Nosztalgia

Január 3-ai bejegyzésemben a kitűnő magyar hegymászó, Erőss Zsolt hegyi balesetéről írtam, amikor is a Magas-Tátrában egy ostoba, de kegyetlen lavina áldozata lett. Felgyógyulása közben kiderült: amennyiben feláldozza egyik lábát, könnyebben felépül és talán még rehabilitálódik annyira, hogy ne kelljen örökre búcsút mondania a hegynek.


Azóta több mint tíz hónap telt el. Erőss Zsolt, bölcs döntésével - beleegyezett egyik lába csonkolásába - megrövidítette lábadozását, négy hónapi kórházi kezelés után, lábprotézissel visszatért az alpinizmushoz, sőt, az idén ősszel Himalája-expedíción is részt vett, a Cso-Ojuban, amely a világ hatodik legmagasabb csúcsa. Nem sikerült ugyan a csúcstámadásuk, de a rehabilitáció szép eredményekkel járt. Érdekes módon, nem a felfelé menetellel volt baja, hanem az ereszkedéssel. Szerinte a havon még csak ment valahogy, de a törmelékköveken a kínok kínját állta ki.


Fotógalériájában találtam egy képet, amely a pihenő, műlábas Zsoltot ábrázolja, magába szálló pózban. Vágyakozó tekintete, mely a számunkra láthatatlan, de a hegymászó által erőteljesen célba véve, s amelyben annyi fájdalmas lemondás van, annyira beszédes, hogy a fotó kiemelkedik a megszokott emlékképek közül. Szerzője - a képadatok alapján Rauris Zsuzsa - remek ráérzéssel rögzítette azt a pillanatot, amelyben Erőss Zsolt szenvedése és önuralma egyetlen gesztusban találkozik és ötvöződik: amatőrképnek indult felvétele riport a javából!

Lavina

Nagyon kíváncsi vagyok - és közben, persze, erősen aggódom -, hogy Erőss Zsolt és társai vajon képesek voltak-e lefényképezni azt a lavinát, amely a Magas-Tátrában január második napján elkapta őket? Mert az életüket alig tudták megmenteni, hiszen ahogy Zsolt közölte a Duna TV-vel, a gyilkos hómennyiség mintegy három méterrel mögöttük indult lefelé és telibe kapta a három kötélre fűzött magyar hegymászót...

A rovat logikája szerint itt a kép fontosabb volna az emberéletnél, de ezt a logikát felfüggeszti az élet, mert ahhoz, hogy súlyos sebesüléseik ellenére megmeneküljenek, Zsoltéknak mindenek előtt saját erejükre kellett támaszkodniuk, mert a tomboló vihar miatt helikopter nem tudta megközelíteni a körzetet, a telefonon riadóztatott hegyimentők (számszerint 45-en) nehezen értek fel a viharos hegyoldalba, majd nyújtottak első segélyt s hozták le őket a hegyről.

Miközben a három póruljárt alpinista jelenleg a popradi kórházban fekszik és kapott stabilizáló orvosi ellátást, Erőss Zsolt túrafotói közt lapozgatok galériájában, mintegy szemkontaktusban azzal a magashegyi világgal, mely a Venediger 2008-as júliusi megmászásakor tárult a mászók elé, amint a csúcs felé tartottak. Az ilyen képek előtt és mögött mindig ott van a láthatatlan, de nagyon valószínű váratlanság, kiszámíthatatlanság, ezért még a legbékésebb téli túraképet is úgy kell nézni, mint egy kitörésre készen álló vulkánt; a hegyekben a dolgok olyan gyorsan történnek, változnak, tűnnek át egyik minőségből a másikba, hogy ha minden helyzetet túl akar élni, az ember bármire készen kell hogy álljon.

Erőss Zsolt szerint harminc esztendei hegymászás alatt nem élt még át ilyen balesetet. A gerincsérülésekkel és lábtöréssel kezelt hegymászók idő teltével majd biztosan hazamennek és akkor kiderül, fel voltak-e készülve a váratlan krónikási feladatra, van-e fotótanúság arról, hogy milyen az: a túlvilág küszöbén állni?. Addig is szerencsés felgyógyulást kívánok nekik!

Mont Blanc

A hegymászáshoz ma már szinte köztelezően hozzátartozik a fotó mint trófea. Legalább...

De van úgy, hogy az erőteljes érzelmi élmény akkora, hogy a tanúság egyszerűen átvált művészetté, távoli időkre szóló üzenetté, előreküldve valahová, az időben, ahogy az autó fúrja bele ködlámpáját a távoli zegzugokba.

Erőss Zsolt (Hópárduc), aki elhagyta már a negyvenet, most beérett, tapasztalt hegymászóként járja a világot. Egy komoly expedíció, majd az utazás tapasztalatait hasznosító időszak következik (előadások, fényképkiállítások, utazgatások, edzések stb.), majd a következő expedíció szervezése fogják ciklusba életét és idejét, még most is, amikor már gyermeke született. Igaz, hogy először az interneten szemlélhette meg, valahol a Himalájában s csak hazatérte után vehette karjába az ifjú utódot, de most már felelős apaként gondolhat további túráira.

Most éppen Erdélyt járja, a Manaslu idei áprilisi meghódításáról mesél fogyni nem akaró, zsúfolt erdélyi hallgatóság előtt, magyarázza az általa hozott képeket. Minden útja egy közhasznú történet, egy jelentéses élettapasztalat, híradás a világról, a hegyek meghódítása közben embereket, tájakat kedvel meg s örökít meg.

Honlapján, gazdag képgalériái közül leginkább saját fotóiból válogatott kiállítását kedvelem, abból is az itt látható pillanatképet a Mont Blancról, Európa tetejéről. Dísztelen, mégis lenyűgöző a látvány: nincsenek mélységek, nincs szörnyülködés, ám van fenség és emberi visszafogottság a fehér és a csönd harmóniáját kiemelő színes hegymászóöltözetek emgymás melletti- és fölöttisége. A faragott, helyenként finoman cizellált tömbszerűség magasztossá, ünnepivé fogalmazza a pillanatát, amely a valóságban mindig csak percekig tart, majd semmivé foszlik, mert ami állandó abban a régióban, az a sugárzás és a szél, a tomboló elem, amiről olykor-olykor hozható egy-egy ellopott pillanat, de huzamosabb időn át kifürkészhetetlen.