Párizs varázsa

Vídámság a Le Notre tervezte kertben, a Vaux le Vicomte kastélya mellett - ezzel a képaláírással látta el a fotó szerzője a melléklet képet, amely egy párizsi képriport egyik darabja.

A riport 1991-ben készült, kevéssel azután, hogy a romániaiak előtt is megnyíltak a nyugat felé vezető utak és kapuk. Gheorghis Sidonia annak idején Párizsban és más francia tájakon volt tanulmányúton: a fotós szenvedélyű bukaresti diáklány mindent meg akart emészteni álmai városából. Ehhez a fényképezőgépet is gyakran segítségül hívta. Valóságos naplót vezetett felvételeiről, így ha órára nem is, de napra tudjuk, merre járt, mit szemlélt, mit ivott magába - talán egy életre - ez az amúgy törékeny, kislányos alkatú világjáró, aki aztán úgy hozta be a szerkesztőségbe a fotóit, mint ritka tárgyakat.

A riport a Kalandozó című honlapomon megtekinthető.

Környezet

A kanadai Gold Corporation még mindig reménykedik: hátha megvetheti a lábát Verespatakon, s cián-

technológiával még kisajtolhatja a föld méhéből mindazt az aranyat, ami visszamaradt az elődök jóvoltából.

2003 őszén a cég meglehetősen agresszív sajtókampányba kezdett: szerette volna meggyőzni a romániai médiát, hogy amit Verespatak kíméletlen felvásárlása körül folytat, az tulajdonképpen az emberek hasznát szolgálja.

A Romániai Magyar Szó képviseletében Krebsz János és Bányai Éva hungarológus tanárok (előbbi gyakorló publicista is, utóbbi amatőr fotós) utazták be Rosia Montana (Verespatak) környékét s hoztak a meghívás dacára őszinte, kendőzetlen képes riportot a helyzetről. A riportból egy részlet, az utazás képileg dokumentált helyzetképével együtt itt látható...

Útitársak

Mindig öröm volt számomra fiatal, új utakat taposó fotósokat fölfedezni. A marosvásárhelyi Tamás András akkor kezdett el sminkelés nélkül körülnézni társadalmi környezetében, amikor mindenki tudta, hogy az ingázás egy embertelen életforma, a társadalom viszont nem hogy nem tett ellene semmit, de még bátorította is a személyiségromboló kétlakiságot.

1986-ban a fiatal elektromérnök egy tárlatnyi ingázó sorozatával robbant bele az erdélyi fotográfiába. Azóta is ott van, az élvonalban, szociográfiai érdeklődése szerencsésen kiegészült néprajzi szenvedéllyel is. Az Útitársak c. tárlat anyagából itt láthatnak egy csokrot, mellette korabeli kritikám szövege is megtalálható.

A szökevény

1986 telén ismerkedtem meg a romániai fotográfia "nagyasszonyával" (így emlegették mind az akkori, mind a mai elismerői): Hedy Löfflerrel, amikor otthonában fogadott férjével együtt és több órán át megmutatta otthoni képgyűjteményét, majd az akkori Előre számára (az általam kitalált és szerkesztett Sötétkamra rovat felkérésére) egész paksaméta papírképét válogatta ki, közös rábólintással, amelyekből számos válogatás meg is jelent mind a lapban, mind az Előre Naptárban és egyéb kiadványokban (itt megtekinthetők).

Hedy Löffler akkoriban a Meridiane kiadó fotólaborjának művészeti vezetője volt, a labormunka alapos ismerőjeként tisztelte mindenki. Képeit a klasszikus szépség, a precíz és tökéletes kidolgozás jellemezte. Sorsáról annyit tudok, hogy idős korára egyesek szerint Izraelbe telepedett át, mások szerint már a túlvilágról fotóz bennünket.

Első megjelenése az Előrében 1986 március 9-ére esett (a Vasárnap mellékletben, a Sötétkamra rovatban) az itt mellékelt két fotóval (A kis utas, Téli tenger) és az alábbi kísérőszöveggel:

Sötétkamra / Szökevény

az utazás forgatagában

csak álltam remélve

eljönnek tán utánam

és akkor hirtelen mint a mesében

dermedt kővé váltam

éreztem végem

az állomás az utasok

körben a tömött csomagok

minden talpig jéggé fagyott

Cseke Gábor

"Hétpecsétes"

1989 előtt léteztek helyek, ahová nem hogy emberi szem, de képrögzítő gép pillantása se hatolhatott fejvesztés terhe nélkül. Ilyen volt az ország legfőbb vezetőihez és családjukhoz fűződő tárgyak, helyszínek, intimitások, kényelmetlen információk.

Az 1989-es rendszerváltáskor az éppen ma 120

éves Agerpres hírügynökségből hirtelen Rompres-szé vedlett (azóta újra visszavette régi nevét) hírgyártó központ, aki addig féltve őrizte a tabukat, az első volt, aki lerombolta azokat, s 1990 január 6-án például az alábbi két fotót kínálta föl az előfizető szerkesztőségeknek:

* Cornel Mocanu felvétele az államelnöki flotta egyik

vezérgépének belsejét ábrázolja, a jól látható nappalival, dolgozó szobával, hálószobával, fürdővel, széffel, mindenféle külföldi elektronikai felszereléssel ellátva.

* Megtört a diktátor fia, Nicu Ceausescu lakásának tabuja: Mihai Alexe képén a Szeben megyei pártbizottságot vezető fiatal politikus bukaresti dolgozószobája látható, fő helyen összeállított repülőgép makettekkel.

Románia '89

Az itt látható felvétel egy triptichon egyik darabja - az egész sorozat, amelynek szerzője a kolozsvári Daróczy Jenő, fotógalériámban látható.

Az erőteljes szimbolikával, igen sűrített mondanivalójú képsor az 1989-es rendszerváltás utáni napokban futott be a bukaresti Romániai Magyar Szó szerkesztőségébe, s azonnal közöltük. Rajta van mindaz a nyomaszto, ugyanakkor komikus abszurditás, ami azokat az éveket és hónapokat jellemezte, amikor volt ugyan jégszekrényünk, de sokszor nem volt hozzá elektromos áramunk. És volt templomunk, de a betonkaszárnyák árnyéka vetült rá. Volt sajtónk is, de kényszerzubbonyba húzva, drótkerítés mögött, fogolyként.

Azóta se láttam ilyen hatásos és néma tanúságot a nem felejtendő múltról.

A falak és a szellem

Akár egy abszurd mese: nincs még itt a vége, de azért: hol volt, hol nem volt-tal kezdődik...

Volt egyszer egy Csikszereda szocialista urbanizációját szorgalmazó városterv, amiből már-már szinte minden tétel megvalósult volna, kivéve azt, ami nem, s a rendszerváltozással ott maradt minden, szerbe-félbe, szél- és esőverésben, égnek meredő falakkal, vasbetonidomokkal, téglahalmokkal, felszaggatott telkekkel, betonalapokkal...

A mese folytatása, hogy az azóta eltelt közel 20 esztendő nem volt elég ahhoz, hogy e szégyenfoltok véglegesen eltűnjenek a város szívéből.

Azaz 2003-ban mégis történt valami: a Hargita Visual Art helyi képzõművészeti csoportosulás Inter-Art címmel tíz napos augusztusi tábort rendezett az egyik szégyenhelyszínen, ahová új megyei könyvtárat akartak emelni, szemben a hasonló stílusú, de már befejezett (azóta jócskán le is lakott) közigazgatási palotával (Fehér Ház!). Könyvtár nem lett, bombatalálatos romra emlékeztetõ grund viszont éktelenkedett a főtéren. Ezt a romhalmazt díszítették fel a tábor idején romániai és külföldi képzõművészek, Szellem keresi a helyét jelige alatt. A szabad ég alatt álló, organikus művekbõl sikeres szabadtéri kiállítás nyílt.

2004-ben új városvezetés került Csíkszereda élére, amely eldöntötte, hogy pályázati úton felvállalja a romhalmaz befejezését és helyére korszerű művészeti iskola épületét tervezi. Az iskolából tavaly lett csak valóság (bár a romhalmazból még mindig maradt némi "elvarrnivaló"), hiszen az alapok jóváhagyása annyira bonyolult, a munkálatok kiírása olyan kacifántos, hogy a helyét ideiglenesen megtalált szellem még éveken át háboríthatatlanul kísérthetett arrafelé.

A Hargita Visual Art akkor szeliden föltette a kérdést: rendjén, legyen hát iskola a szellem helyén, de mi lesz a még megmaradt, időtálló képzőművészeti munkákkal (amelyek Bodor Zsolt itt közölt 2005-ös fotóján, illetve A tiltás szelleme c. képsorán látható): a kifestett betongerendákkal, falfestményekkel, installációkkal, amelyek értékét még nem is lehet igazán fölbecsülni.

Nem volt könnyű választ adni e kérdésre. Magam is tanácstalanul álltam előtte, mert fogalmam sincs, mennyiben védi a törvényt egy felhagyott épitkezés állagára festett alkotást, mikor a témahordozó anyag - a fal, az oszlop, a kövezet, a beton - nem a művész tulajdona? Egy biztos: a műalkotások tények, elkészültek, vannak. Az új iskolában, érthetően, nem maradhattak a falakon a sok esetben obszcén, grafitti-stílusban alkotott firkálmányok. Végül az alkotások fotókra kerültek, s egy albumban alusszák talán örök álmukat, ahová a városépítő szellem végül is bezárta őket...

De azért nincs vége az abszurd mesének... Egyszer majd még jön valaki és előássa az egészet egy letűnt kor "műremekeiként"...

Torockói menyasszony

A kolozsvári id. Danila Zoltán a múlt század nyolcvanas éveiben küldött felvételeiből az Előre szerkesztősége Sötétkamra c. rovatának, az én felkérésemre.

A Tavirózsa / Nufarul nagyváradi fotóklub Premfotó kiállítására küldött anyag átnézésekor figyeltem föl a tiszta rajzú, klasszikus stilusban készült néprajzi képeket és tájfotókat készítő kolozsvári fényképészre. Együttműködésre szólító levelemre egy paksaméta képpel válaszolt, amelyek közül kiemelkednek a Torockó népviseletét és az ottani táj szépségét megörökítő felvételek (lásd itt).

Torockói menyasszonya, amellett hogy üde, rokonszenves jelenség, a néprajzi fotózás egyik kiváló alkotása.

Borvíz

Ádám Gyula vasárnap megajándékozott 12 "szép" képpel. A jelzőt ő írta le, de csöppet sem tévedett, mert pdf-ben mellékelt fotói ember- és tájábrázolásának remekművei.

Itt most csak egyről rántom le a leplet, mely egy erősen vastartalmú borvízforrást ábrázol, a maga vad és rendezetlen festőiségében. Olyan, mint egy fájdalmasan szétnyílt, eltátott száj, amelyből véres nyál csorog le, havasi növények és mohos kövek között. Döbbenetesen élénk a két alapszínből és annak tucatnyi árnyalatából építkező színvilág. A képen hangsúlyosan ott van az is, ami tulajdonképpen nem látszik: a föld mélyének titokzatos üzenete, a forrás világra nyíló lélegzete, mely nyirkosan elszivárog lefelé, amerre a patakok igyekeznek.

Rutén életképek

Elkészültek a galíciai rutén életképeket ábrázoló üvegnegatívok professzionális nagyításai.

Molnár Attila több rend másolatot is készített a poros, de árnyalatgazdag sorozatról: egy eredeti, retusálatlan változatot, egy RAW-ban készült nyers változatot és egy javított sorozatot, amely itt látható.

Az Elekes Ferenc tulajdonában lévő fotósorozat így eredményesen besorolt az Erdélyi Fotográfiai Múzeum digitalizálási programjának első trófeái közé.

A mellékelt fotó rutén családot ábrázol eredeti rutén tájház előtt.

Menekülő utazás

1990 tavasza volt (március), amikor Pusztai Péter repeső lélekkel tért haza az országból való távozás óta (1985) először. Útja elvezetett Bukarestbe is, ahol néhány napot töltött, átbeszélgettünk akkor egy fehér éjszakát, majd kiderült reggelre, hogy bérelt kocsiját feltörték a legnagyobb bukaresti korúton, a 6 Martién, utána már csak kálvária volt a bukaresti léte. Én elutaztam Pestre, hivatalos küldetésbe, közben Marosvásárhelyen kitört a román-magyar verekedés, Péter fogta magát, s riporteri kiváncsisággal, gépkocsival megindult a Székelyföldön keresztül Vásárhely irányába. Sepsiszentgyörgyön ideges, feszült tüntetéseket látott, az emberek készen álltak, hogy Marosvásárhelyre utaznak, megtorolni az ottani provokációt, segíteni székely a székelynek. Vásárhelyen aztán látnia kellett, hogy a katonaság már elfoglalta a kulcspozíciókat - amikor a verekedés már lezajlott és az indulatok túlfutottak a szavakon -, a tankok látványa és a háborús hangulat annyira hatottak Péter békére hajló lelkületére, hogy a látottak hiteles rögzítése után (öt felvételből álló archív riportja itt látható) fogta magát és meg sem állt Budapestig. A képeket jóval azután küldte meg, emlékbe...

Heverésző ló

Amikor a szépkenyerű-

szentmártoni temetőből megpillan-

tottam a novemberi kertek gyepén fekvő gazdátlan lovakat, azt hittem, lustálkodva pihennek, ahogy a magát eleresztő ember szokott, amikor kifekszik a fűre.

Sógorom, a falu szülötte, azt mondta: ezek a lovak dögrováson vannak, mert egészséges paripa csak nagy ritkán fekszik le a földre, s akkor is inkább csak akkor, ha beteg. Hittem neki, s hogy megörökítsem a pillanatot, amelyben sajátosan kifejezésre jut a mai falu elesettsége, az ismeretlen gazdák nemtörődömsége, akik hagyják a jószágot annyira leromlani, hogy az szívesebben henteregjen a hideg földön, mint a (talán nemlétező) istállóban, elővettem amatőr fényképezőgépemet, s olyan közel merészkedtem a fekvő állathoz, amennyire csak tudtam. Letargiáról, rossz egészségi állapotról árulkodott az is, hogy a ló szinte érzéketlenül tűrte a közeledést.

Most pedig olvasom Kovácsy Béla és Monostori Károly 1905-ben Budapesten kiadott, A ló és tenyésztése c. munkájában, hogy "a ló, ha egészséges is, csak igen keveset és akkor is inkább állva nyugszik és alszik és a legkisebb zaj is felébreszti. Elég baj ez nála a maga nemében, mert igazán jól csak ritkán nyughatja így ki magát. A beteg lovak, a kór természetéhez képest vagy egyáltalán le se fekszenek, vagy folyton fekszenek..."

Idén, halottak napjára majd újra fölkeresem a szentmártoni temetőben anyósom-apósom sírját. Vajon még viszontlátom e heverésző lovat?

Volt egyszer egy kastély (2)

A tegnapelőtti bejegyzésben szereplő bonchidai kastély ma romokban hever. Még akkor is, ha évtizedek óta próbálnak ilyen-olyan alapokat kicsikarni a román és a magyar államtól, támogatóktól, hogy megállíthassák ennek az erdélyi műemlék-gyöngyszemnek a további pusztulását.

1944 decemberében jegyzőkönyv készült a pusztulás kronológiájáról. Ezek szerint október 13-án a németek kifosztották a kastélyt, elvitték az értékesebb bútorokat és az ezüst étkészletet, a ruhatárat. Minden vigasztalanul égett, hét napon át.

Közben bejöttek a román csapatok, lövöldöztek, fosztogattak. Nyomukban a helyi lakosság - vitte, ami a keze ügyébe került. Oltással senki se törődött. A falu utcái napokig teli voltak képekkel, papirossal, tépett könyvekkel, rongyokkal. Kiürült a borospince, a gabonás is... A Bánffy család a magyar kormánytól 100 holdas cserebirtokot kapott kárpótlásért, de mire birtokba vette volna, elvitte az osztályharc...

(Forrás: Marosi Ildikó Kis\Bán \Ffy \könyv. Bonchidai Prospero. Pallas-Akadémia, 2009.)

Minden rendben

Budapesten jártában (az Egyetemes Kultúra Lovagjává avatták január végén) Pusztai Péter szabad idejében riporterkedett a magyar fővárosban.

A tőle megszokott élesszemű felfedezések ezúttal sem hiányoztak. Minden rendben című fotója is önmagáért beszél a mai budapesti közhangulatról...

Volt egyszer egy kastély

Gr. Bánffy Miklós írta történelmi családja gyöngyszeméről, a bonchidai kastélyról:

"Ha az ember messziről nézi... olyan az öreg várkastély hosszú homlokzataival, kupolás tornyaival, elnyúlómellékszárnyaival, mintha egy volna a tájjal, annak szülötte volna, nem is emberi kéz mesterséges műve. A háta mögött, a fönnsíkon, előtte, alatta... erdőszerű park, liget és berek, óriási fák rengetegével, melynek közepén ül a kastély, ül benne, részben el is takarva, mintha puha lombpárnába süllyedne kényelmesen, otthon. És mintha mindig ott lett volna, és ez nem is lehetne másképpen..."

1943-ban Marx József fotóművész még a mellékelt képeket készíthette az erdélyi kastélyok kastélyáról. 1944-ben a visszavonuló németek kiürítették, majd felgyújtották a bonchidai sasfészket, s az eltelt több min t fél évszázad nem volt elég ahhoz, hogy a társadalom visszaállítsa e ritka értékes műemléket.

A csók

Pár éve árverezték el az itt látható fotó kópiáját Párizsban, méghozzá nem kevesebb, mint 20 ezer euróért. Úgy látszik, ez a csók ennyit ért...

Igaz, a képet a híres francia fotós, Robert Doisneau készítette, s egy fiatal pár boldog, felszabadult csókját ábrázolja a párizsi városháza előtt, amint 1950-ben, a háború utáni évek lelkes hangulatában a nyílt utcán fejezik ki érzelmeiket. A Life magazin bízta meg őt, hogy készítsen fotóriportot a franciákról és a szerelmesekről.

Mostanig mindenki azt hitte, hogy az így készült remekmű, A csók egy ihletett pillanatban született, de mint minden mítosz, idővel ennek aurája is megkopott. Mára ugyanis kiderült, hogy a képen szereplő fiatalok tulajdonképpen színművészeti főiskolások, akiket a fotós egy kávéházban látott meg és vett rá arra, hogy modellt álljanak neki.

A lány, Francoise Bornet 1992-ig őrizte titkát, hogy ő a képen szereplő szerelmes lány. Ugyancsak ő volt az, aki pár éve árverésre bocsátotta a régi kópiát, amelyet Doisneau küldött el annak idején neki és partnerének.

Ha úgy vesszük, az a hajdanvolt művi csók megérte ezt az összeget.

Csata után

Az 1990 márciusi, marosvásárhelyi "csihipuhi" utóterméke ez a fotó, Karácsonyi Zsigmond, a Népújság akkori fotóriportere elkövetésében. (Az egész, dokumentum értékű képriport megtekinthető itt!)

A csata akkor már lezajlott, az egymásnak rontott, felcsiholt emberek agyba-főbe verték egymást az utcán talált, minden megmozdítható tárggyal, fémrúddal, deszkadarabbal.

A vihar után felsütő napfény hangulata vonja be a két, utcai székre telepedett, ismeretlen legény arcát, akik a jól végzett "munka" örömével néznek az objektívbe. Távolabb, a bezúzott kirakat előtti , kíváncsian nézelődő alakok aggodalommal nézik a csata szanaszét dobált roncsait...

Levél március idusáról

Ez a kép az 1990-es, kolozsvári Március 15-i emlékező ünnepségen készült, több más fotóval egyetemben.

Szerzőjük, Feleki Károly közvetlenül a rendezvények után az alábbiakat írta a Romániai Magyar Szó szerkesztőségéhez küldött levelében:

"Tibori Szabó Zoltán A tüzet nem hagytuk kialudni címû cikkéből idézek, mely 1990. március 16-án jelent meg a kolozsvári Szabadság c. napilapban: «A tegnapi ünnepségek kezdetét a Fellegvár egyik történelmi épületére elhelyezett Stefan Ludwig Roth emléktábla megkoszorúzása jelentette. Azt követően a Farkas utcai református templomban tartottak ünnepi istentiszteletet, majd a templom előtt Pillich László, Szabó Mátyás és Jakabffy Tamás mondtak beszédet. A késő délutáni órákban került sor a volt Biasini szállónál Petőfi Sándor, Nicolae Balcescu és Avram Iancu emléktábláinak megkoszorúzására. A koszorúzási ünnepségen Tibád Zoltán és Ioan Popa emlékeztek 1848 nagy forradalmáraira. Az ünnepi megemlékezések sorát az Állami Magyar Színházban bemutatott emlékműsor zárta, amelynek Jaj, a tüzet ne hagyjátok kialudni! címe valamennyiünkhöz szólt.». Nem tudtam volna jobban összefoglalni a március 15-én Kolozsváron történteket. Csak annyit tennék hozzá, hogy Kolozsváron a megünneplés békés hangulatban zajlott le, mert rengeteg rendőrt és rendfenntartó személyt mozgósítottak a két utca: a Farkas és a Petőfi lezárására. Így is a Biasini szállóval átellenben, a diákbentlakásból a magyarul mondott szöveg alatt kétszer bekiáltották: «Vorbiti romaneste!». De egyéb kellemetlenség nem volt. A jelenlévők arckifejezéséből (gondolom) kiolvasható az az ünnepi reménykedés, ami eluralkodott a résztvevőkön. Nem küldöm képsoromat föltétlen közlésre. Ítéljétek meg ti, hogy a kialakult magyarellenes hangulatban lehet-e kokárdás képet közölni úgy, hogy ne ártsatok vele a képen szereplőknek. Azt viszont feltétlenül óhajtanám, hogy ne csak nálam, itthon létezzenek ezek a képek.

Kolozsvár, 1990. 03. 17."

Tavaszi paletta

Ez a színpróba csak távolról ilyen látványos. Vagy a magasból, aamikor a föld fölé emelkedünk.

Ilyen szerényen szokta színeit kikeverni a tavasz. A földet némi nedvességgel, hagyja éjbarnán-feketén érvényesülni, mellette a vetések vibráló zöldje, sokféle árnyalatban és méretben.

Kristó Róbert, aki a szimmetrikus, mértani grafikát keresi a mindennapi látványban, szívesen térképezi fel a tavasz csíki palettáit. Nagy távlatokat befogó, folthatásokra építő "szőttesei" a realista absztrakciónak beszédes példái.

Habsburgok

Mily kísértetiesen hangzik nemzedékem fülének e név!

A mai hatvan-hetvenesekében, akik abban nőttünk fel, hogy a királyi házak, dinasztiák a nép nyakán élősködő paraziták, akiket nem csak gyűlölni, hanem tűzzel-vassal pusztítani kell!

A Habsburg szó azóta visszanemesedett a jelenkor ajkán. Ottó bátyánk, aki közel a százhoz, lassanként csöndben kiszáll az aktív európai politikából, György fiát avatta be éppen a helyzetmegismerés és a tárgyalások rítusába. A kilencvenes években többször jártak erdélyi körúton, ismerkedni a magyar kisebbség élethelyzetével. György azóta magyar állampolgár lett, családjával Magyarországon telepedett le, a magyar Vörös Kereszt elnöke, most EU-parlamenti képviselőjelölt. Kinőtt az isten markából. Vajon, helkyre tud-e hozni valamit abból, amit az ősei itt-ott, sorsunkon elmaszatoltak?

Csomafáy Ferenc sajtófelvétele a Romániai Magyar Szónak

Kályhasut

Ki toppan be a ház magányába? Ki nyitja rám az ajtót? - töpreng a kályhasutban ülő.

A fényképész már bent van, ő nem számít. Végzi a dolgát. Csöndben van, azt mondja, érdekli minden ebből a házból. Ahogyan boldogulok. Ahogyan élek.

Igaz, nem éppen filmezni való, de hát ő tudja... Ha neki ez az érdekes... A viaszosvászon. A kicsi ablak. A félhomály... Mindjárt lámpát is gyújtunk, de addig még van egy kicsi...

Minek az a nagy fény? Lassan vége a napnak. Nemsoká tüzet rakok, megfőzni a moslékot. S mellette, a plattenen egy kicsi puliszkát is...

Molnár Attila archív fotója

Galambetető

Ez a kis, Chaplin-szerű alak, bögrével a kezében a dédnagyapám. Legalább is, azt mondják. Én hiszem. De már nem nagyon van ki igazolja, mert akik látták őt életében vagy ismerték, azok már nincsenek.

Csak ez a családi fénykép van utána.

Áll a brassói udvarán, és eteti a galambokat. Túl van már ekkor élete delén, talán már nyugalomba is vonult a vasúttól, ahol dolgozott.

Képzelem, hogy vasárnap volt, amikor kiöltözött, templomba menés előtt. S amíg az asszonyok elkészültek, ő megetette a galambokat. Valakinek meg nagyon megteteszett ez a gesztus és lefényképezte. De biztosan, nem olyan lesipuskás módra, ahogy manapság könnyen lekapjéák az embert. Észre se veszi, úgy rákattannak.

Dédnagyapámnak alkalmat adtak felkészülni. Hiszen a kép elkészítéséhez is idő kellett. Amúgy nem látszik rajta, hogy különösebben izgatta volna magát. A galambetetés teljesen kitöltötte életének AZT a pillanatát. Ó, békeidők idillje!

Jégfogak

A tél, a hideg, az eljegesedő világ olyan cizellált képi jelenésben áll előttünk Puskás György képén, hogy nem csak a képzelet borzong meg belé, hanem maga a test is.

Az Aachban élő, marosvásárhelyi mérnökember egyéb fotóira rácsodálkozni azért örömteli alkalom, mert ugyanazt a tisztaságra, a pontos kontúrok láttatására törekvő precízséget árasztják, ami a jég- és hókristályok megszerkesztettségéből árad.

Az idő csorba fogsorát képező jégcsapsor kiemelt rémességes szépsége a természet építő és romboló örök munkájának pillanatképe.

Puskás György képei a Káfé galériájában (Hegyi díszek)

Magzatpóz

Közel húsz éven át díszítették Csíkszereda központját ezek az acéldárdák, amelyek a Tapstér mellé tervezett könyvtárépület félbehagyott betonroncsait jelezték. Olyan volt, mintha a város közepét pusztító bombatalálat érte volna,s kutyák, macskák, galambok s utcagyerekek menedéke volt.

Mára ez a rom visszaszorult. A helyére művészeti iskolát emeltek, de annyi fotó és egyéb művészi ábrázolás készült e helyről, hogy a konkrét helyzetétől függetlenül, az elidegenedett sivárság képi szimbólumaként már bevonult - ott van - a fotósok alkotásai közt. Szabó Attila 2004-es felvétele már ma is kordokumentum.

Emlékező szökevény

Ötvenvalahány évvel ezelőtt e boltívek alatt telt minden fél napom. A kolozsvári ferencrendi zárda akkoriban lett zeneiskola, s lakói valamivel korábban - száműzöttek, kisemmizettek...

A kolostor falai között ma is muzsikálnak a gyerkőcök, valami makacs, szűnni nem akaró buzgalommal; azzal az elszántsággal, ami belőlem sajna, hiányzott. Amikor hegedűmön gyakoroltam, tekintetem szívesen kalandozott el a boltívek metszéspontjain, a gótika rengetegében, s figyeletlenségem miatt tanárnőm mindegyre az ujjamra koppintott.

Egyetlen kellemes élményem van a kolostorból: a szünetek alatti bújócskázások az árkádok, labirintusok és egymásba nyíló folyosók között. No meg az a pillanat, amikor kérésemre nagy nehezen, megfutamodó szökevényként kívül kerültem az iskola kötelékéből és már mint más iskolába igazolt diák, hallgathattam végig e teremben elhagyott osztálytársaim évvégi koncertjét...

Székely Sándor fotója

Szemfedél

Milyen a gyász a csángók között, Pusztinán? 2008 tavaszán egy fotóscsapatnak a háziak megengedték, hogy a virrasztáson fotózzanak-filmezzenek, amennyiben tiszteletben tartják az íratlan kegyeleti szabályokat.

Ádám Gyula és társai megilletődve rögzítettek mindent, ami ott látvány volt; a szemfedél alatt nyugvó békés halottat is, aki az egyetlen derűs látvány volt az egész gyászoló portán: viseletébe öltöztetve, békés gyertyafénynél, sorsával megbékélve feszkik a halottas ház kellős közepén. Körülötte a gyász feketéje s olykor felsíró jajgatása. Aztán már csak emlékezés, csöndes beszélgetés, a földi szálak elvarrása...

Képek

Pár évvel ezelőtt bizonytalanul kopogott a fotós világ ajtaján a csíkszeredai Bodor Zsolt. Kedvesltem az ambícióját, azt, hogy sose tört le, ha kritikát hallott.

Aztán, ahogy az lenni szokott, lassan kinőtt az isten markából. ma már jó fotókat is csinál. Az élet úgy hozta, hogy mindennapi munkájában is sűrűn használja a fényképező gépet, persze, nem kimondottan művészi indíttatásból.

De a fotó már olyan, hogy gyakorolni kell. Mint a lélegzést. Így ér el az ember, akár véletlenül is, olyan rafinált hatásokat, mint ez a párhuzamba állított képvilág: a falon lévő, mely életesnek hat, s az ablakon túli, amely mesterkélten szokványos, akár egy jó napot...

Látomás

Hajdú Mónika sajátos stílusú, kiforrott, profi fotóművész. Még akkor is, ha nem ebből él meg. 2007-ben tárlata nyílt Szegeden, majd 2008 végén Miskolcon a Bilbaóban élő művésznőnek.

A kiállítás meghívóján így ír magáról:

"Először Szegeden bukkantam fel, amikor megszülettem.

Azóta messze vetett a sors.

Hogy ki vagyok?

A diplomám szerint, külkereskedelmi üzemgazdász.

Szerintem, nem."

Ide mentett látomása annyira finom üzenet kedves és tűnékeny világunkról, hogy megállunk mi is, szemlélődni, mintha nagyon távolra látnánk, pedig csak önmagunkba...

124 fotóból álló galériája innen is elérhető!

A világ őre

Boldâr Victor a régi jó, fekete-fehér romániai fotóiskola képviselője, Craiován él, oltyánföldön, ott volt a fényképészet mindenese, amíg tehette, különben az erdélyi kollégák nagy barátja.

Néhány képe valahogy nálam ragadt, közülük ez a világmegváltó kakas a kedvencem, ahogy a körülményekkel, a kilátástalansággal mit sem törődve, már-már agresszíven üvölti világgá, hogy jó reggelt, itt az ideje fölkelni, ha akartok, ha nem. Ez a határozat, ez a sors, ezt kell szeretni, punktum!

Képe több mint egyszerű fotó. Jól kivitelezett, "elvarrt" kompozíció, manipulált kép a javából.

A torta

Szeretem Ilyés András-Zsolt korai képeit, amikor az RMSZ szerkesztőségét bombázni kezdte színes papírképeivel.

Azóta se adta alább, sőt vers- és prózaírással is sikeresen kísérletezett már, de ami az itt közölt képén - és annyi más, az ezredforulón készült társán - megnyilvánul, az a pillanat természetessége, az ünnepi helyzet sutasága, a gyerekkor megannyi gátlása, visszatartott öröme, a falu ellentmondásai (a díszes csipketerítő, az emeletes torta és a rögtönzött háttér disszharmóniája).

Nagy erény az, hogy a fotós azt fényképezte, ami nap nap után körülvette. A mikóújfalusi fiatalember egész képes falusi "enciklopédiáját" féltve őrzöm számítógépemen.

Szemlesütve

Nézzél, csak nézzél, bűvölő tekintet! Gondolod, megtörsz, és szemlesütve elfordulok? Tudom, hogy benned még tiszta a szándék, azért nézel, mert mást nem tehetsz - ennyi vagy és ezt kell tenned -, én pedig nem tudom levenni a szememet csodás fizimiskádról, tollazatodról, komolyan kihívó pillantásodról.

Hegedűs Zsoltnak könnyű volt mindezt egy pillanat alatt lekapni. Mit kockáztatott? Legfeljebb annyit, hogy nem sikerül a felvétel.

De sikerült!

Ez a makacsság mindenen túltesz. Félrenézek. Csak egy pillanatra. Még állom egy ideig. Mindjárt szemlesütve elfordulok. Győztél. Mondd, mivel tartozom?