2011. június 29., szerda

Égi szekér

Ez most nem a Moldova György könyve - neki csak a címet köszönöm, amúgy marha jó címei voltak világéletében -, ez csillagászati fotózás a javából, ami a képírásnak egy teljesen különálló, már-már tudományba oltott ága.


A csillagászati fotózás.


Molnár Attila hívta fel rá a figyelmet (köszönet érte!), még kellő hivatkozással (linkkel) is ellátott, s egy kattintás elég volt, hogy képletesen kinyíljon felettem a csillagos ég, s megpillantsak jó néhány égi, kozmikus képeslapot, amelyek készítői révén azt is megtudhatjuk, milyen trükkökkel készülnek ezek a csöppet sem trükkös, hanem igen is valós felvételek.


Mint ez itt, a nap előtt átvonuló űrállomásról. (Aminek az animált formáját a .gif kiterjesztés teszi lehetővé, így ha rákattintva kinagyítjuk magunknak a képet, mi is érzékeljük rajta az állomás keringését.) A történetet a kép készítője, Molnár Péter (Budapest) részletesen leírja, szavait nincs miért elismételni, viszont érdemes alaposan megrágni s eltűnődni azon, hogy a fotótechnika ma már olyan távolságokra is meghosszabbíthatja érzékszerveinket, illetve olyan apró járatokhoz való hozzáférésünket is elősegíti, hogy egy gombostű sem maradhat felfedezetlen - se a szénakazalban, sem a világűrben...

2011. június 27., hétfő

Nálam a "verso" is



Június elsejei bejegyzésemben a 80 esztendős Balla Demeter munkásságáról szóltam néhány szót, mellékelve az esemény tiszteletére nyomtatott fényképes meghívó "képes" oldalát, rajta a szerző Emlék, 1964 c. munkájával.


Balla Demeter még aznap rövid levélben megköszönte a gesztust, ami pedig a lehető legkevesebb volt, amit tehettem, hiszen képírói munkássága annyira gazdag és meghatározó erejű, illik számon tartani.


Most viszont, az elmúlt hét végén, Budapestről érkező ismerős keresett meg azzal, hogy Balla Demetertől dedikált képeslapot hozott a számomra, szeretné mihamarabb átadni. Azóta kezemben hát az emléklap, s egyúttal megmutathatom a "versóját" is, amelyen a dedikáció áll. S őrzöm szeretettel, nagy becsben, mintha csak nyertem volna a lottón. Sőt, az az igazság, hogy még inkább...

2011. június 25., szombat

Angyalozás Szent Jánoskor

Fotó: Miklós Csongor
Tegnap késő este virtuális meghívásnak eleget téve, Miklós Csongor blogjára szökkenve, részt vehettem azon az újraélesztett csíkmadarasi népszokáson, amelyet "angyalozásnak" neveznek és június 24-án, Szent János napján kerítenek rá sort. 


Mint kiderült, Csongor barátunk nem egyedül vágta a fejszéjét e látványos eseménybe, vele volt Ádám Gyula is, aki szintén megosztotta velünk néhány felvételét saját blogján. A dramatizált vallási énekekkel zöldágakból épített kalibákat járó kislánycsapatok - angyalok - műsora és csoportos fogadása látványos jeleneteket kínált a fotósoknak. Érdekes megfigyelni, hogy miként hatnak ugyanazok a látványelemek színes technikában, illetve monochrom változatban. Tanulságos időtöltés végignézni mind mester, mind tanítvány képsorait; én, szokásomhoz híven, a nekem tetsző egy-egy fotóval a hónom alatt boldogan jelzem e tenyérnyi helyen, hogy újabb jó képekkel gazdagodott a fotós világegyetem.


Fotó Ádám Gyula

2011. június 23., csütörtök

Rekviem egy legendás fotós lapért

Azt hittem, hogy csak nosztalgia az, amit érzek, valahányszor az 1996-ban kimúlt Szovjetszkoe Foto c. lapra gondolok, amelyre a nyolcvanas években több éven át nem csak előfizetője, hanem szorgalmas böngészője és - bevallhatom, csodálója is voltam.

Most, hogy A Wang folyó versei elnevezésű blogban rábukkantam egy remek bejegyzésre a folyóirat kezdeteitől, majd a beírás szerzőjével levelet váltva kiderült, hogy az ő lapgyűjteménye jóval gazdagabb és dokumentáltabb az enyémnél, biztos lehetek benne, hogy a lap iránti érdeklődésem és nem múló rokonszenvem nem holmi speciális elfajulás, hanem a szovjet fotóművészet sajátos értékeinek a hatására alakult ki. Igaz, hogy évtizedeken át szellemi életünket "megóvták" a nyugati kultúra tömeges behatásaitól, de másik oldalon szerencsénk volt, mert az 1926 áprilisában piacra került, komoly szellemi alapvetéssel elindított szakfolyóirat egész nemzedékeket - nem egy világszerte erős fotóművészeti irányzatot nevelt fel és tett naggyá, ami igen fontossá teszi az elnémult, megszűnt, de változatlanul értékhordozó szakmai vállalkozás tüzetes elemzését.


Az itt közölt fotó az első számból való, s azt kívánja illusztrálni, hogy a moszkvai fotóriporterek a helyzet magaslatán állnak. Nézzük végig a blogon látható képösszeállítást - valódi élményben lesz részünk!

2011. június 21., kedd

Váratlan ajándék

A 2007-es kiadás címlapja
Hazalátogatott Dancs Artur barátom, aki immár két esztendeje New Yorkban él és dolgozik, s onnan küldi sok-sok fotóval megtűzdelt beszámolóit mindennapjairól, benyomásairól. Ismerőseit végiglátogatva, hozzám is eljutott s bár azóta messze jár, most kezdem igazán felbecsülni váratlan ajándékát, amivel bekopogtatott.


Arról az évről évre kiadott és frissített fotóalbumról van szó (Moments. The Pulitzer Prize-winning photographs), mely a Pulitzer-díjas fotográfusok felvételeiből nyújt válogatást, illetve avatott elemzést, kitűnő grafikai minőségben bemutatva a munkákat. A két évszám, amelyek közé a szerkesztők a fotósokat és munkáikat besorolták, 1942 és 2010. Az album, amelynek korábbi kiadásai 250-260 oldal körül jártak, most meghaladja a 300 oldal terjedelmet.


Miközben a szokatlan bőségű kincsestárat forgatom, elkap a fotó mindenhatóságának élménye, megelevenednek az elmúlt évtizedek fontos, markáns eseményei, pillanatai, s valósággal lenyűgöz az a szakmai alázat, amivel a fotografálás legjobbjai témájukhoz: a legtágabban értelmezett, nyitott világhoz viszonyulnak. Gyakorlatilag mindent elmondanak az emberi létről, és mégis úgy érezzük, hogy maradt még bemutatni való elég - ez a remény hajtja előre a most rajtoló, tapasztalatokat gyűjtő fotósnemzedékeket.
A legfrissebb kiadás némileg változott képmontázsa a fedőlapon

2011. június 18., szombat

Ima a sivatagban

1973-as riportra bukkantam a minap, amelyben egy Genevieve Chauvel nevezetű újságírónő nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy bemutassa az akkor még igen fiatal Moammer al-Kadhafi ezredest, az arab világban akkor csodabogárszámban menő, a szokványtól elütő politikusát. A Die Weltwochéban megjelenő rövid, tömör, lényeglátó riport egy pozitív, haladó gondolatokat hirdető vezéregyéniséget állít elénk, aki napjait elmélyült sivatagi imák közé szervezi. Az írást olvasva nehezen ismerünk arra a képre, amit az elmúlt hónapokban a világsajtó következetesen fest ugyanarról az emberről - igaz, közel negyven év telt el az említett riport óta - , de hát az élet, egy politikusi pálya elég hosszú ahhoz, hogy az út vargabetűkkel és zsákutcákkal torkolljon végül a totális kudarcba.


Érdekes nyomon követni a Szíriában felnőtt, Algirban és Párizsban egyetemet végzett riporternő további karrierjét is. Az évtizedek során befutott, romantikus történetek mesteri bonyolítójaként ismert és népszerű prózaíró lett belőle.  Írói honlapján egyként megtalálhatók mind írói, mind fotóriporteri-újságírói pályájára vonatkozó utalások, dokumentumok, művek. Köztük a meginterjúvolt vagy riportban ábrázolt vezető ázsiai és közel-keleti politikusokról - köztük Arafat, Hailé Szélasszié császár, Moshe Dajan, Husszein király stb. - vagy éppen a vietnami, az angolai háborúk kemény tényeiről. De ezek mind ama távoli hetvenes-nyolcvanas évek, a riporterkedés taposómalmában - precíz, színvonalas tanúságok és dokumentumok ahhoz a ponthoz, amihez kötelezően viszonyítanunk kell a jelent - mind emberi, mind társadalmi vonatkozásban. 


A riporternő dokumentumfotói megtekinthetők itt.

2011. június 16., csütörtök

Szibériai képek - amerikai fotóstól

Deportáltak a transszibériai vasútnál
Amikor a XIX. század végén a szibériai vasútvonalat Vlagyivosztokból a tajga felé kiindulva építeni kezdték, s e roppant munkára nagy számú, amúgy is Szibériában "lebzselő" száműzöttet, katorgást mozgósítottak, természetesen őreikkel együtt, a több éven át tartó munkálatok rögzítése végett megbízták a kor jeles amerikai fotográfusát, William Henry Jacksont (1843-1942), akit az egész világon a Vadnyugat fotósaként ismertek - egyként fotografálta ugyanis a rendre visszaszoruló indián életformát és az épülő, Amerikát átszelő vasúthálózat építését. Mi sem természetesebb, hogy a megbizatást Jackson példásan teljesítette, de nem állt meg a transzszibériai vasút világánál, egyúttal azokat a nanájokat is lefotózta, akik a civilizáció közeledtével egyre jobban kiszorultak valamikori életterükből.


A nanáj halász-vadász nomád nép a nagy Oroszország keleti részében, tajgalakó, mostoha életfeltételei némileg rokonítják az indiánokkal. Népének remek képviselője az a Derszu Uzala, aki a XX. század elején Vlagyimir Arszenyev katonai mérnök expedíciójához csatlakozva részt vett a Távol-Kelet még felderítetlen területeinek feltérképezésében. Páratlan terepismerete, vadászösztöne, nyomolvasó képessége sok nehézségtől mentette meg a katonai földmérőket. Akit nem csupán képileg, hanem fogalmilag is érdekel annak a világnak és kornak a megismerése, az a Jackson képei mellett (itt megnézhetők) akár el is olvashatja Arszenyev izgalmas útikönyvét (Derszu Uzala), netán megnézheti a jútubon (angol feliratozással) Kurosawa nagydíjas, kétrészes filmjét (1. rész * 2. rész) .


Nanáj szánfogat

2011. június 14., kedd

Még egy Liszt

Ezúttal a régmúlt időkből, amúgy feltehetően az 1855-59-es évekből, amikor a Molnár Attila által valószínűsített egész alakos portrékép készült, amelynek ő most boldog tulajdonosa. Azt mondja, több szakértőnek is megmutatta és valamennyien úgy találták, hogy az itt látható férfi ujján látható különleges gyűrű (Liszt gyűrű) elég perdöntő bizonyíték ahhoz, hogy Liszt Ferencet lássuk ezen az időverte, korai fotográfián.






Az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesületet létrehozó fotográfus és műgyűjtő blogjáról , érdekes és változatos felfedezéseiről már többször volt alkalmam szólni. Érdemes ezt a cimet többször felkeresni, mert gyakran eleven, hasznos, sok irányba terjedő információkhoz, dokumentumokhoz jut általa az ember, mint ahogy a közleményeihez fűzött kommentekből is kiderül.

2011. június 11., szombat

Liszt

A nagy zeneszerző születésének bicentenáriumán, az idei csíksomlyói búcsúra beállított, Budapestről indított pünkösdi zarándokvonat egyikére, a Csíksomlyó Expresszre, annak is a mozdonyára a magyar címeren kívül felkerült Liszt Ferenc portréja is, így amerre csak megfordult, állomásról állomásra terjeszthette e tájakon átívelő zeneköltő munkásságának üzenetét.


Liszt amúgy is jó ismerője volt az erdélyi-romániai társadalmi és művelődési közegnek, sokfelé kötötték őt a baráti, érzelmi szálak, nemesen bölcs arcélének feltűnése a vasúti környezetben egyáltalán nem kirívó, mint ahogy azt Ádám Gyula két ihletett riportfotóján láthatjuk.


Számomra e fotók híven hordozzák magukon az ünnep hangulatát: az ember özönlő tömeget, kavargó pályaudvari látványt várna egy expresszvonat érkezéséről, s helyette kapja a nyugalmat, a hiányt magát: a vonat befutott ugyan, de a zarándokok másutt vannak - hiányuk pedig a láthatatlan pünkösdi tömegjeleneteket helyettesíti. Valamit valamiért...



2011. június 9., csütörtök

Pünkösdi fotósszemle...

...lesz holnap a csíkszeredai Szabadság-téren, a megyeháza külső falaira aggatva több mint 60 székelyföldi fotós képeit. A II. Székelyföldi Napok pünkösdi processzióba torkolló zárónapján fotópikniken mutatkoznak be öt város (Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda) fotóklubjai, fotóegyesületei, néprajzi és szakrális jellegű fotográfiákkal.


Szabó Attila: Gótika * Az ég felé


A kiállítás egyik ötletgazdája, a Prisma fotóklubot vezető csíkszeredai Szabó Attila két saját fotójával is illusztrálta, hogy ő miképpen is képzeli el saját alkotói jelenlétét. Az itt látható két fotó (Gótika, illetve Az ég felé) a meghirdetett téma igényes megközelítését, belülről jövő megfogalmazását sejtetik. Ugyanakkor magán viselik a hely szellemét - vérbeli csíksomlyói atmoszférát árasztanak a mindig megújuló és egyben örök pünkösdi gondolatvilág mentén.


A fotópiknik tanulságaira még visszatérek.

2011. június 8., szerda

Mit hozott a vasút

Nagyon nem kell bizonygatnunk, hiszen látjuk, tudjuk. Behozta a vidék haladását és ugyanakkor a saját pusztulását is felgyorsította. Kár, hogy egyre inkább veszít áldásos szerepéből.


De Szentendrén most tesznek valamit azért, hogy ez ne éppen így történjen. Nemrég nyílt meg, az ottani skanzenben A vasút fénykora - A vidék modernizációja c. kiállítás, amely rengeteg installáción, korabeli tárgyon, de leginkább fotódokumentumon mutatja be a fent említett evidenciát. Erről szóló remek blogbejegyzésre hívta fel egy barátom a figyelmet, amelyet egy, az alkalomra kiadott katalógus számos érdekes felvételével illusztráltak. Onnan emeltem át ide négy archív felvételt, amelyek vidéki magyar vasútállomások négyféle embertípusát ábrázolják: a kedvtelésből utazó világlátót, a küldetését végző katonaembert, a nagyvárosba induló piacozó termelőket és végül magát a vasutast - talán éppen a baktert -, ki úgy tartja kezében borjúbőr szerszámos táskáját, mint más a kézipoggyászát.


A képek arra emlékeztetnek, hogy még mindig a vasút vonzásában élünk, még ha látszólag ki is kerültünk a bűvköréből.



2011. június 6., hétfő

Anyák és gyermekek



Egy kép, amit átélhettem magam is, miközben készült...


Csángó szobrászművész, Petrás Mária Mária-szobrocskáiból készült tárlatát vitték le Csíkszeredából kultúra szervező és kedvelő barátaim Sepsiszentgyörgyre, s nekem erre az eseményre valamiféle kalauz-szerepet találtak ki: hogy a megnyitóra összegyűlt közönség előtt leüssem az alaphangot, belehelyezzem a találkozást a tárlat nyújtotta élménybe.


A tárlat felelőse, Ádám Gyula eközben végezte azt, amihez talán a legjobban ért: összeszedegetni maga körül a látványmorzsákat, a jelentéses pillanatokat, a kompozícióba illő esetlegességeket. Ezt pedig bár diszkréten, de nagyon is nyíltan tette. Fotográfusként, aki felvállalja hivatása leglényegét - a mélyen humánus, sosem agresszív, ám mindig működő indiszkréciót.


Gépével leakadt az itt látható kismamánál és annak a szó szoros értelmében ölben hordozott gyermekénél. Aki a tárlatnyitó ünnepélyes meghittségében, gyermekét csillapítva-nyugtatgatva sétálgatott jobbra-balra, előre-hátra, le és fel, oda és vissza, körben a falak mentén, meg-megállva, a gyermek testét a magáéval egy ütemre ringatva, békítve, nem feltűnően, természetesen, mintha a falon lógó szobrocskák ünnepélyes békéje költözött volna belé is.


Miközben mondtam a magamét és magamon éreztem a terem figyelmét, én magam kíváncsian követtem a fotós megannyi próbálkozását, hogy a témát ne csak megörökítse, hanem kihozza belőle azt az összhangot, amit az élmény különössége hirtelen felkínált. Pillanatkép ez; egyfajta tárlatriport. A tűnődő csodálat maga. A képen is, bennünk is. A pillanat vergődő lepkéje. Aminek, sajna, a hímpora legtöbbször ott marad avatatlan ujjainkon...

2011. június 4., szombat

Földalatti fotók

Fotó: Kinszki Imre
Kincses Károlynak zsúfolt napjai vannak. Hiába, a fotótörténet nagy tapasztalatú szakemberének mostanában valósággal sorozatban állnak elé a feladatok. Pár napja nyitotta meg a Balla Demeter születésnapi tárlatát, s utána nemsokára egy másik, gazdag munkásságú s a magyar fotográfiában kitörölhetetlen nyomot hagyott fényképész, Kinszki Imre képeire irányította a figyelmet. Ráadásul nem si akárhol, hanem végig a budapesti földalatti megállóiban, a Mexikói úttól egészen az Oktogonig.


A 66 tablóképből álló tárlat címe : Kinszki Budapestje. S ezen belül is a fotográfus szűkebb pátriája, a Zugló. Tragikus veszteség, hogy a második világháború derékba törte e világszerte jegyzett művész egész pályafutását. Bizony, nem egyszerű masina-keccintgetőről van ám szó, hanem komoly elméleti kérdésekkel is foglalkozó gondolkozóról, a National Geographic vagy az American Photography megbecsült munkatársáról, a két világháború közötti magyar főváros életének megörökítőjéről.

Igen érdekes, hogy mennyire a magánszféra, az amatőr hobbija felől közelit a fényképezéshez Keszi és életpályája rövidségéhez képest meglehetősen későn. Mindebben döntő lökést adott a feleség 1926-os ajándéka: egy fényképezőgép. Amivel aztán szorgalmasan lefotózta a cseperedő gyerekeket, majd makrózás következett a növények világában, végül a budapesti utcakép jellegzetességeit is nagy szorgalommal és kitartással fényképezte. Ha csak annyit mondok még róla, hogy jó barátságban volt Szerb Antallal, akkor talán már mívességének szintjéről is bizonylatot nyújtottam. 



45-ben veszett oda, egy halálmenetben Sachsenhausen felé.


Most viszont, csütörtöktől képei állomásról állomásra elkísérik a földalatti utasait: egy végképp eltűnt történelmi korszak és életforma visszajáró tanúiként. Itt látható, inkább hangulati illusztrációként kölcsönzött képe 2006-os, Fotográfiák c. kiállításának anyagából van.

2011. június 1., szerda

Balla 80

Igazi fotós fiesta volt a tegnap Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol születés-
napi kiállításá-
nak megnyitá-
sával köszöntötték a nyolcvan éves Balla Demetert. Ezt a sok regiszteren játszó, a művészi alkotás sok-sok pástján jelentőset teremtő embert innen, távolról is illő tisztelettel emlegetem, mert egész irodalmi és képírói tevékenysége példamutató, értékközpontú.


Az életnek minden zegét-zugát, alagsorait és emeleteit megjárta, közben lépcsőkön kaptatott fel, majd le, ahogy a helyzet hozta, életműve abban a sok-sok lapban, könyvben, sajtóközlésben, tárlatban testesül meg, amelyekről oly szűkszavúan és lényegrelátóan vall a jubileumi kiállitás meghivóján szereplő fotó, az Emlék, 1964.


Mert mi is a fotográfus tulajdonképpen? Jövő-menő ember, aki itt is felbukkan, ott is megfordul, leteszi a cuccát, cipeli a kellékeit, meghúzza magát egy sarokban, odatülekedik a látvány közelébe, hogyha kell, szóval mindent elkövet azért, hogy amit meglátott, azt érdemlegesen rögzítse is.


Egzisztenciája pedig legtöbbször nem több egy levetett kabátnál, a rátett kalappal és az emlékkel, hogy itt járt és valamikor mi is az objektívjébe néztünk. Az általa létesített Demeter-díj is jelzi, hogy nem is a saját, hanem a fotográfia sorsa érdekli, izgatja őt igazán. Valódi fotótanúság nyolcvan teremtő esztendeje.