Varázseszközből reklámtárgy

Barátom és újságíró kenyerestársam, jó Csomafáy Ferenc egy beszédes képére bukkantam a minap időnként elő-elővett gyűjteményemben. Megrendülten nézegettem a rajta premier plánban látható, viharvertnek tűnő, ám így-úgy kipofozott nagyítógépet, majd elolvastam, amit a szerző - aki élete legnagyobb részében analóg géppel, saját sötétkamrában, nagyítógéppel és klasszikus eljárással készítette fotóriportjait, művészfotóit és precíz munkát feltételező könyvillusztrációit - a papírfotó hátára írt:


"A nagyítógép a múlt század harmincas éveiben csúcstechnológiának számított. Ma reklámtárgy a Váci utcában. Így múlik el a dicsőség."


Hirtelen az emberen végigszáguld dióhéjban az egész fotótörténet. Mindaz, ami az innen elérhető Archaltfotokonzerv nevű minilexikonban a fotografálás fejlődésének eseményeiről és fogalmairól felidézhető. A szenvedély ébredésének kezdetén összekuporgatott, összekoldult, kispórolt tőkebefektetés. a laborberendezés, ami nélkül a fotografáló ember félkarú amatőrnek érezhette magát. Nem túl hosszú életünk évtizedeiben történt a fordulat, amikor minden, amit egy fotográfus a sötétkamrájában összehordott, könnyedén értéktelen kacattá vált. Jobbik esetben - reklámtárggyá. Vagy muzeális eszközzé. Emléküket idézze fel ez a nosztalgikus fotó...

Repró

Sokáig nem igazán értettem, miért tüntetik föl kiemelt helyen egy-egy könyvben, albumban, kiadvány-

ban a művészi alkotások reprodukcióit végző fotográfusok nevét. Első látásra ez a fajta munka számomra egyszerű technikai feladatnak tűnt, s mint olyat, a gépiesen elvégezhető tucattevékenységek közé soroltam.

Micsoda arrogáns tévhit volt mindez! Azóta többszörösen is megtapasztaltam, hogy a repró, a másolat készítése ugyanolyan szakmai kihívás, mint a portré- vagy a tájfotózás, vagy éppen a dokumentáris fotográfia. A reprózók ugyanis az eredetinek olyan feltűnő jellegzetességeit kell hogy látványhűen visszaadják, amelyek akára festmények esetében is immár három dimenzióban mutatkoznak meg. De a kétdimenziós rajzok és grafikák esetében is igen sokszor le kell gyűrni / meg kell kerülni az alkotást védő üvegréteg optikai torzító hatásait. Egyszóval van mit dolgozni a másolat készítőjének, hogy végül az eredeti alkotója, no meg a szerkesztő is elégedettek legyenek a munkájával.

Hirtelenében most volt kollégám, Csomafáy Ferenc egy szobor-fotóját húzom elő gyűjteményemből. Egész sorozatot fényképezett nagy előszeretettel erdélyi festők, szobrászok, textilesek stb. alkotásairól, neve igen sok kiadványban szerepel reprókészítőként, és még többen nem (mert a felhígult kiadói világban is vannak olyanok, akik úgy gondolkoznak, mint én hajdanában). A Korondi Jenő jellegzetes fémszobrászatának egyik beszédes darabja, e duzzadó idomok ívelésében ábrázolt nőalak minden fénye és árnya egy célt szolgál: életet adni ama hiányzó, illúzióként újrateremtett harmadik dimenziónak, amely által megfoghatóvá és hitelessé válik a kisplasztika majdnem teljes térszerűsége és eljut a nézői megértés legmagasabb szintjéig. S teszi mindezt alázatosan, fekete-fehérben, a fotográfia klasszikus formanyelvén!

Itt nyugszik...

...Rózsa Sándor, 1813-1878. A faragott, egyszerű sírkő a szamosújvári börtöntemetőben áll ma is, ahol a híres betyár távol a világ zajától, szép csendesen kiszenvedett. Élete kész regény - vélte Móricz Zsigmond mester s meg is írta két fokos kötetben (Rózsa Sándor a lovát ugratja, Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét), de film is készült belőle. A sokféle kalandról - rablások, fosztogatások, a 48-as szabadságharcban való részvétel, a bújdosás, később a vonatok kirablása, az orgazdaság - nem beszél a síremlék, viszont beszél arról a sokezer rabról, aki a várnak épólt, majd börtönné alakított erődítmény celláiban raboskodott, hunyt el s került örökre a szamosújvári földbe.

Az országút ott vezet el a börtöntemető mellett, a gyalogjáróról jól belátni a sírkertbe, a sírokon virág, látszik, hogy intézményként is gondját viselik, így fényképezte le Csomafáy Ferenc is, az RMSZ fotóriportereként, mintegy szimbolikusan újraélve olyan riporterek fegyvertényét, akik még láthatták a neves betyárt. Ez a riporter nem más, mint Jókai Mór, aki engedélykérés után jutott csak be a szamosújvári tömlöcbe s írt az ezernyolcszázhetvenes évek elején érdekes beszámolót közölt látogatásáról. Bár korábban már találkozott Rózsa Sándorral, nem ismeri meg egyből, a börtönigazgatónak kell megmutatnia neki az elaggott rabot:

"Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadsághős nimbusa vette körül; amit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árvíz közé szorult Návay-család agyonkínzásával s más aljas gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blouse-nak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszésű szelíd arca s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a puszták hajdani rém hősét.

Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a legelső amnestia-levelet, amelyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára.

Rám nem emlékezett; hanem az amnestiára igen.

– Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és aszerint élni!

– Mit tehettem? – mondá. – Mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát keresni, mindütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a veszedelembe.

– De hiszen fel volt önnek ajánlva a csendbiztosi állomás mondám neki.

– Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se írni, se olvasni.

Most azután tanítják írni és olvasni.

Mert a fegyenceknek iskolájuk is van, ahol naponként két óra hosszat kitűnő elemi oktatásban részesülnek."

Ez mind-mind ott lapul a sírkő tövén, a hant alatt ma is, csak meg kell kotorni egy kicsit a felszínt...

Menyasszony

Giccseket termő életünkből küld jelzést ez a jól ellesett életkép. Szinte telitalálat, hogy a kiöltözött esküvői menet kavargása helyett csak ezt a ragasztószalaggal a menyasszony gépkocsijára illesztett babát örökitette meg (a többit örökitse meg a sarki fotográfus, azért van neki működési engedélye és stúdiója!).

Csomafáy Ferenc egyik sikerült roportképe ez az RMSZ-korszakból, amikor is a szerkesztőség szivós harcot vivott azért, hogy fotóriporter munkatársa belássa: beosztása, sajátos munkája semmivel sem kevesebb a szavakkal hadakozó riporterekénél.

Feri egy kicsit mindig úgy kezelte a fotót, mint ami számára kényszeres, pótcselekvéses foglalatosság. Persze, az ilyesmit eldönteni mindenki maga az illetékes, de az eredményt tekintve én élénkebben emlékszem ilyen és ehhez hasonló Csomafáy-életképekre, mint interjúira, beszámolóira.

A szövegek - könnyen elpergő, betűkké málló gyöngysorok. A képek az igazi tanúk.

Cornea

Május 30-án volt a születésnapja. A nyolcvanadik. Annak a Doina Corneának, aki Tőkés László mellett az 1989 előtti romániai ellenállás jelképe volt. És akinek a köszöntése fölött úgy siklottak el egy hónappal ezelőtt, mintha két szalmaszálat se tett volna keresztbe életében.

Pedig ő volt az, akiről a világhirügynökségek (köztük az MTI is) húsz évvel ezelőtt azt hiresztelték, hogy nyilt levélben fordult Ceausescuhoz, kérve: állitsa le a falurombolást, az ország rendőri elnyomását (az egész ország "egy gigantikus börtön" s a "titkosügynökök láthatatlan serege foglalta el, akik az Ön irányítása alatt állanak..."). Ugyanakkor kiállt két másik disszidens: Dan Desliu és Mircea Dinescu szabadon bocsátása mellett.

Ezt a törékeny, csúnyácska, feltűnés mentes tanárasszonyt szekusok egész hada vigyázta, mig otthon tartózkodott vagy az utcára merészkedett. 1989 előtt nem igen készült róla fotóriport - ha csak külföldi stábok merészsége folytán mégis -, Csomafáy Ferenc is már a rendszerváltás után merészkedett a közelébe s készitett fotóriportot a következetesen ellenzékiként viselkedő politikusról. A hatalom az új rendszerben sem kedvelte.

Nemrég megjelent naplójában (A Napló. Utolsó füzetek /1988-1989) leirja, hogy 1991-ben egy német televízió forgatócsoportja készített interjút Cornea asszonnyal, miközben a fia az utca sarkán álló két autóra figyelt fel. Rendszámuk alapján felismerte, hogy az egykori Securitate által is használt járművekről van szó. A rendszerváltás után telefonját is lehallgatták, hiszen 1994-ben például fölemelte a telefonkagylót, és a tárcsahangra várakozva visszahallotta a legutóbbi beszélgetésének egy részletét. Az ellenálló fia szerint 1990-ben és 1991-ben a SRI le se cserélte az édesanyját megfigyelő tiszteket, hanem ugyanazokat a személyeket foglalkoztatta, akik 1989 előtt is ezzel a feladattal voltak megbízva.

Az 1990-ben készült fotóriport nem szépit Cornea asszonyon egy csöppet sem. Mint ahogy naplójában ő sem szépit élete részletein, gondolatain. Naplójegyzeteinek például érdekes magyar vonatkozása is van, hiszen megosztja azt a személyesdöbbenetét, amikor 1942-ben Szászvárosban kénytelen volt a magyar gimnáziumba beiratkozni, miáltal a saját bőrén megtanulta, miképpen nem szabad bánni egy etnikai kisebbséggel.

8 perce mondta be az MR1...

...mindannyiunk csakazért is Kossuth rádiója, hogy "meghalt Lászlóffy Aladár erdélyi költő

Életének 72. évében, hosszas betegség után hétfőre virradóra elhunyt Lászlóffy Aladár. A Kossuth-díjas alkotó a kolozsvári egyetemen végzett, 1961 után több lapnál is dolgozott. Több mint 30 kötete jelent meg, köztük a Héphaisztosz és a Papírrepülő című regények, számos vers- és esszékötet, illetve a Kántor László fényképeivel illusztrált Házsongárd monográfia. Magyarra fordította többek között Mircea Dinescu verseit is." (MR)

Ez volt tegnap, április 20-án, 16. 38 perckor. A hírt már továbbította Kenéz Ferenc pár órával korábban, de hivatalos bejelentésként ekkor terjedt szét a médiában. A Transindex is kevéssel négy óra után rakta fel.

Tudtam, hogy elkeserítem vele, de siettem tudatni a történteket Elekes Ferivel, mert ismertem, mennyire közel érezte magához Aladárt. Ezt írta nekem vissza szkájpon:

"Látod, milyen semmik vagyunk? Látod? Szerettem nagyon Alit, s amiket írt, azokat is mind szerettem. Az utóbbi időben csak őt és Szőcs Pistát olvastam. Ez az Aladár mindig súlyos dolgokról írt, mindig volt egy batyú a hátán, cipelte az emberiség, s főként a magunk sorsát. Nagy veszteség. Nem játszadozott gyermekként a történelem homokjában, nem volt soha papírrepülő a kezében. Csak malomkövek voltak. Nehezen is cipelte őket. Azok őrölték föl szép idegeit. Azok a malomkövek. Keveseknek volt a vérében a gondolkodás ama mély vize, amibe bele is lehet fulladni. Az ő mondataiban nem madarak csiripeltek, hanem a nehezen kimondható, fájó szavak. A jelentéssel bírók. Immár ki sem tudjuk találni, kit veszítettünk el. Ünneplők, azok lesznek. Amint megkövezői is voltak sokan. Ő csöndben tűrte a megkövezők feléje dobált satnya mondatait és ítéleteit. Fájhatunk immár nélküle."

Igen, úgy tűnik, Frici ezzel sok lényeges dolgot elmondott Róla. Akár csak Csomafáy Ferenc, aki mindmáig hiteles, markáns Ali-portréját annak köszönhette, hogy lélekben közel állt a költőhöz.

Amit én hozzátehetnék mindezekhez, az csupán annyi, hogy maradjon bennünk az örök intés, amit nem árt magunkra vonatkoztatva időről időre elmondanunk Lászlóffy Aladár szavaival:

LÁSZLÓFFY ALADÁR

Férfiak

Hányan rohadtak el húsz és harminc között.

E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk.

Nemcsak a gyávák úszták meg szárazon,

s nemcsak a hősök tettek valami emlékezeteset.

Húsz és harminc között hányan rohadtak el.

Jobban kell utálnom őket, mint a múlt századot.

Kiszállok menet közben a kortársi liftből,

velük egyazon üvegből ne töltsenek nekem levegőt.

Ezek a fiúk sem bácsinak indultak, aki más fiút

fejet csóválva korhol, s nem izének, aki lapulva

vet ágyat egy kitüntetés összkomfortos

bársonydobozában, de hát

sokan rohadnak el húsz és harminc között,

mert esős a nyár, mert száraz a nyár,

mert könnyű az élet, mert nehéz az élet,

mert nem jön ki nekik, mert kijön nekik,

mert egy leckét sosem felejtenek el,

mert másvalamit tökéletesen elfeledtek,

mert sokan rohadnak el húsz és harminc között.

Névsor

Lassan a hetven felé lépegetek, de még nem jártam igazi börtönben (vigasz: ami késik, nem biztos, hogy múlik...) Igaz, katonasági magánzárkában ültem egy éjszakát, de hát az csak olyan kóstoló a "benti" világból, mintha a konyhán odaadnák a kezembe a fakanalat, hogy nyaljam le róla az óriás torta maradék tejszínhabját...

Ez a tábla - kilencvenes évek eleji állapotot ábrázol - a máramarosszigeti börtönmúzeum egyik rácsozatán állt, amikor Csomafáy Ferenc az RMSZ számára fotóriportot készített a hírhedt átnevelő intézményről. Ha kinagyítjuk a képet (egy ráklikkeléssel), akár a névsort is elolvashatjuk, mely apró töredéke az itt szenvedettekének; sokan közülük a börtöntemető jeles, de még inkább jeltelen sírjaiban alusszák örök álmukat. Közöttük mindannyiunk nagy embere: Márton Áron... Egyetemi tanárok, püspökök, államtitkárok, újságírók, miniszterek... Politikai irányultságuktól függetlenül csupa jeles, tanult, képzett embert kínoztak és semmisítettek meg ezen a helyen, amely ma már a totalitárius rendszerek mártírjainak múzeuma... Nem működő, halott börtön... Nem úgy, mint a szamosújvári vagy a nagyenyedi, ahol a rácsok megmaradtak rácsnak, a zárak zárnak, az őrök őrnek s a rabok raboknak...

Máramarosszigeten emlékezni lehet és tanulságokat levonni. meg ma már fényképezni is, esetleg legendákat szóni. A többi börtönben pedig inkább raboskodni...

Habsburgok

Mily kísértetiesen hangzik nemzedékem fülének e név!

A mai hatvan-hetvenesekében, akik abban nőttünk fel, hogy a királyi házak, dinasztiák a nép nyakán élősködő paraziták, akiket nem csak gyűlölni, hanem tűzzel-vassal pusztítani kell!

A Habsburg szó azóta visszanemesedett a jelenkor ajkán. Ottó bátyánk, aki közel a százhoz, lassanként csöndben kiszáll az aktív európai politikából, György fiát avatta be éppen a helyzetmegismerés és a tárgyalások rítusába. A kilencvenes években többször jártak erdélyi körúton, ismerkedni a magyar kisebbség élethelyzetével. György azóta magyar állampolgár lett, családjával Magyarországon telepedett le, a magyar Vörös Kereszt elnöke, most EU-parlamenti képviselőjelölt. Kinőtt az isten markából. Vajon, helkyre tud-e hozni valamit abból, amit az ősei itt-ott, sorsunkon elmaszatoltak?

Csomafáy Ferenc sajtófelvétele a Romániai Magyar Szónak

Kanális

Gyerekkoromban még ilyen kanálisfedőkbe botlottam, s amíg felhorzsolt térdemet nyálazgattam, sillabizálni próbáltam a rézveretű, ám szutykos körfeliratot:

"KOLOZSVÁR SZ. KIR. VÁROS VIZMŰVEK"

Nem tudtam, mi az a SZKIR. Anyámat kérdeztem, ő megfejtette a rejtélyt: - Szabad királyi város. Azt jelenti.

Ezt se értettem. A várost még igen - de hogy szabad és királyi?

Ma már érteném, de csak ez a fotóm van meg tanúságul. És addig lesznek ilyen kanálisfedők, amíg ez a kép - Csomafáy Ferenc fotója - fennmarad valahol.