Egy szeretett fotó

Ádám Gyula: Variációk nagybőgőre

Olvasói levél jutott el kerülő utakon hozzám - egy, a blogban két éve közölt fotó kapcsán, amely a világháló sajátos törvényei szerint jutott el x-hez, y-hoz és z-hez, s onnan került az illetőhöz is. Ha egy akármilyen felvételről lenne szó, meg sem említeném, de ez a kép, amelynek a szerzője Ádám Gyula, hosszú ideje az érdeklődés toplistájának az első helyezettje között található.

Most is látható, hogy a Nehéz teher című kép - amiről a szerző eleinte bizonytalan volt, büszke legyen-e egyáltalán rá, nem tűnik túlságosan hatásvadásznak - állandó felkeresettségnek örvend, s a már említett levél is amiatt meaculpázik, hogy írója valamikor átvette a fotót a blogjába, természetesen a szerző feltüntetésével (de nem a hozzájárulásával), s bár tudja, hogy "rossz fát tett a tűzre", mégsincs szíve törölni a zsákot cipelő nénit, látván, milyen érdeklődés és szimpátia övezi a fotót Fecebook-oldalán.

A levél veleje: hassak oda a szerzőnél, hogy adjon engedélyt a fotó szerepeltetésére, s ha mégis nemleges lenne a válasz, akkor ő szó nélkül meghajtja a fejét. Természetesen, fotósunk majd eldönti, mi a legjobb a számára, melyik megoldás védi legjobban az érdekeit, személy szerint én örvendek ennek a történetnek s kissé irigyelem Gyula barátomat, hogy ilyen kalandok központi szereplője lehet.

És hogy ne váljunk el egymástól úgy, hogy a fotóblog bejegyzése kép nélkül maradjon, álljon itt egy újabb Ádám-fotó, mely ugyancsak megérdemli rokonszenvünket.

Nyári pecázás

A blog hatósugara erősödik, aminek örvendek. Azt jelenti, hogy mind többen vagyunk, akiket a fotók dokumentáris ereje foglalkoztat.

Pár napja a sepsi-

szentgyörgy Gál Zsolt keresett meg a neten, hogy mondanék véleményt több portálon is szereplő fotóiról. A kérés hízelgő, a feladat problematikus.

Mindenek előtt azért, mivel a blogom érdeklődése elsősorban arrafelé irányul, hogy a fotográfia miképpen válik megbízható dokumentummá a történelem folyamán, illetve hogy megtaláljuk azokat az érintkezési pontokat, amelyek a valóság rögzítését nem csupán korlátlanul alakítható-gyúrható nyersanyagként, hanem művészi értékű ténymegőrzésként hitelesítik.

Ilyen szempontból a Gál Zsolt galériája által felkínált képvilág meglehetősen közömbös: a mutatósra kiadjusztált táj-, természet- és gyermekfotók uralta képanyag tiszteletre méltó, de számomra közömbös teljesítményt jelentenek. Igen tüzetes mélyfúrásra volt szükségem ahhoz, hogy a mellékelt fotót (Csernátoni gyerekek) kiemeljem a semleges átlagból. A nyári pecázás történetét elmesélő fotós (aki így vall magáról: "Amatőr fotós, aki hosszú szünet után újból fényképez, hála a digitális fényképezőgépeknek") ezúttal eleresztette magát, akárcsak hősei, akik a mélyen a talpuk alatt csörgedező vízfolyáshoz hasonlóan csevegnek egymás között, miközben mellesleg horgászbotjaik teljesítményében is reménykednek, igen hatásos látleletét rögzítette a szünidők mai körülményeinek. Képe jól megkomponált, színvilága nem túl harsány, már-már önműködően természetes, a történet pedig, amit elmesél, elüt attól, amihez a fotós galériái korábban szoktattak.

Lehet, hogy mellékes közjáték, de bevallom, hogy saját, az ötvenes évek elejére eső gyermekkorom nyári pecázásai jutnak eszembe e képet szemlélve - annak ellenére, hogy azok valóságelemei egy egészen más kor díszleteit hívják elő bennem...

Új blogjában, amit augusztusban indított, a dokumentáris törekvés már jóval erőteljesebb. Figyelni fogom a dolgok alakulását!