Csíkmadaras képekben

Legutoljára 2011 januárjában foglalkoztam e blogban a HMKK csíkmadarasi (2010-es) fotótáborának helyszíni kiállításával, amelynek megnyitó szövegét is közöltem. Azóta, János Ferdinánd kertészmérnök és családja, illetve a Garden Proiect kertészet jóvoltából került némi alap is arra, hogy a nemzetközi felállítású fotóscsapat legjobb munkáiból egy szerény album is összeálljon. A kiadvány (szerkesztője Ádám Gyula, nyomta a csíkszeredai Tipographic) színvonalas válogatást nyújt a résztvevő művészek portfóliójából, s annak a fiatal Miklós Csongornak a faluképét tartalmazza a fedőlapján, akit a község vezetősége kalauzul adott annak idején a községben megszálló fotós csapat mellé, s aki egy hetes küldetése alatt örökre beleszeretett a fotográfiába. De ennek belső történetét mondja el ő maga, aki az album előszavát is jegyzi.


Fotók "a világ közepéről"

A csíkmadarasiak nagy előszeretettel állítják, hogy községük maga a világ közepe. Ezt ugyan hallottam már más településekkel kapcsolatban is, de topográfus barátom megnyugtatott, hogy romániai viszonylatban a koordináta rendszerben Csíkmadaras az 555.555 pontban helyezkedik el...
Ide érkezett 2010 májusában az a fotós „csapat”, amely a Hargita Megyei Kulturális Központ, illetve Ádám Gyula fotográfus hívására elszánta magát arra, hogy megismerje a madarasi embert és mindennapi környezetét. Ottlétük  hetére kalauzul szegődtem melléjük s e rövid idő teljesen új irányba terelte életemet - hirtelen mély vonzalmat éreztem a fotográfia iránt...
A kis, családias hangulatú panziónak köszönhetően, ahol a csapat szálláshelyét berendezték, közvetlenül betekintést nyerhettem a vendégek szakmai beszélgetéseibe, vitáiba. Reggelente a fotósok egyedül vagy másodmagukkal kivétel nélkül útra keltek, s bár hivatalosan kalauzuk voltam, gyakorlatilag felnyitották a szememet, hogy általuk láthassam a valóságos csíkmadarasi létet. Mintha erre a hétre egy teljesen másik faluba költöztem volna. Községem utcáit, sikátorait  azelőtt is számtalanszor bebarangoltam, tudtam, ki hol lakik, de most azt is megtudtam, hogy falustársaim igazi élete a portán belül zajlik. 
Lássuk csak, hogy is van ez?
A fotós bekopog, a gazda persze, szeretettel fogadja. Elég néhány keresetlen szó, s ahogy hallgatom őket, nem igazán tudom eldönteni, vajon nem régi barátok találkoztak hosszú évek után? A gazda ilyenkor már nem is aziránt érdeklődik, mi járatban a hozzá betért "vándor", inkább azon szorgoskodnak, hogy friss sütemény s mellé némi pálinka kerüljön elő a konyhából. Olykor órákig elülnek egymás mellett a tornác padján. Felelevenednek katonatörténetek, ifjúkori szerelmek és kínkeserves évek. Senki sem siet, olykor mintha az idő is megállna. Végül, a fotós után, aki képekkel gazdagabban távozik, becsukódik ugyan a kapu, de belőle is ott marad valami a vendéglátó portáján...
Nehéz megfogalmazni, mi is az „érték” egy fotográfus szemében. A táj, az épületek, az emlékművek s mindaz, ami a község múltjához/jelenéhez  tartozik, természetesen értékek. De úgy láttam, hogy ezek középpontjában is az ember áll - a maga környezetében, hétköznapjaiban, munkaidejében. Az albumot lapozva az olvasó nem csak portrékkal, de mesterségekkel, sorsokkal is szembesül. Néhány éve készültek ugyan e képek, de sok szereplő már nem köszönhet vissza magára a csillogó lapokról. A fotós viszont, aki akkor és ott „tette a dolgát”, megőrizte a karaktert az utókornak. Mert ez is benne van egy jó portréban: a jellem. Ezt akkor értettem meg, amikor jó néhány órát töltöttünk egy portán az egyik fotóssal, kép mégsem készült. „Nem sikerült elkapnom a karakterét, így inkább nem erőltettem a dolgot” - magyarázta később.
Ittlétük alatt a fotósok felkeresték többek között az egykori vashámor helyét, ellátogattak a ványolóhoz, rég elfeledett vízimalomra találtak, jelen voltak a hétköznapokban, de az Elsőáldozás ünnepén is. Mialatt a madarasiakkal igaz barátságok köttettek. Az őszinte bizalom most visszaköszön az itt látható arcokról, csillogó szemekből. Viszont távolról sem készült csíkmadarasi „leltár”. Az alkotók megpróbáltak hirtelenében minél jellemzőbb, kifejezőbb szeletet felmutatni a csíkmadarasi életből mind a helyieknek, mind a nagyvilágnak. 
Számos, a „világ közepéről” készült képüket díjazták azóta különböző fórumokon, jelezve: e fotók állják az idő próbáját.

Miklós Csongor

Európa-"turkáló" (6)

Nem csak a szerző, Móser Zoltán turkált két Európa-albumához meglévő gazdag fotóanyagában - nekem is ez a sors jutott az albumok szemlézésekor. A jobbnál-jobb képpárosítások közül nehéz választani, de végül csak megállapodik az ember: a hortobágyi libapásztor szúrós tekintetéről mindjárt a finnországi "perselyember" kopott, személytelenné faragott arcára siklik a tekintet, s a különbözőségek mögött felsejlenek a kiáltó hasonlóságok is...

De ez a hasonlóság-különbözés játék, az egyikből másikba való áttűnés gazdagon jelentkezik a második albumban is (Tájiratok), erre szándékosan egy személytelen, formákkal játszadozó példát hoznék, amihez jó szolgálatot tesznek az elképesztően változatos formájú háztetők: egy finnországi szobrász műterméé (balra) és egy nürnbergi manzárdtetőre, ahonnan úgy kukucskálnak ki a világba a tetőablakok, mint a kíváncsi gyermeki szemek...

Európa-"turkáló" (2)

Lapozzunk bele Móser Zoltán két albumába. Azért mind a kettőbe egyszerre, hogy nagyobb legyen a választék. A két kiadvány ugyanis a leginkább együttesen érinti meg az embert, hiszen az egymás után sorjázó képek serege nem csak kioltja, hanem fel is erősíti a képi élményt. Mikor hogy.

Igyekeztem a szemközti oldalpárokat nem elválasztani, hiszen azok a szerző szándékai szerint összetartoznak. Például ezek, az első könyvből:

Balra: Monreale (Szicília), jobbra: Ohrid (bulgária)

A cizelláltan díszített boltívek és a rudimentáris, festett deszkaábrázolás kétfajta vérmérsékletet, de a díszítő szándékban ugyanazt az elkötelezettséget hordozzák. A mívesség alapanyaga a jól megfaragható kő, a famegmunkálás figyelembe veszi azt, hogy anyaga múlandó, romlandó. A díszítőkedv Janus-arca...

A második könyvben az ábrázolások tárgyai is feleselnek:

Balra: Dávid király hárfával (Csetnek, Szlovákia), jobbra: Dózsa (Budapest)

Királyok ők, de más-más történelmi körülményekben. Koronáik mindegyikük külön-külön sorsát hordozzák, de egyként nehéz viselni azt: ha aranyból van, ha tüzes vasból...

Homoródalmási anzix

Nyár végén fotográfiai jelentőségű eseményre került sor a községben: a hagyományos Barlang-fesztiválon bemutatták Mi idetartozunk a földhöz... Homoródalmás múltja és jelene dokumentumokban, szavakban, képekben című albumot (Pro-Print, Csíkszereda, 2013), amelynek két főanyaga - Oláh Sándor és Mihály János történelmi dokumentumösszeállításai - mellett helyett kapott közel 50 oldalnyi fotó, amelyeket az elmúlt években a községben rendezett HMKK-fotótáborok gazdag anyagából válogatott a könyvet tervező és kivitelező Ádám Gyula fotográfus. A kötet külcsíne mindenképpen jót tett a jobbára szöveges anyagnak, a fotók pedig sűrítetten képi valóságra váltották a szövegek világát. Szerencsés egymásratalálás, szerkesztői telitalálat a párosítás. Sok szép képet láthatunk az albumot lapozva. Ízelítőül íme néhány...

Ádám Gyula fotója

Erdély B. Előd fotója

Katkó Tamás fotója

Kovács László Attila fotója

Márton Ildikó fotója

Miklós Csongor fotója

A Nagyinál

Roppant egyszerű és kézenfekvő témából csinált hatásos fotóalbumot Andrei Baciu fotográfus, amelyet a LiterNet nevű rangos internetes kiadó jelentetett meg digitális formában, szabad hozzáféréssel - azzal a kikötéssel, hogy kizárólag magáncélokra használjuk. Mondjuk éppen műélvezetre...


A fotográfusnak amúgy igen gazdag fotóblogja van, - ahol 2011. február 22-én egyszer már jártunk és nagy megelégedéssel számoltunk be róla -, s amelyen most rendre fölfedezhetjük az album keletkezésének korábbi állomásait, amikor még csak elképzelés és jelzés volt a projektből, de már akkor kirajzolódott, hogy ez az enciklopédikus feltérképezése a falun élő Nagymama vizuális világának - legközvetlenebb környezetének - maradandó jelzéseket, átlényegített értékeket örökít meg. A szándék, az eljárás nem új, az viszont igen, hogy a művész a digitális albummal mintegy "keretbe" foglalja azt, amire annyi figyelemmel, gyöngédséggel és fáradsággal készült. Nem csoda, hogy a képsorozat megtekintői mindjárt saját gyermekkoruk varázsaira ismernek az egyszerű, szegényes, ám színeiben, természetességében valódi mesevilágot idéző paraszti otthon poros, pókhálós, megkopott kellékeiben - és tudják, hogy a visszatérés egyetlen útja a szeretetteljes emlékezés. 

A Nagyinál (La Bunica) - képek egy fotóalbumból

Váratlan ajándék

A 2007-es kiadás címlapja

Hazalátogatott Dancs Artur barátom, aki immár két esztendeje New Yorkban él és dolgozik, s onnan küldi sok-sok fotóval megtűzdelt beszámolóit mindennapjairól, benyomásairól. Ismerőseit végiglátogatva, hozzám is eljutott s bár azóta messze jár, most kezdem igazán felbecsülni váratlan ajándékát, amivel bekopogtatott.


Arról az évről évre kiadott és frissített fotóalbumról van szó (Moments. The Pulitzer Prize-winning photographs), mely a Pulitzer-díjas fotográfusok felvételeiből nyújt válogatást, illetve avatott elemzést, kitűnő grafikai minőségben bemutatva a munkákat. A két évszám, amelyek közé a szerkesztők a fotósokat és munkáikat besorolták, 1942 és 2010. Az album, amelynek korábbi kiadásai 250-260 oldal körül jártak, most meghaladja a 300 oldal terjedelmet.


Miközben a szokatlan bőségű kincsestárat forgatom, elkap a fotó mindenhatóságának élménye, megelevenednek az elmúlt évtizedek fontos, markáns eseményei, pillanatai, s valósággal lenyűgöz az a szakmai alázat, amivel a fotografálás legjobbjai témájukhoz: a legtágabban értelmezett, nyitott világhoz viszonyulnak. Gyakorlatilag mindent elmondanak az emberi létről, és mégis úgy érezzük, hogy maradt még bemutatni való elég - ez a remény hajtja előre a most rajtoló, tapasztalatokat gyűjtő fotósnemzedékeket.

A legfrissebb kiadás némileg változott képmontázsa a fedőlapon

Album készül

A készülő album fedőlapterve (Ádám Gyula munkája)

Ismét megszakítom egy napig a blogvizitet, hogy gyorsan elújságoljam: a Homoródmenti vasárnapok c. projekt, amelynek sorsáról utoljára karácsony előtt szóltam a Fotótanúban (Advent Abásfalván), a napokban új fordulatot vett.


A Szeptemberi fotósulisok "stábja" ugyanis elhatározta, hogy a Homoródmentét bemutató tárlat, illetve a kiállításra nem került anyag alapján albumot állít össze, amelyet szeretnének megpályáztatni. Az ötletet azért tartom életrevalónak, mert minden lépés, kiállás, amit e hátrányos helyzetű és sorsú, elöregedő és kiürülő, de szépségeit és kincseit tájegység köztudatba emeléséért tenni lehet, azt meg kell lépni, az elől nem szabad félreállni.


Örvendetes, hogy rövid idő alatt elkészült az elképzelés vázlata, az album makettje, s folyik a válogatás, a szerkesztés. Él a remény, hogy a pályázat sikeres lesz - bár nem várt meglepetések mindig érhetik az embert -, de a hangsúly első fokon az elvégzendő munkán van - végigjárni egy megkezdett, csöppet sem könnyű utat.

Tengenenge

Pár napra kölcsönkaptam, nézegetés végett, egy súlyos, nagy formátumú fotóalbumot: a felvidéki Huszár Tibor fotóművész retrospektív gyűjteményét. Anyagának jó részét jó körülmények között meg lehet szemlélni a www.tiborhuszar.com honlapon.

Az 1952-ben született fotóművész - ha csak az album képei után ítélünk (de miért ne tennénk? hiszen egy művészt a legjobban az alkotásai jellemeznek!) - beutazta a fél világot, s nem országokban, hanem kontinensekben méri a teret. Képeszménye a dokumentarizmusba oltott mívesség; képei úgy adnak hírt egy helyzetről, egy környezetről vagy annak részletéről, hogy akár mögéjük tudjuk képzelni mindazt, ami a felszín alatt, a láthatatlan tartományában marad. 

Nem álltam meg, hogy az album két összefüggő képét ne illesszem feljegyzéseim közé. Már csak azért is, mert érdekes kontrasztot véltem fölfedezni a téma és az ábrázolt valóság elemei között. A zimbabwei Tengenenge környékén készült felvételeken szoborkészítő mestereket és egy valóságos afrikai szoborparkot láthatunk, a maga mindennapi működésében. Ami a képeken egzotikum, az kimondottan tárgyi: az emberek, a szobrok stílusa, az alkotók, az építmények s némileg a növényzet. De ezek annyira kötődnek a konvenciókhoz, hogy a tekintet rövid idő múlva túllép az idegenség gátján, megbarátkozik a mássággal, fölfedezve benne azt, ami égtájtól, származástól és hagyománytól függetlenül közösen emberi; arról a tanulságról beszélek, hogy az alkotáshoz két dolog szükséges - az alkotó ember szelleme és a keze. A többi ráadás.