Az év fotói a HVG-n

A Heti Világgazdaság (ma már inkább csak HVG) honlapjának Nagyítás szekciójában évről évre összegyűjtenek a világ fotóterméséből az esztendő eseményeire jellemző, kitűnő fotókat, különféle kategóriákban. (Aki rendszeresen látogat el oda, annak az alábbiak nem sok újat mondanak, de nem is nekik szól az alábbi bekezdés, hanem az olyanoknak, mint én, akik eseményszerűen és ritkán csodálkoznak rá egy-egy jó webhelyre, kezdeményezésre.) Év végén valószínűleg elérhető lesz majd a leguizgalmasabb eseményfotók gyűjteménye, illetve a legviccesebb felvételek tárháza. Egyelőre be kell érnünk az idei legjobb természetfotókkal, illetve a parányvilágot bemutató makrófotók galériájával. De mert a Nagyításban egyéb érdekes-tanulságos látnivaló is van, profi szakmai színvonalon megoldva, kitartóbb és ismételt böngészésre ajánlom ezt a honlapot.

Kedvcsinálónak a Fotótanú-ban elégedjünk meg két sikerült felvétellel. Az egyiket Dr. Arlene Wechezak készítette a Nikon fotópályázatára, címe: Vörös alga - Ptilota.

A másik Nagy Zoltán Gergely alkotása, címe: Tánc az élen. (És a hozzá fűzött magyarázat: A romániai Csalhó-hegységben még a nagy hó sem űzi le a meredek sziklákról a zergéket, hiszen az alacsonyabban fekvő erdőkben farkasok várnák őket. Lenyűgöző látvány, ahogy tériszony nélkül keresik az élelmet, és élik az életüket a Kárpátok és a vadon igazi szimbólumai – a zergék.)

Nyári emlékkel...

...üdvözlöm barátaimat, látogatóimat. Ötven éves egyetemi találkozónk volt a nyáron Kolozsvárott, s egy délelőttöt kedvenc pihenőhelyemen, a Botanikus Kertben töltöttem. Amatőr gépemmel, aminek segítségével inkább újságoldalakat, régi szövegeket szoktam fotózni, magammal hoztam néhány kedves látványt is onnan, ahová évtizedek óta nem volt alkalmam betennem a lábam. Karácsonyra, évbúcsúztatóra s újév köszöntőre készülődve, beleturkáltam feneketlen képtáramba s valamiért éppen ezt húztam ki a többi közül. Valahogy megtetszett: úgy éreztem, éppen azt a hangulatot fejezi ki, amit most sugallani szeretnék, néhány perccel a hivatalos "világvége előtt"...

Mitől (lesz) érdekes egy szokványosnak tűnő pályázat?

Ehhez, elemzés végett, jól jön egy nemrégiben lezárt székelyföldi fotópályázat (Udvarhely este), amit négy hivatalos közeg (Udvarhelyi Info Egyesület, a székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal, Művelődési Ház és a székelyudvarhelyi RMDSZ) közösen írt ki 2012-re. Az ilyen, ún. felsőbb támogatással indított rendezvények általában hidegen szokták hagyni a számításba jövő alkotók "krémjét", amennyiben a szándékok megfogalmazása, a kivitelezés határai, a művészi elvárások világosak, vonzóak, nem fulladnak általánosságokba, közhelyekbe.

A szervezők ezúttal elkerülték a pályázati kiírások klasszikus buktatóit, s mindenek előtt az újító, kreatív látásmódra való törekvésre, a sémáktól való elszakadásra, ízig-vérig művészi gondolkodásra buzdítottak.

Meg is lett az eredménye.

Nem, mintha nem futottak volna be a pályázatra formális, egyenesen giccses, képes levelezőlap kultúránál megrekedt ízlésű éjszakai városrészletek. Viszont befutottak a díjazni való, a szervezők és a zsűri által is szívesen fogadott, színvonalas alkotások. Azáltal, hogy a versenybe komoly, kreatív tapasztalatokkal rendelkező fotográfusok sem átallottak benevezni, egyből megugrott az elvárásnak megfelelő színvonal, s a pályázati anyagból rendezett, november 26-án megnyílt tárlaton még hangsúlyosabbá válhatott a minőségi és az amatőrizmus jegyében született képek közötti erős kontraszt.

A pályázat másik érdekességét az adta, hogy az első díj odaítélése után a zsűri is nagyon meglepődött, amikor kiderült: a szakmailag legjobban értékelt munkát egy 10 éves ifjú ember készítette! Ez minden tekintetben valódi szenzációnak számít, s számomra nagyon tanulságos, hogy a zsűri tagjai (Bálint Zsigmond, Ádám Gyula, Csáki Jenő, Balázs Attila, Elekes Gyula, Jakab Áron Csaba) miként értékelték a pályázati alkotásokat (és csakis azokat, függetlenül az alkotók személyétől!):

I. díj: Curcubet Mátyás - Anyu nem tudja

Az első helyezett fotó egy szép példája a fénnyel írott képnek. A sikátorban vagy udvarbelsőben egyetlen fényforrás varázsolja elénk az esti Udvarhely hangulatát. A tűzfal, kockakő és lakóház hármasát bevilágító sárga fény egy nagy U betűt rajzol ki, melyben egy fiatal hölgy alakját fedezhetjük fel, akinek a személye kiváncsivá teheti a szemlélőt és továbbgondolkodásra sarkal. Egyedi látásmód, szép kompozíció és hangulatos fény-árnyék játék teszi a dobogó legmagasabb fokára ezt a fotót. (Balázs Attila)

II. díj: Fülöp Lóránt - Extreme 1

Az extrém, ami a cím és a kompozíció abszolut harmóniája. A figyelmet a mozdulatlanul ülő alak vetíti fel a repülő alakra. A kifele néző ülő hölgy meg perdít egyet a dinamikán. Merész megoldás, mert fordítva is elsülhetett volna (a dinamika rovására mehetett volna) (Ádám Gyula)

III. díj: Erdély Bálint Előd - Életfa

Mesebeli látásmóddal és magasfokú technikai tudással Paradicsomi hangulatot idéz fel Erdély Bálint Előd, Életfa című fotográfiája. Egyfajta allegória a modern Ádám és Éva bűnbeeséséről, akik a tudás fájáról nem almát szakíthatnak éhségük csillapítására, hanem fényt! Az alkotást szemlélve az az érzésünk támadhat, hogy ez a mesebeli gyümölcsfa a fotográfusoknak terem alkotó erőt adó fényt. Jó példa a fotográfus fejében megszületett és igényesen, - nem kis munkával - megalkotott fotóra. (Balázs Attila)

Reménység-díj: Orbán Csaba - Talán a következő

Merész, friss, fiatalos, szinte egy amerikai kisvárosi hangulatat idézi... Egy kis odafigyelessel talán előbbre is juthatott volna, ha az alaknál több konkrétum kirajzolódott volna. (Ádám Gyula)
A következő pillanatban, a csomagot elengedve, hisz úgy se lesz már utazás, előhúzza a szájharmonikát, és máris szól egy szívbe maró blues. Mert bánat van elég. Rohanó világunk, néhány fénycsóvát hagyva, újra elsuhant mellettünk, és hiába a bőrönd, újra ittfelejtett. A világ végén, a gyomos töltés oldalában. (Csáki Jenő)

Példamutató az a nyitottság, amivel a szervezők a pályázatot kezelték, minden lehetséges eszközzel tájékozttatva az érdeklődőket a zsűri értékeléséről, a pályázat alakulásáról és a tárlaton bemutatott képekről.

Átlátható pályázat, élő pályázat = érdekes pályázat.

Ui. Szerintem ez a négy kép már megérte az egész kiírást!

Vonatkozó linkek:
A pályázat kiírása
A pályázat értékelése és galériája

Találgatós

Szeretem a Skandikamerát, a stockholmi Hegedűs Zsolt (egyik) fotóblogját. Ebben képes feladványokat állít össze saját felvételekből, melyeket legtöbbször nem is túl nehéz megoldani, viszont a helyes válaszig eljutó kommentekben sok a humor és az információ. Különösen azokat a feladványokat szeretem, melyek elmenyitogató szándékuk mellett művészi élményt is tartalmaznak.

Az egyik ilyen, nemrégen közzétett képsora az Egy város és egy név. Ki kellett találni, hogy a három képből álló sorozat mely várost és mely személyiséget idézi bennünk.A választ ha az idézetből nem is tudjuk meg, az iskolaépület falán elhelyezett tábláról biztosan - bár a felirat némileg elmosódott, nehezebben kivehető. A felismerés azonban csak az első lépés a művészi élményhez: Radnóti iskolájára és az előtte álló emlékszoborra ismerve, már nem a feladványra gondolunk, hanem a meggyilkolt költőre, aki maradandó gyöngyírásos sorokban hagyta hátra számunkra a szerelem és a szeretet himnuszait.

Amikor még volt "kicsi Párizs"

Nae Ionescu: A körúton

Ez az időszak - nem mi mondjuk, tősgyökeres bukarestiek állítják, a két világháború közötti időszakra tehető, amikor felgyorsult az európai modernizáció a román fővárosban s keveredett a keleti bazár-hangulattal. E vegyes életérzésnek hiteles képi krónikása volt a mára többnyire elfeledett Nicolae (Nae) Ionescu fotográfus, aki életével szinte az egész huszadik századi román életet befogta (1903-1974), annak teljes esemény-kavalkádjával. Fénykorában jól ismerték: karrierje felfelé ível. Egyedül az első világháború veti vissza némileg, amikor is megélhetéséért szedőnek áll be egy bukaresti nyomdában, ahol írókkal, szerkesztőkkel megismerkedvén, további ösztönzést kap tanulmányai folytatására. 1927-ben a Királyi Hadsereg Fényképészeti Szolgálatának tagja, ekkor hivatásszerűen fotózik Bukarestben és az egész országban. Enciklopédikus hajlama már ekkor kiütközik: tervbe vette, hogy az összegyűjtött gazdag anyagból egy fotográfiai múzeumot nyit. Megnősül, felesége hozománya segíti abban, hogy fotólabort nyit az akkori legmodernebb eszközökkel. 1930-ban Párizsba megy, s előbb a Lumiere üzemekben, majd a Pathé Nathan gyárban dolgozik, tapasztalatot gyűjt. Hazatérve a bankjegynyomó intézetben alkalmazzák. Egyetlen kitétele van: nyáron két havi szabadság illeti meg, amikor is fotózással foglalkozik.1937-ben Eugen Lovinescu felkínálja neki az Adevarul műszaki igazgatói posztját. 1940-ben a legionáriusok zsidópártolással vádolják, mert számos zsidó kollégáját mentette meg az üldözéstől. Ugyanakkor megmenti a szerkesztőség székházát attól, hogy merénylők felgyújtsák. Ezért később a kommunisták számolnak le vele. Elhagyatva, csöndesen dolgozgatva, kollégái segédjeként, álnéven dolgozik bizonyos lapoknak s rendezgeti készülő "fotómúzeumának" anyagait, amelyek végül - a művész halála után - az Akadémiára szállnak (özvegye jóvoltából).

Nae Ionescu: Fokhagymaárus

Én magam egy barátom jóvoltából találkoztam vele, aki meglepett egy, a Nae Ionescu 1925-1935 közötti bukaresti képeiből készített prezentációval. Nemsokára az interneten fölfedeztem a képsor forrását is: azt a pár perces kisfilmet, melyben a képek hátterében Jean Moscopol és Cristian Vasile zeneszerzők jellegzetes muzsikája szól és visszavisznek majd száz évvel korábbra - nem csak az időben, hanem a szellemi és fizikai térben is.

A PéldaKÉPek feladják a leckét

Menet közben kiderült, hogy Urbán Ádám olyan alaposan felkészült a magyar fotográfia nagyjait felvonultató sorozata kidolgozására (az előzményekről lásd a pár nappal korábbi bejegyzést) , hogy nem átallott riportfilmet készíteni valamennyi fotográfussal, akiről portrét készített. A filmen valamennyien rövid, érzékletes élménymagyarázatokkal elmondják, hogy a fényképezéshez előkészített kedvenc képük milyen ihletre, körülmények között és szándékokkal készült. E közvetlen hangú beszámolók kitűnő leckét jelentenek mindazoknak, akik fényképezőgépet vesznek a kezükbe - a történetek módszert, tapasztalatot, tudást és akár inspirációt is jelenthetnek annak, akinek füle van meghallani a két tucatnyi üzenetet.

A riportfilm (Operatőr: Urbán Ádám, Vágó: Lantos Balázs) megtalálható a jútubon, játékideje kb. 35 perc. Az alábbi linkre kattintva elérhető:

http://www.youtube.com/watch?v=DM-iLRSP-1g

Nyolc évad "tárlata"

Néhány napig ülepedni hagytam a fotósuli-témát, látogatták is jócskán az utolsó bejegyzést - nem csoda, engem is mindig érdekeltek az új nevek, új arcok, új bemutatkozások. Még akkor is, ha sokszor csalódással járnak. Ami új, az új - és magában hordozza a reményt.

Ennek ellenére, nem ültem tétlenül, ugyanis kíváncsi lettem, hogy a nyolc évadot letudott HMKK-fotósuliban végzettek milyen összbenyomást képesek nyújtani egy nagy, közös bemutatkozás keretében. Ehhez viszont össze kellett gereblyélnem a nyolc, más-más időben és koncepcióval felépített évad-galériát, a végzettek névsorát s összehangolnom egyetlen nagy bemutatkozássá. A nehézséget az okozta, hogy a harmadik évad 19 hallgatója közül csak egyesektől sikerült beszereznem a vizsgára készített portfóliót - a következő hetekben megpróbálom kerülőutakon pótolni ezt a hiányt -, a többi szépen összeállt és szinte-szinte önmagától beszél. Sokat nem is kommentelnék a továbbiakban: minden egyes évadot a végzősök névsora vezeti be, s könnyen előfordulhat, hogy a továbbiakban még szükségünk lesz erre a forrásra, hogy a jövő (csíkszeredai) fotósainak gyökereit esetlegesen fölfedezhessük közöttük.

Jó böngészést a továbbiakban!

(Az alább látható képek csak globális képek a galériáról. A valódi fotók az alattuk lévő linkről érhetők el.)

Az összesített galéria elérhető itt!

Mérlegen a nyolcadik évad

Igaz, hogy őket nemrégen megmérte, méghozzá egyénenként egy szakmai bizottság - személyi összetételben ugyanaz, aki 2009 tavaszától máig következetesen levizsgáztatta a HMKK-fotósuli különböző évjáratait, de a nyolc évjáratot együttesen, a folyamat egészére tekintve, még nem történt hivatalos "mázsálás".

Mivel minden évjáratot több-kevesebb figyelemmel nyomon követtem, a birtokomban lévő adatokkal megpróbálok gyors számvetést végezni. Az alábbi adatsorban, a sorakozó évjáratok mellett mindjárt a vizsgák dátuma, majd a végzett hallgatók száma áll. 

1. évad: 2009 május 28 / 12 végzős
2. évad: 2009 október 18. / 13 végzős
3. évad: 2010 március 11 / 19 végzős
4. évad: 2010. november / 19 végzős
5. évad: 2011. április 20. / 12 végzős
6. évad: 2011 november 14. / 12 végzős
7. évad: 2012 május 16. / 8 végzős
8. évad: 2012. november 23. / 13 végzős

Nem nehéz kiszámítani: a négy év alatt, a nyolc tanfolyamon kereken 108 okleveles fotóst avatott a Hargita Megyei Kulturális Központ. 

Közülük a legutóbbi 13: András Ágota, Boga Emese, Bogos Gabriella, Erőss Szabolcs, Ferencz Hunor, Gábor Lajos, Gábos Albin, Schmidt Kriszta, Silló Ágota, Székely Béres Réka, Szigeti Sarolta, Zsigmond Zsófia, Zsigmund Szilárd. Munkájuk eredménye - egy-egy, általam kiválogatott fotójuk a vizsgára készült személyes portfóliókból - itt látható, galériába rendezve. A válogatás alapja, a minőségi szempontok mellett az volt, hogy a munkák között lehetőleg ne legyenek durva tematikus átfedések, ismétlések s a képválogatás együttesen is lehetőleg egységes hangulatot sugározzon. 

Néhány, a napokban megtartott vizsga szünetében elhangzott keresetlen vélemény a tanfolyamról:

- Személy szerint a történelmet iskolás koromban sem nagyon szerettem, megértem, hogy velejárója az egész tanfolyamnak, s elfogadom: ahhoz, hogy értsünk valamihez, meg kell ismernünk az előzményeit. Erre volt jó a fotótörténet, de személy szerint képtelen vagyok ennyi információt befogadni, hogy régen milyen volt. Mi most élünk, ebben a világban, azt szeretném, ha a mostani technikákat, eljárásokat esetleg még jobban, még belevalóbban lehetne egy kicsit bővíteni. (Férfi)

- Jók voltak a tanárok, s az, hogy mindenik kitűnt valamiben, hitelesen tudták képviselni azt, amit tanítottak. (Nő)

- Gyakorlati része azért volt érdekes, mert az általános technikai tudás mellett látni lehetett, hogy bizonyos emberek, bizonyos fotósok hogyan jelenítik meg a szubjektivitásukat ebben a technikában. Amit némiképpen hiányolok, az a fotótörténelem magyar vonulata. Abból több is lehetett volna. Végtére is, minket elsősorban az érint, hogy a mi közegünkben hogyan terjedt el és működik a fotografálás. Kellenek a nemzetközi felfedezések, tapasztalatok is, de nem árt minden esetben haza is beszélni. (Férfi)

- Számomra a fotótörténet tűnt igen hasznosnak, továbbá a fotós gyakorlatok. Amúgy is imádok fotózni. Nagyon szerettem...Nem tudom, mennyire lenne rá kereslet, indítani kezdő és haladó csoportokat, hogy mindenkinek egyforma esélyei legyenek. (Férfi)

- Az elején meg voltam ijedve, hogy vajon milyen tanáraim lesznek, viszont az idők folyamán egyre közvetlenebb kapcsolatot sikerült teremteni velük is és a kollégákkal szintén, főleg a kirándulás alkalmával, aminek nagyon örvendek.  (Nő)

- Számomra nem egyszer túl sok volt. Ha lett volna kezdők és haladók, én maradhattam volna a kezdők között s nem kellett volna a többiek után loholnom. (Nő)

- A csapatszám - a 14 - éppen az elégnél állt meg, ennél több egy évadhoz nem kell, mert akkor már nem lehet alaposan foglalkozni velük. Azt vettem észre, hogy akik ösztöndíjasként jönnek, azok nem érzik a súlyát és a felelősségét ennek a kurzusnak, a jelenlétnek, a komoly munkának. (Nő)

- Több fotóssal is beszéltem, aki e tanfolyamot elvégezte, s most úgy érzem, hogy nem tudok semmit, de azt hallottam, hogy ezután fog majd az egész dolog kikristályosodni. (Férfi)

- Nagyon jó volt, nagyon vagány volt, a tanárok felkészültek voltak, többet tanultam, mint amennyire számítottam, s megjött a kedvem a további fotózáshoz is. (Nő)

- Kissé túl sokan voltunk. 6-8 közötti létszám lett volna az optimális. Jobban lehetne koncentrálni az egyes emberekre. Az egy dolog, hogy végül a látásmód a tiéd, de az alapvető tudnivalókat jó elmélyíteni. (Nő)

- Amit a kurzus alatt fotóztam, azt felhasználtam a vizsgához. Úgy érzem, most már rajtam áll, hogy meddig fejlődök. (Férfi)

-  Szerintem még egyszer el fogok jönni, részemről volt egy hátrány, hogy nem tudtam teljesen ennek szentelni az időt, pedig megérdemelte volna... (Nő)

PéldaKÉPek

A budapesti Urbán Ádámtól kaptam rövid, örömteli híradást. Levelén látszik, hogy lelkesülten fogalmazta. Íme: "A magyar fotóművészet talán utolsó nagy nemzedékének tagjait kértem arra, hogy életművük legkedvesebb felvételével együtt fényképezhessem őket. Képsorozatom szereplői mindig is a példát, a követésre méltót, az eredetiséget, az igényességet jelentették számomra. A PéldaKÉPek sorozat szereplőinek képein nőttem fel, a valóság iránti érzékenységtől és tisztelettől a látásmódig sok mindent ellestem és megtanultam tőlük. E nemzedék tagjai képviselik számomra azt a szakmai és az emberi mércét, amelyre mintaként tekintek, valahányszor fényképezőgépet veszek a kezembe. Az ifjabb fotográfus generáció tagjaként bízom benne, hogy kiállításom képei méltó bizonyságát jelentik a sorozatban szereplő fotóművészek iránti őszinte tiszteletem."

A hvg honlapján szereplő kiállítási képekhez vezető linkre lépve, megnyílik előttünk a Mai Manó Házban kiállított sorozat: remek portrék, nagyszerű miliők, emberközelbe hozott alkotói egyéniségek. Valamennyi képen látszik készítőjük szakmai alázata és szenvedélyes ragaszkodása azokhoz az emberekhez, akik között ott van az édesapja is, a gazdag fotóriporteri tapasztalattal rendelkező képíró - és még annyian mások. 

Néhány portrét a fotótanúba is átmentünk, a szerző utólagos elnézését és egyetértését kérve.

Déri Miklós - Cím nélkül - 1993

Balla Demeter - Pipacs csokor - 2002

Drégely Imre - Hippodrom - 2008

Friedmann Endre - Fogságból a szabadságba, Vietnam - 1973

Haris László - Törvénytelen avantgárd - 1971

Keleti Éva - Ruttkai és Latinovits otthonában - 1971

Urbán Tamás - Bódulat - 1981-84

Csatornavilág

Titokzatos, már-már megközelíthetetlen világ egy-egy nagyváros földalatti "emésztőrendszere", kanálisainak sűrű szövevénye. A világirodalom alkotásaiban nem egyszer játszanak fő szerepet, regényes helyszínként, hiszen régi történelmi korok óta szolgálják az emberiséget.

A szakembernek, aki ráadásul fotográfusi adottságokkal is megáldott, hálás szerep jut, amikor megkísérli bemutatni - a maga szakszerűségében és látványgazdagságában ezt a csatornavilágot, ahogyan Lőrincz-Véger Gábor teszi A kanálisok sejtelmes világa című honlapján. A műfaj lehetőségeivel élve, a képi dokumentumokat hagyja beszélni, magyarázó szövege pontszerűen minimális. Képvilága viszont annál gazdagabb: szabályosan élve boncolja fel előttünk Bécs, London, Moszkva, New York, Párizs, Róma, Tokió világvárosi zsigereit. A vállalkozás méreteit látva gyanítom, hogy projektjét folytatni kívánja más városok "alvilági" rendszereivel, amihez máris kívánjunk neki innen kitartást és egészséget!

London

Tokió

Bécs

Munkában a fotográfus

Forrás: A Wang folyó versei

Ez a perzsa miniatúra még azokból az időkből maradt fent, amikor a fotográfusok már fényképeztek ugyan, de őket magukat még festők, rajzolók örökítették meg munka közben. Az 1856-ból származó, mellékelt festmény perzsiai vándorfényképészt és kliensét ábrázolja, s jól tanulmányozható rajta minden, ami a fényképészeti tevékenységet akkoriban jellemezte. 

A kép egyúttal arra is bizonyíték, hogy a fotográfia szinte egyszerre, mintegy "tűzvészként" terjedt el a 19. században, a világ civilizálódásának folyamatával összhangban. A korán és idejében fölismert lehetőségekkel élve a világot szinte teljesen behálózták a vállalkozó kedvű képrögzítők. A kezdetekre utaló források szinte kimeríthetetlenek - pedig elképzelhetjük, mennyi dokumentum pusztulhatott el amiatt, hogy a fotografálás termékeit túlságosan későn kezdték muzeális értékként is kezelni. 

(Ajánlom ezt a rövid gondolatfutamot a HMKK fotósulija e héten végző nyolcadik kurzusa hallgatóinak, akik a hét végén adnak bizonylatot arról, hogy mit és mennyit sajátítottak el a fotográfia szelleméből).

Fényképezés - olasz módra

Régi fotós lapot nézegetek az interneten: a Magyar Elektronikus Könyvtár laparchívumában ugyanis megtalálható a Fotó c. folyóirat 1936-37-es évfolyamának jó néhány száma. Furcsa világ, még furcsább technika. Bár én még azon nőttem fel, időben mégis távoli információkat közvetít.

Vajon?

Megakad a szemem egy cikken: "Mint az olaszok..." Ez a címe. Hát akkor lássuk, miben áll az olasz módi? A cikket bizonyos Krónikás jegyzi, így a benne foglaltak annyira személyesek, hogy bárkivel megtörténhetnek. És abban a ma is feloldatlan konfliktusos helyzetben nyújtanak némi eligazítást (á lá Kolumbusz tojása), hogy miként fotózzunk ott és akkor, ahol és amikor fotózni éppen tilos (na jó - nem ajánlatos)?

Itt a kis történet. Mulassunk rajta, de meg is szívlelhetjük...


"Mint az olaszok..."

Még a világháború előtt történt, amikor még az osztrák-magyar monarchia teljes fényében élt és uralkodott. Hajónk hatalmas hullámokat verve fel a tükörsima tengeren, szabályszerű tempóban közeledett Punta d'Ostrohoz, a cattaroi öböl bejáratához. A fedélzeten álltam és gyanútlanul tettem előkészületeket , hogy a Kodakommal néhány új és érdekes felvételt készítsek, amelyekkel kiegészítsem dalmáciai sorozatomat. Bekanyarodtunk az öbölbe és már sikerült is néhány képet fölvennem, amikor a parancsnok hozzám jött és jóakaró hangon figyelmeztetett, hogy okosabb lesz, ha félreteszem a fényképező gépemet, mert a cattarói öbölben a fotografálás szigorúan tilos és esetleg nagy  kellemetlenségnek tehetem ki magamat. Neki, - egyénileg, - mindegy, ő nem bánja, hogy én fotografálok-e vagy sem. De az a főhadnagy ott, azzal a másik katonatiszttel már nagyon görbe szemmel néz reám. Azok ketten hívták fel reám az ő figyelmét. Szabály: szabály! Ez ellen nem lehet tenni.
Elkedvetlenedve helyeztem el a gépemet a táskámba és bosszús hangon szóltam:
- Igazán kellemetlen. Én éppen azért tettem meg ezt a kirándulást, hogy szép felvételeket készítsek.
- Akkor tegyen úgy, mint az olaszok! - válaszolt a parancsnok, egykedvűen vállat vonva.
- Hát hogyan tesznek az olaszok? - kérdeztem én tőle .
- Lemennek a kabinjukba, bezárják az ajtót, kinyitják az ablakot és ezen keresztül fotografálnak.
Talán nem kell mondanom, hogy kapva kaptam a jó tanácson."

(Forrás: Fotó, 1937, január)

Örökmozgó?

Terjed a neten, örömmel találtam rá, s nem álltam ellen a csábításnak, hogy magam is ne terjesszem. Bár ez nem fotó, valahol mégis ugyanazt a funkciót tölti be, hiszen egy végtelen pillanat mozgó állóképe. Ez benne az érdekes: a szüntelen nyüzsgés ugyanazt ábrázolja, mint egy lefagyott fotó. Hiszen a víz végtelen hullámzását idézi - igaz, csak amúgy gépiesen -, de hát ez már technika, méghozzá a jobbakból való, és ha elidőzve a látványon megnyugszunk tőle, akkor az alkotó nyugodtan pihenhet!

Az eredeti linkje a Facebookon: http://zy0rg.deviantart.com/art/Clockwork-300583438

Egy szeretett fotó

Ádám Gyula: Variációk nagybőgőre

Olvasói levél jutott el kerülő utakon hozzám - egy, a blogban két éve közölt fotó kapcsán, amely a világháló sajátos törvényei szerint jutott el x-hez, y-hoz és z-hez, s onnan került az illetőhöz is. Ha egy akármilyen felvételről lenne szó, meg sem említeném, de ez a kép, amelynek a szerzője Ádám Gyula, hosszú ideje az érdeklődés toplistájának az első helyezettje között található.

Most is látható, hogy a Nehéz teher című kép - amiről a szerző eleinte bizonytalan volt, büszke legyen-e egyáltalán rá, nem tűnik túlságosan hatásvadásznak - állandó felkeresettségnek örvend, s a már említett levél is amiatt meaculpázik, hogy írója valamikor átvette a fotót a blogjába, természetesen a szerző feltüntetésével (de nem a hozzájárulásával), s bár tudja, hogy "rossz fát tett a tűzre", mégsincs szíve törölni a zsákot cipelő nénit, látván, milyen érdeklődés és szimpátia övezi a fotót Fecebook-oldalán.

A levél veleje: hassak oda a szerzőnél, hogy adjon engedélyt a fotó szerepeltetésére, s ha mégis nemleges lenne a válasz, akkor ő szó nélkül meghajtja a fejét. Természetesen, fotósunk majd eldönti, mi a legjobb a számára, melyik megoldás védi legjobban az érdekeit, személy szerint én örvendek ennek a történetnek s kissé irigyelem Gyula barátomat, hogy ilyen kalandok központi szereplője lehet.

És hogy ne váljunk el egymástól úgy, hogy a fotóblog bejegyzése kép nélkül maradjon, álljon itt egy újabb Ádám-fotó, mely ugyancsak megérdemli rokonszenvünket.

A Mercedes "lovagja"

"oh lord won't you buy me a mercedes benz"

Mintegy két esztendeje fogadkoztam itt e hasábokon, hogy föltétlenül visszatérek a  nagybányai Oláh László Tibor blogjára, az akkor és ott kifejtett szempontok alapján. Az eltelt idő, azt hiszem, mindenképpen elegendően objektív távolságtartásnak nevezhető és az első benyomás rokonszenvén túli megállapításokat is lehetővé tesz.

Először is, töretlen a fotográfus kitartása. Havonta nagyjából egyenlő számú bejegyzése (a havi átlag 6-7 jelentkezés) rendszeres munkára, ugyanakkor igényességre is következtet. Művészeti elveiből nem sokat adott fel: most is elsöprő többségű képe készül fekete-fehérben, s ahol színes technikához nyúl, ott a színeknek sokszorozottan is fontos szerep jut, mint például a City colors kettős pillanatképében.

Látszólag kiszakított, első pillanatban talán értelmezhetetlen jelenetek, mozzanatok, jelzések stb. kapnak helyet képein, de végül minden képéről egy szélesebb összefüggésben egymáshoz illeszthető, egymás motívumaira rímelő, lelketlenül is lelkes valóság rajzolódik elénk. Fotósunk világa csupa kontraszt és egyúttal összhang is: hiszen a világot végül is az arányok és a perspektíva tartják egyben, teszik elhihetővé és elviselhetővé. Az "oh lord won't you buy me a mercedes benz" címzésű bejegyzés, a maga meleg humorral megformált, groteszk kompozíciójával egyként szól a változó világról és benne az emberről, aki történetesen Máramarosból néz szembe velünk...

Nagykároly fényírói

Vénig László: Őrségben

Öröm volt a tegnapi nap: a postás felküldte a szomszéddal a frissen érkezett könyvküldeményt (hogy ne gyalogoljon fel a harmadikra, mert a postaládába nem fért a levélként feladott album). A feladó: Murvai György, Miskolcról, aki Nagykárolyból települt át s egy nagykárolyi barátja postázta nekem Csíkszeredába a Reflektorfényben a múlt c. kötetet, amelyben ha tömören is, de benne van a helybeli fotográfia múltja, jelene s talán egy kicsit a jövője is.

Beszámolóm kissé száraz lesz a továbbiakban, de igyekszem röviden felvázolni, mi is található egy ilyen helytörténeti munkában. A helybeli polgármester üdvözlő szavaival indul a könyv, majd mindjárt utána a két szerző - Cziker András és Murvai György - előszava vezeti be az olvasót a témába: hogy miért értékes a nagykárolyi fotografálás.

Különben erről szól az egész könyv. Hogy ne legyenek köldöknézők, szentelnek egy fejezetet a fotográfia világhódító kezdeteinek és fejlődési ívének, majd következik az a történelmi fejezet, melyben a múltbeli nagykárolyi szakfényképészek műhelyeit és törekvéseit mutatják be konkrétan, tételesen.

Ezt követi az amatőr nagykárolyi fotózás részletes története, a klubok (Május 9, Miraj, Delta) tündöklése és bukása, fotósok részvétele a különböző tárlatokon és tevékenységük sajtóvisszhangja. Újabb érdekes fejezetben fotós visszaemlékezéseket olvashatunk egyéni pályák alakulásáról, a fényírással való ismerkedés motivációiról (Almási László, Cziker András, Titus Dobos, Hamvas Ferenc, Ieremi Iosif, Murvai Ervin Szabolcs, Murvai György és Vénig László).

Végül az album gazdag képgalériával zárul (Képek a klub életéből; Fotósok képei - Cziker András, Dobos Titus, Hamvas Ferenc, Ieremi Iosif, Murvai Ervin Szabolcs, Murvai György, Vénig László). 

Megilletődve olvasom, hogy a nagykárolyi fotográfia még mindig alkotókedvű nesztora, Vénig László (sz. 1930) szinte valamennyi klubtársának, majd minden nagykárolyi fotósnak atyja és barátja volt. Az ő egyik képét idézem a könyvből, a nagyobb nyomaték kedvéért.

Blogvizitek (39) - Fényírásos emlékek

A Csanádi Dávid üzemeltette fotóblog jótékony homályban hagyja alkotóját, aki - bár személyesen szólítja meg látogatóit, szeret kontemplálva a háttérben maradni. Ezért nem köti időhöz sorsa eljegyzését a fotóval: meg kell elégednünk annyival, hogy ő gyermekkora óta képekben gondolkozik. Majd hozzáfűzi: " Igaz, voltam közben könyves- és barkácsbolti eladó, autómosó, asszisztens a Természettudományi Múzeumban, dolgoztam call centerben, építettem kiállításokat, újságírtam, de soha nem szakadtam el a fényképezéstől."

Ezek után persze, hogy kíváncsian lapozgat az ember az alkotó "fényírásos emlékeiben", azokban, melyek nem a pillanatot ragadják meg - alkotójuk megítélése szerint -, hanem alapos előkészítés eredményeként születnek meg.

Különös érdeklődéssel álltam meg a lomtalanítást ábrázoló sorozatánál, amelyből A közlönyök is kukába kerülnek egyszer c. csendéletet választottam ki. Sokat elmond életünk m egunt, szemétre hányt limlomjairól, amelyektől a jog sem idegen. Sajnos...

Blogvizitek (38) - Analóg Fotó

Ismét kedvet kaptam egy kis hívatlan látogatáshoz - de hát egy blogot meglátogatni nem etikettfüggő dolog, hiszen azért nyilvános, azért van a neten, hogy bármikor beléphessünk, akár sáros csizmával is!

Dobos Gyula Analóg Fotó c. blogja megérdemli a figyelmet. Annál is inkább, mert 2010. január 3-a óta nem mutat új bejegyzést. Pedig ígéretesen alakult. Azzal indított, hogy "Ez itt a 365987483. fotós blog az interneten. Filmes gépekkel készült fekete-fehér fényképek. (Na jó, néha színes is.) Régen és most." És ettől vált (számomra) hallatlanul izgalmassá.

Így is, hogy a 2008. november 4-én (éppen 4 éve!) rajtoló blog szekere két év leteltével elakad, egy sor tanulságos képet raktározott el saját tevékenységéből, különös tekintettel a rendszerváltás körüli időkre. Van ott "előtte" és mindjárt "utána" született pillanatok, amiket sokan már el is felejtettek, de az objektív nem fejet, úgy ahogy, de megőrzi azt, ami egyszer a szeme elé került.

Nem részletezem. Örömömet leltem a felfedezésben, a böngészésben, hasonló jókat kívánok másnak is, aki elindul a nyomomban régi jó analóg képeket nézni...

Dobos Gyula: Véletlenkép az archívumból - No. 10 (Szeged, 1985)
"Ezen a helyen az elmúlt években 9-en fulladtak a Tiszába"
Készült Zenit 11-el, Forte filmre...

Európa kellős közepe?

Európa "köldöke"

Közel egy hete emésztem a gondolatot, hogy Európának van egy köldöke, egy mértani közepe. De ez még nem minden: ráadásul ez a pont igen közel fekszik földrajzilag ahhoz a helyhez, ahol élek! Ha hinni lehet a Wang folyó versei-nek (nagyon komoly blognak mutatkozik már jó ideje, s adja az ég, hogy ne hagyják alább!), akkor valahol Máramaros tájékán, a Tisza partján található az a pont, amit Európa közepének tartanak. Az illető pontot - a "köldököt" - hadmérnökök jelölték ki még 1873-1913 között, bár matematikai számítások nem támasztják alá a feltételezést. De a rend kedvéért, azért mindjárt emlékművet is emeltek az esemény tiszteletére...

A jelzett blogbejegyzésből kiderül, hogy Európában nagy a konkurencia, sokan vindikálják maguknak a központ szerepét: legalább egy tucatnyi helység van a listán, Németországtól Magyarországon át egészen Litvániáig, merthogy "mindegyiknek jó oka van rá, attól függően, miként húzzuk meg a kontinens körvonalait, és hogyan értelmezzük a középet".  Olyan téma ez, ami filmesek és fotósok fantáziáját is megmozgatja, s a Wang folyó versei gazdag példatárat sorakoztat fel belőlük. Én kettőt ajánlanék blogom olvasói figyelmébe: a "köldököt" magát a Tisza partról, illetve a Tatár hágón található jelzést a magyar-bukovinai határról.

"Kivagyi" trófea a magyar-bukovinai határon

A "leg"-ek harca pedig, mely ma világszerte dúl, tovább folytatódik.

Tiltakozó női ajkak

Kaptam egy 1919-es eseményt ábrázoló fotót budapesti barátomtól, akinek viszont egy spanyol ismerőse küldte. Nos, a származási lánc csupán a forrás szempontjából fontos, amúgy a kép üzenete szempontjából lényegtelen. A képen ábrázolt, bősz női csapat a férfiak alkoholizmusa ellen tiltakoznak az  Egyesült Államokban, a fejük fölött kiolvasható harci jelmondat szerint a régi görög asszonyokra emlékeztető módon (lásd Lüzisztrate): A szeszt kóstoló ajkak nem érinthetik a mi ajkainkat!

Ez ám a tiszta beszéd, még csak vitázni sem lehet vele. Csak az a baj, hogy fotó ide, fotó oda, a történelem kereke úgy térült-fordult az elmúlt száz esztendőben, hogy a férfiak alkoholizmusa mellett megjelent a női, sőt a gyermek-alkoholizmus is, hogy az egyéb nyavalyákról ne is beszéljünk.

A képnél maradva viszont eltűnődhetünk: e magukból kivetkőzött fúria arcokat látva, talán némi igazságot a férfiaknak is adhatunk, amiért csókjuk helyett inkább a poharat választják. Nem-e lehetséges, hogy éppen e harci magatartás tántorítja az iszákosság erősen  kacskaringós ösvényére a kifinomult nőiségre áhító férfiakat? Ok és okozat néha furcsa módon felcserélik egymás közt a szerepeket és ujjal mutogatnak egymásra.

HMKK-fotósuli, 8. évad

Nem csak a faragó dolgozik...

Két héten át megvontam magamtól az internet és a blogolás áldásait. Éltem az életemet, szebbnél szebb tájakat láttam, a képiség nem volt hiánycikk körülöttem, ám időközben az történt, hogy Csíkszeredában beindult a Hargita Megyei Kulturális Központ immár ismert fotósulijának 8. évadja, 14 hallgatóval. Mostanáig minden megnyitón sikerült részt vennem, indulástól ismeretséget kötnöm a fotográfia világába újonnan belépőkkel; most ez a lehetőség elmaradt. (Mondják, kerestek is a szervezők, hogy értesítsenek, de nem volt kit...)

Most, alig egy héttel az indulás után, vasárnapra ütemezték a tanulmányi kirándulást: amolyan szeszélyes bolyongás ez a csíki valóságban, annak egy szűk, mégis igen tág körzetében; egy tájegységben, amely ezúttal a Kászonok vidéke volt.Maradt még hely a buszban, velük mentem - ilyen kiruccanáson ugyanis eléggé ritkán vettem részt.

Vadászat után szokás mondani - amikor a vadászok karján, vállán és a hajtókén úgyszintén, csak úgy fürtökben lógnak az elejtett kisvadak (a nagyvadakra ma már igen körülményes lőni!) -, hogy velünk volt a vadász-szerencse. Ez a megállapítás a fotósulisokra is áll, mert azon túl, hogy az élményt jelentő nyergestetői műemlék- és kopjafaemlékpark-fotózás eleve adva volt s a téma nem szaladt el a pillanattal (legfeljebb a kivágás kiválasztása, a felvétel paramétereinek beállítása  jelenthetett problémát), addig Kászonjakabfalván szinte lépésről lépésre kínálta föl magát - előbb az élmény, majd nyomában a látvány is. 

A házigazda elvész a fotósulisok sokaságában

Egy rozzant, düledező, hagyományos kászoni székelykapu előtt ácsorogva egyszer csak megnyílt előttünk a porta, s az ott élő fafaragó (nyugdíjas) gazda dolgos világa. Egy-két ismerkedő mondat után hozta is elő minden kincsét - keze munkájának, népi alkotó kedvének gyümölcseit -, majd a valóságban is bemutatta, mit jelent fafaragónak lenni, a fák erezetéből kibontani a formát és a látványt.

Nem kellett sokat menni, amikor igen különös szépségű, fiatal cigányasszony engedélyezte a társaságnak a fotografálást. A "stúdiómunka" közepén betoppant a felháborodott férj és kérdőre vonta a fotográfusokat, hogy mi a búbánatos nagynyavalyát akarnak a feleségével. Addig-addig, hogy a fotódiplomáciában igen-igen jártas tanfolyamvezető, Ádám Gyula jó érzékkel hárította a szóváltást, mindenki megelégedésére.

A kászoni cigányszépség állta a fotósok rohamát

Volt aztán panoráma-fényképezés a temető oldalából, a völgyben elterülő falu látványára fókuszálva, majd várta a társaságot a kászoni tájház megannyi érdekes kiállítási tárgya. Ez utóbbi helyen a gyengén megvilágított környezetben történő, klasszikus stílusú fényképezést gyakorolták s tanulták meg a hallgatók, majd a napot jó hangulatú kávézással és koccintással zárták a Vackorhoz címzett panzióban.

Örvendhettünk a jó fényeknek, kontrasztoknak, volt részünk napsütésből, esőből, ehettünk mosolygó hullott almát az őszi kertekből, sikerült kézen-közön felfalni egymás uzsonnáját, történeteket meséltünk, a fotósok olykor a saját kedvtelésükből és saját fejüktől vezérelve is elbogárzottak, de végül mindenki elékerült és a leszálló este leple alatt hazagördültünk Csíkszeredába. Ádám Gyula még a lelkükre kötötte: mindenki jól őrizze meg a vasárnapi zsákmányát, mert a továbbiakban ebből fognak majd dolgozni a laborgyakorlatokon és talán a vizsgamunkák kiválasztásakor is.

Kimerülten, a kászoni tájház tornácán
Ádám Gyula fotói

Tulipánok, ellenfényben

Tulipánok - ellenfényben

Olyan ez a cím számomra, mint egy költemény. És mindjárt kíváncsi leszek a címet megtestesítő fotóra. Az agyagfalvi Fülöp Lóránt lyukkamerás krokijai között találni. Tavaly márciusban már jeleztem, hogy Flórián Csaba blogján vettem tudomást lyukkamerás képek készítéséről, s az egyszerű, ízig-vérig történelmi módszer újrafelfedezése és kísérleti felhasználása, mint látni, ragályos.

Fülöp Lóránt lyukkamerás világán is látni, hogy minden fátyolos, fényfürösztött, lágy és grafikusan lényeglátó: csak az ragad meg a fényérzékeny papíron, amit föltétlenül fel kell mutatni ahhoz, hogy ne a szikrázó fehérség szúrja ki a szemünket.Az objektív nélküli, csakis az optika alaptörvényét igénybe vevő képlátás és -rögzítés akár egyszerű divat is lehet azok kezén, akik nincsen amit kezdjenek idejükkel. Látnivaló, hogy Lóránt kísérletezik. Képei elemzésre valók, tanulságok levonására. Amelyeket aztán, az Elemlámpa blog szerzője akár digitálisan is hasznosítani tud.

Zöldségárusok Québecből

Ajándékot kaptam nemrégiben - a messzi Kanadából. Pusztai Péter volt a közvetítő, de tulajdonképpen David Bircher áll a háta mögött, akinek egy remek fotójáról évekkel ezelőtt írtam a Fotótanúban. Ha jól emlékszem, akkor azt mondtam el, hogy miként kelt bennem életre a kép közvetítette látvány, s ma sem teszek másként, mert a québeci zenész-fotós látványai mindig felkavarnak.

Nagy szavak ezek? Meglehet. De most sem tudom eldönteni, hogy azt a világot vegyem-e reálisnak, amely a kép síkján kívül körülvesz, vagy fogadjam el, hogy a képen ábrázoltak állnak a valóság gyújtópontjában, s a sátorponyva mögül derűsen előkukkantó kamaszfiú tulajdonképpen bennünket "leplez le" kíváncsi mozdulatával, miközben egy személytelen, de cselekvéshez idomult kéz arra próbálja felhívni a figyelmünket, hogy a kis műanyag kosárkákban egymáshoz szoruló gyümölcsbogyók tulajdonképpen reánk várnak. Tehát: a zöldséges sátor világa-e a valóság, vagy az, hogy mi azt a sátrat soha el nem érjük, csak eképpen, ahogy a fotós elénk hozza, tálcán, ódon hangulatba burkolva, időtlen időkig?

(A fotó címe: Zöldségárusok Orléans szigetén)

Levél a Nikon D800-ról

Ezt tudja a Nikon D800 - Pusztai Péter kezében

Pusztai Péter barátom ma reggeli levele alapján szeretnék néhány szót szólni a Nikon D800-ról, amit nagy várakozás előzött meg s amit nemrégiben kezdtek forgalmazni. Péter szenvedélyes fényképezőgép gyűjtő, nem csoda, hogy e világpublicitású masinát meg kívánta  szerezni magának.

Azt írja: ahhoz, hogy az elsők között részesüljön a gépből, hónapokkal a piacra dobás előtt ki kellett fizetni az árát. Ami nem kis pénz: 2999.00 CAD + TX.

A gép a kezében van, s bár egyáltalán nem kérték föl a reklámozásra, sietve ki is próbálta a tegnap, a teszt eredményét pedig örömmel osztja meg mindenkivel, akit érdekel. Ezért is mellékelem a tesztképet, a tőle kapott formátumban és nagyságban, hogy tanulmányozni lehessen. 

Ja, és még azt üzeni, hogy meglátása szerint minden egyes cent, amit a gépre költött, megtérül. 

Mit mutatunk a természetből

Egy, a közeljövőre meghirdetett esemény tolta előtérbe a témát: a természetfotózást. Élménye ezzel kapcsolatosan majd mindannyiunknak lehet, hiszen ha csak egyszer, és csak véletlenül kattintottunk is egyet egy fényképezőgéppel, nagy a valószínűsége, hogy - a személyekre szabott emlékfotókat nem számítva - a természet valamely szépségét vettük célba. Magyarán: természetfotót készítettünk... És hamar rájöttünk, hogy a hozzá fűződő szubjektív érzelmi kapcson kívül tulajdonképpen nem igen mond semmit. Gyönge kópia a valóságról, vagy még csak annyi se... Vagy egy túlszépített, hamis lenyomat.

Bágyi Ferenc, Németországban élő magyar természetfotós október 2-án, Zeteváralján találkozik a téma iránt érdeklődőkkel. Azt mondják, bő humorú, nyílt ember, s előadásai is érdekfeszítőek lehetnek, nem véletlenül tart előadásokat és szemináriumokat a Nikon Németország felkérésére.

A Fotóművészetnek 1999-ben adott interjúban az 1945-ben született fotóművész a vadászathoz hasonlítja a természetfotózást, ami azt jelenti, hogy a fő cél nem a pillanatnyi szépség vagy az annak tűnő látvány mindenáron való rögzítése, hanem együtt élni a természettel, megismerni a titkait, eggyé válni vele, dolgozni és türelmesen várni. Az interjúból az ias kiderül, hogy a fotós élete véget nem érő küzdelemből áll: mindenért keményen meg kellett dolgoznia, ifjú gyerekkorától. Sokszor váltott, de valahogy mindig közel került a lényeghez: ahhoz, hogy fotózz, elölről-hátulról, unalomig meg kell ismerned a technikát, az alkalmazási lehetőségeket, a szabályokat. És csak utána lehetsz a magad ura.

Irigylem azokat, akik ott lehetnek majd Zeteváralján. Persze, magam is elmehetnék, hiszen manapság már nincsenek valódi távolságok, de talán fontosabb, hogy azok legyenek jelen, akik valóságosan is a kamerakezelés megszállottjai. És akik érteni, nem csak birtokolni kívánják a természetet...

Elek apó - 2500 euróért

Furcsa vizuális kalandot éltem meg néhány napja, aminek története van. Ez pedig a következő:

Elekes Ferenc barátom, világhálón szörfözés közben talált egy hirdetést (lásd a mellékelt 1. sz. képet). A hirdetés szövege a következő: "Statuie poet magyar. Publicat ieri 21.45 de persoana fizica Pop. Pret 2500 EUR. Localitate: Targu Mures. Poet magyar, inaltime 1,5 m,  mai are mici defectiuni la manuta. Utilizatorul nu doreste sa fie contactat de agenti comerciali."

1. sz. kép

Magyarra fordítva mindez így hangzana: "Magyar költő szobra. Közzétéve tegnap 21.45-kor, Pop fizikai személy által. Ár: 2500 EUR. Helység: Marosvásárhely. Magyar költő, 1,5 m magas, vannak még apró sérülések a kezecskén. A felhasználó nem szeretne kereskedelmi vállalkozókkal kapcsolatba lépni."

Ki lehet ez a megszobort költő? - hangzott el a jogos kérdés. Elekes felhívta Bölöni Domokos íróbarátja figyelmét az esetre, hogy né, milyen szobrokat árulgatnak... Domokos elküldte hozzám a hirdetést, a kérdéssel együtt: vajon kié lehet a szobor? Kit ábrázol és ki csinálta?

Rémlett nekem, hogy már láttam a szobrot valahol. Nem éppen ebből a szögből, de láttam. Percek teltek el, amíg végigzongoráztam emlékezetem kartotékjain. Ha szerencsém van, még a számítógépemen is megvan a fotója. Ami akkor készült, amikor a fotót felavatták.Úgy van, egészen biztos, hiszen 2002-ben még a Milos könyve c. internetes naplómban is felhasználtam... A biztonság kedvéért gyors rákattanás a naplóra: mindjárt az első hónapi bejegyzéseknél megtaláltam - sajnos, igen gyatra felbontásban, formátumban. De akkor meg kell lennie a számítógép rejtett rekeszeiben is!

Fél nap alatt előkerült (2. sz. kép): volt szerkesztőségi kolléganőm, Máthé Éva készítette, aki résztvett a szobor nagyrégeni felavatásának 2001. szeptember 9-i ünnepségén s beszámolót is írt róla. A fotó és a beszámoló megjelentek a Romániai Magyar Szó 2001. szeptember 11-i számában. Tudom, mert magam szerkesztettem be oda.

2. sz. kép

A fotón látható szobor Benedek Eleket ábrázolja, jelképes unokái körében. A szobrot a régeni katolikus érdekeltségű árvaház parkjában állították fel, id. Jorga Ferenc helybeli szobrász alkotása.

A rejtély így is csak félig oldódott meg: a szobor előtörténetét fotóval dokumentáltuk. De hogy került egy köztéri szobor a vásárhelyi Pop úr tulajdonába, hogy 2500 euróért árulja boldog-boldogtalannak?