Égre írt képek

Sok szépséggel, furcsasággal, hihetetlenül változatos forma- és színvilággal tud meglepni a fölöttünk elterülő égbolt. Ahhoz, hogy a legbeszédesebb dolgokat észrevegyük, állandó odafigyelés, szakadatlan szemlélődés, makacs faggatózás szükségeltetik.


Bodor Zsoltnak most bejött: lelkesen küldte az itt mellékelt felvételt egyik nemrégi vidéki útjáról. Azon akadt meg a szeme, hogy mintha két szablya feszült volna egymásnak, kósza felhőkből kirakva a fakó kékségű őszi égen, s hogy földi dimenziót is mellékeljen hozzá, látni engedi egy csoport fenyő hegyét, amely fölött az általa "égi háborúnak" nevezett jelenség számára megjelent.


Az ilyesmi sose tart örökké. Megörökítésük az egyetlen módja annak, hogy elhihetővé, tapasztalati úton is érzékelhetővé tehessük e jelenségeket. Az égre írt képeket, valljuk be, nem csak a képzelet ruházza föl értelemmel, hanem a természetet mozgásban tartó erőknek is van annyi beleszólásuk, hogy ha nem is felsőbb akaratot, de bizonyos fajta jelet küldjenek a számunkra.


Igaz, az összemért szablyákat kis jóindulattal nyugodtan tekinthetjük egy olló szétnyíló szárainak is, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy akárcsak a grafikus a papíron, a festő a vásznon vagy a falfelületen, a fotós a filmen vagy a papírképen, az ég is egyfajta rajztábla a természet kezében, amire a neki éppen tetsző, őt foglalkoztató jeleket, ábrázolatokat pingálja. A mi dolgunk az, hogy idejében elcsípjük őket...

Szemközt

Belső tájra nyit ablakot Bodor Zsolt itt látható fotója. Méghozzá nem is egyet, hanem mindjárt kettőt, amelyek a valóságnak ugyanazt a frontját tartják szemmel, természetesen más-más szögből és némán. Mint két összehajló ember, akik egymás fülébe suttogják azt, amit látnak vagy gondolnak.


Eközben pedig nyíltan vallanak arról az agresszióról, amely nem is egyszer, távolról érte őket, becsapódó, sok esetben célzott lövedékek formájában. A béke jeléül most a piros muskátlik hirdetik az élet folytonosságát. A virágok ugyanakkor a kapcsolatot is megteremtik a két megfigyelőállás között.

Záróra

Most, hogy nincs a Káfé, valamit tennem kell a hozzám továbbra is érkező, eredetileg a Kinder Képeknek (KK) szánt fotókkal. Az nem elég, hogy szó nélkül elhelyezem őket a könyvtáraimban.

Bodor Zsolt angliai úti fotóiból küldött néhány sikerültebbet. Szorgalmas, tehetséges amatőrként ismertem meg, aki úgy fejlesztette magát, hogy elsősorban sokat fényképezett. Ma ez a lendülete alább hagyott. Munkájával sem tudja könnyen összeegyeztetni a tűnődő ráérősséget, márpedig a rutinos gyorsaság már csak a nagy tapasztalatú, profi fotósok esetén számít erénynek - minden más esetben visszalépés, a tehetség biztos elkopásához vezet.

A mostani küldeményben találtam egyet - a Záróra címűt -, amely a jól megválasztott helyzetet avatja jelentéses pillanattá. Olyan pillanatkép ez a (londoni) metró egyik lépcsőjén, a még működő közvilágítás ragyogásában, mely kihaltságával - a képen felbukkanó egyetlen személy dacára - a véget, a leszámolást sugallja és hozza egészen közel hangulatában. A kép üzenete az egészhez kapcsolódik - a részletek kevésbé fontosak a fotósnak, alárendeli azokat az összhatásnak. Így a magányos, árnyékba borult utasnak inkább jelzés értéke van, az élet utolsó pislákolását hordozza ebben a pontos időre ütemezett, "nyitom-csukom" világban, amelyben a zárás magában hordozza az újra nyitás reményét, de közöttük ott van a senki földje, az az időtartomány, ami kívül esik ezen a renden, és amelyben - oda tart, leszálló ágban az utas is - minden megeshet...

A falak és a szellem

Akár egy abszurd mese: nincs még itt a vége, de azért: hol volt, hol nem volt-tal kezdődik...

Volt egyszer egy Csikszereda szocialista urbanizációját szorgalmazó városterv, amiből már-már szinte minden tétel megvalósult volna, kivéve azt, ami nem, s a rendszerváltozással ott maradt minden, szerbe-félbe, szél- és esőverésben, égnek meredő falakkal, vasbetonidomokkal, téglahalmokkal, felszaggatott telkekkel, betonalapokkal...

A mese folytatása, hogy az azóta eltelt közel 20 esztendő nem volt elég ahhoz, hogy e szégyenfoltok véglegesen eltűnjenek a város szívéből.

Azaz 2003-ban mégis történt valami: a Hargita Visual Art helyi képzõművészeti csoportosulás Inter-Art címmel tíz napos augusztusi tábort rendezett az egyik szégyenhelyszínen, ahová új megyei könyvtárat akartak emelni, szemben a hasonló stílusú, de már befejezett (azóta jócskán le is lakott) közigazgatási palotával (Fehér Ház!). Könyvtár nem lett, bombatalálatos romra emlékeztetõ grund viszont éktelenkedett a főtéren. Ezt a romhalmazt díszítették fel a tábor idején romániai és külföldi képzõművészek, Szellem keresi a helyét jelige alatt. A szabad ég alatt álló, organikus művekbõl sikeres szabadtéri kiállítás nyílt.

2004-ben új városvezetés került Csíkszereda élére, amely eldöntötte, hogy pályázati úton felvállalja a romhalmaz befejezését és helyére korszerű művészeti iskola épületét tervezi. Az iskolából tavaly lett csak valóság (bár a romhalmazból még mindig maradt némi "elvarrnivaló"), hiszen az alapok jóváhagyása annyira bonyolult, a munkálatok kiírása olyan kacifántos, hogy a helyét ideiglenesen megtalált szellem még éveken át háboríthatatlanul kísérthetett arrafelé.

A Hargita Visual Art akkor szeliden föltette a kérdést: rendjén, legyen hát iskola a szellem helyén, de mi lesz a még megmaradt, időtálló képzőművészeti munkákkal (amelyek Bodor Zsolt itt közölt 2005-ös fotóján, illetve A tiltás szelleme c. képsorán látható): a kifestett betongerendákkal, falfestményekkel, installációkkal, amelyek értékét még nem is lehet igazán fölbecsülni.

Nem volt könnyű választ adni e kérdésre. Magam is tanácstalanul álltam előtte, mert fogalmam sincs, mennyiben védi a törvényt egy felhagyott épitkezés állagára festett alkotást, mikor a témahordozó anyag - a fal, az oszlop, a kövezet, a beton - nem a művész tulajdona? Egy biztos: a műalkotások tények, elkészültek, vannak. Az új iskolában, érthetően, nem maradhattak a falakon a sok esetben obszcén, grafitti-stílusban alkotott firkálmányok. Végül az alkotások fotókra kerültek, s egy albumban alusszák talán örök álmukat, ahová a városépítő szellem végül is bezárta őket...

De azért nincs vége az abszurd mesének... Egyszer majd még jön valaki és előássa az egészet egy letűnt kor "műremekeiként"...

Képek

Pár évvel ezelőtt bizonytalanul kopogott a fotós világ ajtaján a csíkszeredai Bodor Zsolt. Kedvesltem az ambícióját, azt, hogy sose tört le, ha kritikát hallott.

Aztán, ahogy az lenni szokott, lassan kinőtt az isten markából. ma már jó fotókat is csinál. Az élet úgy hozta, hogy mindennapi munkájában is sűrűn használja a fényképező gépet, persze, nem kimondottan művészi indíttatásból.

De a fotó már olyan, hogy gyakorolni kell. Mint a lélegzést. Így ér el az ember, akár véletlenül is, olyan rafinált hatásokat, mint ez a párhuzamba állított képvilág: a falon lévő, mely életesnek hat, s az ablakon túli, amely mesterkélten szokványos, akár egy jó napot...