Az ugrás

Jelzés érkezett Stockholmból, Hegedűs Zsolt barátomtól: Piteában jártam, jégtörőket láttam - üzenettel, meg egy linkkel, ahová útiképeit felrakta lappföldi utazásáról.

Zsolt nem először jár Piteában: pár éve egy hosszabb augusztusi autókirándulásáról írt remek útibeszámolót, melynek során érintette ezt a számos híres svéd személyiséget útnak indító, szimpatikus városkát. De azt is mondhatnám, hogy a barátom szenvedélyes utazó, s nagy megelégedésemre sokszor helyettünk is utazik, s egyformán sikerrel bánik a tollal, miként a fényképezőgéppel is - hogy a fakanálról ne is beszéljünk, mert szakácsnak is egészen kiváló.

De én most mégis egy régebbi képét húzom elő a velem is megosztott portfóliójából: a felvétel útközben, a Lofoten-szigeteknél tett, nem éppen érdekmentes látogatásakor készült, amikor is arktikus tőkehalat fogni (amiből a szigetek körül rengeteg van) utazott oda. Hogy milyen sikerrel, arról útibeszámolója sok mindent elárul.

A sajátos, szikla-monstrumokkal tűzdelt szigetcsoport, a tengerről nézve rendkívüli látvány, az ember fejében az is megfordul, hogyan lehet itt, s egyáltalán érdemes-e itt megélni? Hogy lehet, s méghozzá jól, arra választ ad a riport, de ez a kép egy ritka izgalmas pillanatot rögzít: amikor is a sziklák legtetején akrobatizáló két alpinista közül az egyik szaltó közben a két sziklacsúcs között, a mélység fölött lebeg. A kép természetesen, lesipuskás fotó, távolról készült, szerencsés rögzítéséhez minden bizonnyal hozzájárult a jó technika és a szerencse is, az ugrás látványa viszont azt a fázist ábrázolja, amikor nem lehet tudni, hogy a lendület ereje elég erős-e ahhoz, hogy az elrugaszkodó átérjen a túlsó oldalra, vagy még idő előtt összezúzza magát a sziklákon... Annak ellenére, hogy mi már tudjuk: az ugrás valójában sikerült, és senki nem sérült meg (akkor), a pillanat maga lélegzetelállító. Irigyelt fotós trófea, mely a szememben többet ér minden tőkehal zsákmánynál.

(Pedig, az sem lehet ám utolsó!)

Záróra

Most, hogy nincs a Káfé, valamit tennem kell a hozzám továbbra is érkező, eredetileg a Kinder Képeknek (KK) szánt fotókkal. Az nem elég, hogy szó nélkül elhelyezem őket a könyvtáraimban.

Bodor Zsolt angliai úti fotóiból küldött néhány sikerültebbet. Szorgalmas, tehetséges amatőrként ismertem meg, aki úgy fejlesztette magát, hogy elsősorban sokat fényképezett. Ma ez a lendülete alább hagyott. Munkájával sem tudja könnyen összeegyeztetni a tűnődő ráérősséget, márpedig a rutinos gyorsaság már csak a nagy tapasztalatú, profi fotósok esetén számít erénynek - minden más esetben visszalépés, a tehetség biztos elkopásához vezet.

A mostani küldeményben találtam egyet - a Záróra címűt -, amely a jól megválasztott helyzetet avatja jelentéses pillanattá. Olyan pillanatkép ez a (londoni) metró egyik lépcsőjén, a még működő közvilágítás ragyogásában, mely kihaltságával - a képen felbukkanó egyetlen személy dacára - a véget, a leszámolást sugallja és hozza egészen közel hangulatában. A kép üzenete az egészhez kapcsolódik - a részletek kevésbé fontosak a fotósnak, alárendeli azokat az összhatásnak. Így a magányos, árnyékba borult utasnak inkább jelzés értéke van, az élet utolsó pislákolását hordozza ebben a pontos időre ütemezett, "nyitom-csukom" világban, amelyben a zárás magában hordozza az újra nyitás reményét, de közöttük ott van a senki földje, az az időtartomány, ami kívül esik ezen a renden, és amelyben - oda tart, leszálló ágban az utas is - minden megeshet...

Roncsok a távolban

Hírlevélből tudom, hogy a MAFOSZ (Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége) most készíti egyik legújabb pályázatának albumát, amelynek címe Utazás a világ körül 2010. Nem ez az első pályázati kiírása az igen aktív, figyelmét szerteágazóan a Kárpát-medence egésze felé megsokszorozó Szövetségnek, s ezen belül nem ritkák a fotósok utazási élményeire apelláló képírói versengések.

Mivel a rendezvények albumai rendszerint letölthetők a MAFOSZ honlapjáról, magam szívesen gyűjtöm össze a jobbnál jobb képsorokat, nemrégiben például az Ausztrália témájú pályázat anyagát néztem át nagy figyelemmel, amelynek az volt a megkötése, hogy ausztráliai utazás során készült jellegzetes fotók vehettek rajta részt. Érdekes módon, a résztvevők két nagy csoportra oszlottak: az egyiket a Magyarországról Ausztráliába utazók alkották, a másikat az Ausztráliában élő magyar fotográfusok. Tanulságos összevetni a kétféle - a látogató és a benne élő - szemléletet és megállapítani, hogy míg a távolról érkező turista figyelme a látványos, az egzotikus felé irányul (tisztelet a ritka kivételnek), addig a "bennszülött" fotósok biztos érzékkel a lényeg, az artisztikumon, a grafikai hatáson túl is mélyen jelentéses kompozíciókig jutnak el.

Közülük is külön kitűnt a számomra a Jaskó Anita néhány felvétele, amelyek közül az itt látható díjnyertes fotó egy útiriporttal is felér. Nem csak a tónusgazdag, szépen megkomponált látvány lenyűgöző rajta, hanem az ausztráliai valóság szélsőségességét is magán hordozza e roncsautó telepről készült felvétel, amely a színeivel kihangsúlyozott történetelmondás nyelvezetével is megpróbálkozik. A felhőkbe vesző fa uralta tájkép azért vesztes illúzió, mert a védelmet jelentő lombot övező sivárság, az agresszíven háborgó égbolt az emberi életnek csupán holt jegyeire - a roncsokra - bukkan. Minden rejtezik, védekezik, túlél és viaskodik a kéretlenül leigázni próbált, meggyalázott, de soha le nem győzött kontinenssel. A szétesés hamarosan totálissá válik - erről üzen a kép.

Mont Blanc

A hegymászáshoz ma már szinte köztelezően hozzátartozik a fotó mint trófea. Legalább...

De van úgy, hogy az erőteljes érzelmi élmény akkora, hogy a tanúság egyszerűen átvált művészetté, távoli időkre szóló üzenetté, előreküldve valahová, az időben, ahogy az autó fúrja bele ködlámpáját a távoli zegzugokba.

Erőss Zsolt (Hópárduc), aki elhagyta már a negyvenet, most beérett, tapasztalt hegymászóként járja a világot. Egy komoly expedíció, majd az utazás tapasztalatait hasznosító időszak következik (előadások, fényképkiállítások, utazgatások, edzések stb.), majd a következő expedíció szervezése fogják ciklusba életét és idejét, még most is, amikor már gyermeke született. Igaz, hogy először az interneten szemlélhette meg, valahol a Himalájában s csak hazatérte után vehette karjába az ifjú utódot, de most már felelős apaként gondolhat további túráira.

Most éppen Erdélyt járja, a Manaslu idei áprilisi meghódításáról mesél fogyni nem akaró, zsúfolt erdélyi hallgatóság előtt, magyarázza az általa hozott képeket. Minden útja egy közhasznú történet, egy jelentéses élettapasztalat, híradás a világról, a hegyek meghódítása közben embereket, tájakat kedvel meg s örökít meg.

Honlapján, gazdag képgalériái közül leginkább saját fotóiból válogatott kiállítását kedvelem, abból is az itt látható pillanatképet a Mont Blancról, Európa tetejéről. Dísztelen, mégis lenyűgöző a látvány: nincsenek mélységek, nincs szörnyülködés, ám van fenség és emberi visszafogottság a fehér és a csönd harmóniáját kiemelő színes hegymászóöltözetek emgymás melletti- és fölöttisége. A faragott, helyenként finoman cizellált tömbszerűség magasztossá, ünnepivé fogalmazza a pillanatát, amely a valóságban mindig csak percekig tart, majd semmivé foszlik, mert ami állandó abban a régióban, az a sugárzás és a szél, a tomboló elem, amiről olykor-olykor hozható egy-egy ellopott pillanat, de huzamosabb időn át kifürkészhetetlen.

Lámák közt

Ez a két fotó az ezerkilenc-

százhuszas években készült, a pontos dátumot nem jelzik sehol, a könyv, amelyben napvilágot láttak sem visel megjelenésére utaló jelzést. Egy biztos: Mongóliában fotózta őket Geleta József, egykori első világháborús hadifogoly, aki Szibériába került, majd részt vett az orosz polgárháborúban, végül keresztül-kasul utazta az ázsiai országokat, több éven át Mongóliában élt, a helyi nemzetgazdasági minisztérium elektrotechnikai előadójaként tevékenykedett, amikor is megtervezte, Ulánbátor villamosítását és a város hőerőművét. Geleta tervei alapján készült el az első mongol nemzeti színház épülete, melyet a későbbiekben sokáig a cirkusz épületeként használtak. Ő tervezte a mongol parlament épületét és még számos középületet. Kinevezték az urgai egyetem előadójává is.

Végül hazatért, vásárolt egy kis birtokot, s letelepedése után gazdálkodásba kezdett. Eközben papírra vetett, illetve elmondott élményeit Forbáth László gyúrta könyvvé, s a Franklin Társulat kiadásában meg is jelent A megújhodott Mongólia címmel. A könyv azóta is forrásértékű, rengeteg hiteles megállapítást tartalmaz a kevéssé ismert ázsiai országban élők életformájáról, hit- és szokásvilágáról. Egy olyan ember képi és fogalmi élményeiből kapunk szintézist, aki "mindenhova eljuthatott, mindent láthatott, sőt fényképfelvételeket is készíthetett olyan dolgokról, olyan helyekről, amelyeket eddig idegen ember még csak nem is nézhetett meg Mongóliában."

Ilyen sajátos élménynek bizonyult a sajátos mongóliai lámaünnep, amelynek illusztrálására e két remek portréfotót választottam ki a könyvből, néhány színes leírással együtt.

"...Harsog a zenekar, az álarcos lámák egy pillanatra se pihennek, ugrálva, táncolva hajlonganak. A szőnyegek előtt azután megáll a csapat és kiválik közülük két álarcos. A hosszúszakállú öreg, szarvakkal a fején és egy fekete, ördögöt ábrázoló álarcos. Az öreg szédületes iramban kapkodja lábait, szaladgál, bukfencezik. Az ördögképű mindenütt utána, forgolódik körülötte, feléje kapkod ; úgy tesz, mintha el akarná fogni az öreget. Már percek óta folyik ez a furcsa tréfás játék, amikor

az öreg egyszerre csak visszarohan a kiterített szőnyeg felé és le akar ülni. Az ördögképű se rest, utána veti magát és egy ügyes mozdulattal kirántja alóla a szőnyeget. Harsány nevetésben tör ki a közönség, az öreg az álarcát vakarja, a szakállát húzogatja : nyilván nagyon dühös. Nekirohan az ördögképűnek, de az elugrik előle. Közben a lámagyerekek újra leterítették a szőnyeget és ismét

kezdődik a tréfa. A nép ujjong, viharzik, tapsol. Végül is az öreg az ügyesebb : egy hirtelen lendülettel sikerül elhelyezkednie a szőnyegen. Diadalmasan néz körül, a nép pedig ünnepli, ujjong, kiabál.

Ilyen játékokkal szórakoznak a lámák és szórakoztatják a népet a Cám ünnepén. Közben-közben táncszámok következnek, a kürtök, klarinétok, cintányérok fültépő, az európai számára érthetetlen muzsikája mellett szemkápráztató gyorsasággal lejtenek a láma-táncosok, könnyedén, a nehéz álarcok alatt és a bő öltönyökben."

Az egész könyv elevenen átélt tapasztalatok gazdag tárháza, fotó és szöveg természetes illeszkedésével.

Vakon

Báthori Zsigmond blogja ritkásan, de biztosan épül. Legutóbbi - athéni - képsorozata a kevés szavú fotós úti vallomása mindarról, ami útján körülvette és lenyűgözte.

Akkora érzékenységgel néz körül a balkáni világ díszletei közt, akár e képének vak leánya, aki botjával kinyitja maga előtt a hangzó valóságot. Hatásos kontraszt a zsúfolt látvány és a kép középpontjában álló figura merev világtalansága. Mindaz, amit a 21. század a tekintettel szembeni agresszióként elkövet, az lepereg erről a látássérültről.

Kontrasztokban és kiáltó ellentmondásokban pereg le életünk, akár Athénban, akár idehaza vagy bármerre a világon - sugallja Báthori mester kamerája, amelynek gazdag termését érdemes egyenként elemezgetni és tisztelve csodálni.

Nessie

Hisszük vagy sem, Nessie létezik.

Loch Ness (skóciai tó) szörnyének hírneve nem kopik, bár már sokszor bizonygatták, hogy ilyen állat nincs is...

És mégis van, láthatjuk az Illés Attila amatőr felvételén, aki budapesti fiatalember, informatikus, szeret utazni, s a 21. század hajnalán, amikor egy skóciai társasutazásra fizetett be, útjuk sorsszerűen elvezetett a Loch Ness-i tóhoz is, és ha nem is a látomás jelent meg előtte, de a gyengébbek kedvéért állított szörnyszobor őt is szabályosan köszöntötte. No meg a múzeum és az emléktárgy üzlet, amelyek a legendás tavi szörny tagadott, ám mégis fenntartott létéből táplálkoznak.

Mit tegyek, bennem megelevenednek a Nessie alakja köré összefantáziált kalandfilmek, az időről időre felmelegített helyszíni riportok, az okos és kitartó cáfolatok, és a fotóval együtt csak azt tudom mondani: kegyelmezzetek a legendáknak! Minden létezik, amit csak elképzel az ember. Bizonyság rá ez a fotó is...

(Illés Attila skóciai útiriportja a Kalandozó honlapján.)

Korlát

Stonehenge...

Sokan lerohanják nevezetessége és misztikus híre miatt, de még többen vannak azok, akik csak mások képei révén jutnak el e nevezetes kövekhez.

Mint én is. De a képet készítő Székely Gézának, aki huzamosabb ideig tartózkodott Salisburyban, szerencsésen megadatott a lehetőség, hogy körbejárja e titokzatos kövek környékét, elolvassa a tiltó táblákat ("Ne lépd át a kifeszített zsinórt!"), elnézze a többi szájtátót, ugyanakkor maga is tátsa a száját a látványon, miközben olyan valószínűtlenül zöld a fű körös körül, a fehér zsinór nem is látszik a képen, lehet, talán ott sincs, csak a felirat szuggerálja, hogy ne gyalogoljunk be a látványba, a sok névtelen, szürke, tömeggé arctalanuló ember ne tapossa el, ne tegye tönkre azt, ami egyedi és megismételhetetlen...

Szabó Géza képriportja a Káfé honlapján - itt.

Panoráma

Szász Adrián energetikai mérnök sokáig élt Bukarestben, s szabad ideje nagy részét hobbijának, a fotóművészetnek szentelte. Ott található a XX. század ötvenes-hatvanas éveinek klasszikus fotósai között, akik szinte kötelező módon vannak jelen minden jelentősebb országos vagy nemzetközi tárlaton.

Egy jó hangulatú otthoni látogatás után termékeny kapcsolat alakult ki Szász és az Előre között. Élet- és riportképei mellett különösen értékeltem útiképeit. Szerencsénkre-szerencséjére, volt alkalma beutazni a világ jó pár országát. Az itt látható isztambuli palota kapuja csak egyike ama számtalan fotós tanúságának, amivel kalandozásai nyomán az Előre archívumát gazdagon ellátta. Sosem a kép tárgya a különös, a sajátos, az eredeti felvételein, hanem a látásmód egyénisége. Szászt például nem az Eiffel-torony grandiózus felkiáltójele érdekli, hanem a békaperspektíva geometriája. New Yorkban nem a metróutazás életképeit örökíti meg, hanem egy agyonfirkált metrókocsit. Rodin szoborcsoportjából nem az egész érdekli, hanem hogy a művészet hogyan harmonizál a valódi női szépséggel.

Az isztambuli császári palota irreálisan díszes, patinás kertkapuja és kerítése, mely a hánykolódó tengerre nyílik, magában is műremek. Olyan fotó, amelyhez nem kíváénkozik még 100 féle, Isztambult ábrázoló részlet, variáns. Benne van egy makrovilág egész lényege...