Az említett galéria szabályai ugyanis előírják a mindenkire kötelező érvényű jelszót: keveset, de jót...

Az ötvenet elérve, mint minden alkotó ember, Ádám Gyula is így vagy úgy, felér a tetőre. Mondhatni, paradicsomi állapotok. Erejének még teljében, bőven van már mire visszapillantania, van mit számbavennie és nem egyszer újra felfedeznie, az élettapasztalat szűrőjén általengedve. A készítendő tárlat árnyékából üzeni a fotográfus: egyre többet gondol arra, hogy ideje lenne végre alaposabban benéznie a szőnyeg alá. Ahová nap nap után, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre mondjuk úgy, beseperte munkálkodása hozamát, s amikor éppen kellett, csak előhúzta onnan mindennapi csodáit, amiket viszont bő kézzel, számolatlanul mért mindenkinek, aki kérte, aki számított rá.

Tehette, mert jutott is, maradt is - de mi? De mennyi?

(A folytatáshoz mindig kattintson a További bejegyzések-re)

Utókor

Hemingway Napok fesztivál, 2008. Az író bohóckodó hasonmásai / AP-fotó

Hemingway, az író, bár meghalt, jobban él, mint életében. Pontosabban őutána - művei és emlékei után százak és ezrek, akik ügyesen sáfárkodnak a nagy író hagyatékával. Ernest Hemingway hányatott sorsa, kalandor természete, számos házassága felszabdalták életútját, megosztották emlékterét, amelyben ma is jelenvalóan hat és halhatatlannak tűnik. Élete relikviái ma is értékes fotótémák - akkor is, ha legutolsó lakhelyéről, a múzeumnak berendezett kubai birtokról (Finca Vigia ) szólnak, vagy netán a Hemingway-napok Fesztivál minden év július 17-től 21-ig tartó eseményei kerülnek megörökítésre (Key West). A két színhely földrajzilag nincsen túl távol egymástól, mégis két külön életszakaszt őriz az író munkásságából. Azt mondják, hogy az utóbbi években látványosan felújított és karban tartott kubai múzeum olyan, hogy aki belép, annak az az érzése támad, hogy mindjárt betoppan az író s akár munkához is kezdhet a rendben-tisztaságban-célszerűségben tartott dolgozó szobában. Minden jelen van, ami az író életében valaha fontosnak számított, a kéziratoktól kezdve a válogatott szeszekig és vadásztrófeákig.


Key Westen, ahol a születésnapi mulatságok zajlanak és találkát adnak a világ minden tájáról összesereglett Hemingway-hasonmások, a bohém, mulatós kedvű, életvidám író figuráját helyezi az emlékezet előterébe, de sose hiányoznak róla a nagy művek apropói. Egy ilyen eseménygazdag élet bizonyosan rengeteg fotótanúsággal bír, amelyek hűen követik ugyan az író sorsalakulásának mozzanatait, de legtöbbször szerény illusztrációk egy kimeríthetetlen sorshoz.

Bármelyik percben beléphet (Kubai múzeum) / fotó The Washington Post

Kóstoló

Beindult a homoródalmási HMKK-fotótábor, szám szerint a 24. a sorban. Az előzetes elképzelésekhez képest, amelyekről október 18-iki bejegyzésemben szóltam, annyi az újdonság, hogy a csapat menet közben örvendetesen kibővült a nagyszebeni Arany Ferenccel, a csíkszeredai Miklós Csongorral és Veres Nándorral.


Ez utóbbi két napig fotózhatott Homoródalmáson, s a csapat megbízásából hazatértekor ő hozta a "kóstolót" - némi képi előleget a tábori hangulatról. Szó se róla: ősz van, préselik a szólőt, kóstolják a szilvalét... Fejedelmi kóstoló!

Veres Nándor fotói

Varázseszközből reklámtárgy

Barátom és újságíró kenyerestársam, jó Csomafáy Ferenc egy beszédes képére bukkantam a minap időnként elő-elővett gyűjteményemben. Megrendülten nézegettem a rajta premier plánban látható, viharvertnek tűnő, ám így-úgy kipofozott nagyítógépet, majd elolvastam, amit a szerző - aki élete legnagyobb részében analóg géppel, saját sötétkamrában, nagyítógéppel és klasszikus eljárással készítette fotóriportjait, művészfotóit és precíz munkát feltételező könyvillusztrációit - a papírfotó hátára írt:


"A nagyítógép a múlt század harmincas éveiben csúcstechnológiának számított. Ma reklámtárgy a Váci utcában. Így múlik el a dicsőség."


Hirtelen az emberen végigszáguld dióhéjban az egész fotótörténet. Mindaz, ami az innen elérhető Archaltfotokonzerv nevű minilexikonban a fotografálás fejlődésének eseményeiről és fogalmairól felidézhető. A szenvedély ébredésének kezdetén összekuporgatott, összekoldult, kispórolt tőkebefektetés. a laborberendezés, ami nélkül a fotografáló ember félkarú amatőrnek érezhette magát. Nem túl hosszú életünk évtizedeiben történt a fordulat, amikor minden, amit egy fotográfus a sötétkamrájában összehordott, könnyedén értéktelen kacattá vált. Jobbik esetben - reklámtárggyá. Vagy muzeális eszközzé. Emléküket idézze fel ez a nosztalgikus fotó...

A huszonnegyedik

Már-már "matuzsálemi" jelzés ez egy fotótábor körül. Amilyen a Hargita Megyei Kulturális Központ (ki tudja, mikor véget érő?) sorozata. Az évszakok rendjéhez hasonlóan sorjáznak az újabb és újabb tábori lehetőségek fölkeresni a süllyedő, elkopó, múltba vesző kistájakat - falvakat, tanyákat, hagyományos közösségeket vagy már csak azok maradványait...


Most éppen Homoródalmás van soron...


"Huszonnegyedik fotótáborát szervezi meg 2011. október 22−28. között a Hargita Megyei Kulturális Központ a Homoródalmási Polgármesteri Hivatallal együttműködve. A Hargita Megye Tanácsa keretében működő intézmény táborában hét fotográfus örökíti meg a homoródalmásiak hétköznapjait, néprajzi értékeit, a települést környező tájat és a még fellelhető népi mesterségeket. A táborban résztvevő fotográfusok: Ádám Gyula (Csíkszereda), a tábor művészeti vezetője, Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Both Gyula (Marosvásárhely), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Henning János (Sepsiszentgyörgy), Kovács László Attila (Sepsiszentgyörgy) és Labancz István (Csíkszereda). Szervezők: Hargita Megye Tanácsa, Hargita Megyei Kulturális Központ, Homoródalmás Polgármesteri Hivatala."


Utána, a szokás szerint, reméljük, a Fotótanú is kap némi ízelítőt a látleletből, mert a csapat profi, a felállítás jó. "Útravalóul" Márton Ildikó friss homoródmenti fotójával tegyük plasztikussá a hét végén kezdődő táborozás hangulatát. A szerző ezúttal nem vesz részt a táborozáson, de közismert érzelmi elkötelezettsége a tájegység iránt. Őszi almás felvétele csupa üdeség és igéret egyúttal azoknak, akik bizakodnak az őszben.

"Honfoglalók"

Végre egy kis vita a fotó állóvizeiben - legalább is olyan, ami az adrenalintermelést kissé felpörgeti. Kirobbantója Egyed Ufó Zoltán, pontosabban egy görögországi útiriportja a manna.ro honlapon. Igaz, a fotósnak csak annyi a "bűne", hogy a riportját megcsinálta és kommentároknak beillő képaláírásokkal látta el, a többit már elvégezte maga a nyilvánosság, előbb az origofotó égisze alatt, majd némileg  Völgyi Attila fotóriporter blogján. 


A nagy kérdés, amit mostanában mintha gyakrabb és rámenősebben tesznek fel, hogy valójában szabad-e humorizálni, csúfolódni, gúnyolódni olyan szentségekkel, melyek a hazafiság fogalomkörébe esnek? Esetünkben a honfoglalás az, ami szemet szúr egyeseknek, illetve az, hogy ennek ürügyén gyanútlan (?) emberek a gúny, a kicsinálás tárgyává lesznek azért, hogy a fotós a saját, nem éppen szobatiszta szándékait érvényesítse.


Vitázni kell, vitázni jó, ezzel nem is érdemes foglalkozni. Ami engem meggondolkoztat, az egyrészt a humorérzék látványos megfakulása az utóbbi időben, illetve a túlhajtott humorizálás mindenhatóságra törése ott is, ahol éppenséggel nincs helye. Szerintem mindennel lehet, sőt kell élcelődni, de az lehetőleg jó minőségű legyen. Egyed Ufó van olyan éles szemű és markánsan képben fogalmazó fotós, hogy ne legyen szüksége vendéghajként szolgáló szövegekre. Jó, ha a fotóriporternek megvan a véleménye arról, amit lefotóz, de ezt értelmezni hagyjuk inkább a nézőre. Persze, ez is csak egy vélemény - vagyis, mondom én...


A riportban 21 kép által elmesélt történésekből kiemeltem egy kis, szöveg nélküli "történetet"...

Egyed Ufó Zoltán Új Honfoglalás. Mit tud a magyar turista? c. képriportjából

Öszzetartozás

Kovács László Attila (a továbbiakban: KLA) képeit nézegetni emlékezetes időtöltés. 2007 óta jár eszemben az itt látható két fotója - azóta több tucatnyi fotóját láthattam, különféle ki- és felállításban, de ez a kettő csak nem került elő, ha csak nem egy prezentáció formájában, ami - ahogy érkezett, úgy hamarosan nyoma is veszett.


Barátom asztalán pillantottam meg a napokban a KépVIDÉK alkotócsoport Háromszéki életképek c. 2007-es albumát, s lapozás közben örömmel bukkantam KLA képeire. Szó se róla, az egész gyűjtemény úgy, együtt, a háromszéki alkotócsoport maradandó fegyverténye s közösségi fellépésének példamutató bizonyítéka, a közös alkotói jegyek vállalásának tárhelye - amiként az előszót jegyző Szonda Szabolcs helyesen megállapítja. Ilyen szempontból markáns testvértörekvések mutathatók ki a Hargita Megyei Kulturális Központ körül kialakult fotós alkotótáborok közösségének szakmai hitvallásával, s érdekes módon, ez az összetartozásra predesztináló szellemi rokonság éppen napjainkban testesül meg egyre több közös projektben.

De KLA képei önmagukban is emblematikusak. Már-már eszköztelen egyszerűséggel, minden fölösleges külsőséget kiiktatva, a legprózaibb módon tud mélyen poétikus és lírai lágyságú lenni egyszerre. Meséi a derengő fények és a tűnékeny árnyékok szövevényéből kikevert arcok, gesztusok és helyzetek, egymásra vetülő síkok révén  tárják fel magukat előttünk, egyesítve nemzedékeket, életközösségeket és egymásrautalt sorsokat.

Hatodszor is beindult Fotósuli (szubjektív krónika)

Jevgenyij Haldej: Jasa szarvas a sarkkörön túl, 1941

Tegnap délután ötkor történt az esemény, a HMKK pinceklubjában. A helyszín, a bútorzat, a külsőségek semmit nem változtak. A tanárok is a régiek, s mintha a hallgatók is ugyanazt a kíváncsi szorongást mutatnák az arcukon, mint annak idején az előttük járók. Minden tanfolyam bizalmatlan kérdőjeleket szül, tanárban, hallgatóban egyaránt.


Az asztalfőn Márton Judit programfelelős, Ádám Gyula, Molnár Attila és Veres Nándor tanfolyamvezetők többször is végigpásztázzák a gyülekező hallgatókat, akik végül is 11-en vannak: fiatalok, idősebbek. De a tartásuk közös: iskolapadban ülnek, még ha látszólag ugyanazt az asztalt ülik körül, egyenlő félként leendő tanáraikkal.


A bemutatkozás ugyanúgy zajlik, mint az első öt alkalommal. Sorban jutnak szóhoz: Iochom Zsolt, Ördög Zoltán, Jánó Elemér, Tarczali Éva, Czont Emese-Léda, Csont Zsuzsánna, Lőrincz Csaba, Sólyom Elemér, Kelemen Abigél Noémi, Egyed József, Dósa Szilárd... Ez az a sorrend, ahogy a nevüket egymás alá írva, elkészítik az első névsort. Két további beiratkozott nem jött el. Talán a következő napokban felbukkannak. (Kíváncsi vagyok, hánynak a nevét fogjuk majd megjegyezni egy-két év múlva, kiállításokon szereplő fotóikról?!)


Egy lány elmondja: ő Marosvásárhelyről jön át (hú, az 4 óra kocsikázás!),s előfordulhat, hogy el-elkésik emiatt, baj lesz-e belőle? A tanárok zavartan vonják a válluk: baj nem lesz, de a tananyag sűrű, itt minden elveszített percnek (szinte) megfizethetetlen ára van. Aki hiányzik, mulaszt, a magáéból teszi. Csak saját magát rövidíti meg. 


Némi kávézás-pogácsázás-ismerkedő terefere után indul az első óra. Fotótörténet. Kezdetben kis-, majd hamarosan nagykanállal. Adagolja Molnár Attila, aki gróf  Teleki Sámuel neves Afrika-kutatóról és vadászról készített archív fotókat is elhozta - nemrég kerültek a gyűjteményébe, természetes büszkeséggel és örömmel osztja meg az élményt hallgatóival. Akik így nem csupán információt, hanem személyes benyomást is kapnak a hajdani fotó világából.


Illusztráció gyanánt most magam is fotótörténeti érdekességgel szolgálok: a Wang folyó versei blogba a szovjet Capáról szóló összeállítás került fel a napokban. Nagy élmény nézegetni Jevgenyij Haldej ukrán fotográfus haditudósításait, melyek legalább annyira emblematikusak, mint a "nagy Capaéi". Tanulságokról majd egy másik bejegyzésben.

Nopcsa vándorkiállítás

Albán férfiak a Lezha környéki Blinistből
(Fotó Nopcsa Ferenc)

Száz esztendeje készült képeket (kb. 140 fotót) tartalmaz az a vándortárlat, melyet a huszadik század elején élt erdélyi születésű polihisztor - s egyebek mellett fotográfus -, Nopcsa Ferenc munkáiból válogattak össze. A kiállított fotók ugyan csak kópiák, hiszen az eredeti példányokat Bécsben és Londonban őrzik.


A Fotótanúban 2009 augusztusában olvasható bejegyzés a Nopcsa-féle fotográfiák jellegéről és értékéről, s örömmel állapítom meg, hogy az eddig inkább csak a bennfentesek által mutatott érdeklődés mindinkább kezd kisugározni a nagyközönség felé is. Nopcsa ezáltal "hazatalál", s mindaz, amit szenvedéllyel, nagy érdeklődéssel és élete valamennyi tragikus kalandja során megörökített, s ekként átmenekítve az utókorra hagyott, az most rendre megnyílik előttünk.


A neves dinoszaurusz-szakértő, az utolérhetetlen albanológus, utazó, diplomata és tudós fényképész Déván született, innen indult vándortárlata is, hogy a héten, péntekig a vajdahunyadi művészeti galériában, október 10-14 között a hátszegi művelődési házban, majd Dévára megtérve, november közepéig ismét a szülővárosban dokumentálja azt, hogy a szellemi élet legjobbjai úgy hagynak maguk után nyomot, hogy egyúttal a korról vallanak, hiteles szavakkal és képekkel.


Ahogy Nopcsa is tette fotóin.


*
Hivatkozások:
Nopcsa Ferenc albániai fotói
Nopcsa Ferencről

Képek a hálón (Blogvizitek - 34)

Érdekes, sok-sok gyakorlati kérdést felvető s vitát gerjesztő honlapot figyelek már több hete, mióta csak rábukkantam Grimpix oldalára (Utazások Fotográfiában), szinte naponta visszatérek ide, hadd lássam, mi minden jut eszébe ennek a fotót rendszerint praktikus oldaláról megközelítő blogtársnak.


Legutóbbi bejegyzéséhez mindenképpen érdemes hozzászólni. Elmondja ugyanis, milyen egyszerű módszerrel szúrhatja ki az ember, ha egy képet itt-ott-amott, jogosan vagy jogtalanul felhasználnak az interneten. A játéknak is jó, de nyomozásnak is beillő rákeresés a TinEye internetes képkeresővel egy-egy fotóra vagy más grafikai ábrázolásra eleinte érdekes, de végül bele lehet unni. Mert az interneten dívó "képlopás" legtöbbször nem azonos az értékek eltulajdonításával, az idegen tollakkal való ékeskedéssel. Engem, aki gyakorta veszek kölcsön egy-egy képet, miközben alkotásokról írok, egy pillanatra sem foglalkoztat a szerzőség vágya. Elismerést, opciót fejezek ki azzal, ha idézek egy-egy sikerült felvételt vagy egy képet illusztrációként használhatok. 


Ilyen esetben az ember a legegyszerűbb megoldást választja: ha valakit zavar az, hogy képét dicsérik vagy megemlítik, netán "csak" idézik, nem kell egyebet tennie, mint jeleznie a dolgot és a probléma egy kattintással megoldható: a hivatkozás volt-nincs. Szerencsére, úgy látom, a kommentelők egyelőre az egészséges többség véleményét fejezik ki: a szépséget megosztani minél szélesebb körben egyre inkább öröm és nem nyerészkedés forrása...


Úgy illik, hogy a Grimpix oldaláról vett trófeákkal térjek meg a mai barangolásból. Kettőt is találtam: egy deltai felvételt (remek deltai riportot közöl egyik szeptemberi bejegyzésében) és egy bezárt bánya világából vett groteszk emlékképet (Hargitafürdő).